Egy könyvben nem eshet szó mindenről, de erre talán nincs is szükség. Akit többször kapunk hazugságon, többé nehezen hisszük egyetlen szavát is. Elég megmutatni, micsoda téves teóriák alapján kezelnek ma betegségeket, hogy a jelen könyvben nem tárgyaltakkal kapcsolatban is feltámadjon bennünk a gyanú.
Kiragadott példáknak tűnhetnek, de volumenük miatt mégis az orvostudományi csalások két dobogós helyezettjének tekinthetjük a koleszterinhipotézist és a szerotoninmítoszt. E két alapjaiban téves teória léte és fennmaradása, az, hogy évtizedeken keresztül máig érvényes elméletként tekintenek rájuk, és a betegek lényeges hányadát ezen elméletek alapján kezelik félre, egyértelműen bizonyítja, hogy a szisztematikus tudományhamisítás a mai orvostudomány paradigmatikus elvévé vált. Korábban élt a tudománnyal kapcsolatban egy illúzió, miszerint az a valóság törvényszerűségeinek megismerésére törekszik. A Thomas Kuhn-féle paradigmaváltás-teória szerint a tudomány haladásával bizonyos paradigmák kora lejár, de a paradigma hívei még sokáig életben tartják az elavult teóriákat. A tudomány történetében mégis volt valami naiv őszinteség: nem torzították el szándékosan a tudást, csak tévesen interpretálták a természeti törvényeket. Ez alól persze kivétel volt az egyház ideológiája, amelynek nevében az inkvizíció igyekezett a vallást kikezdő tudományos állításokat kiiktatni.
A totalitariánus rendszerek, mint a fasizmus vagy a kommunista diktatúrák, azonban megmutatták, hogy a valóság átírható a hatalmon lévők érdekei szerint.
Ez a két nagy történelmi kísérlet megmutatta, hogy az embereket bármire rá lehet venni, olyanra is, ami már a közvetlen tapasztalásnak vagy a józan észnek is ellentmond. Az irányítható tömegről szóló elképzelés megjelenése a művészetben és a filozófiában is tetten érhető. Le Bone A tömegek lélektana című munkája a filozófiában, Fritz Lang Metropolisa vagy François Truffaut 451 Fahrenheitje a filmművészetben, George Orwell 1984-e az irodalomban, David Riesman A magányos tömege a szociológiában mind ezt az új világot vetítette előre.
Az új korszellem nem kizárólag az orvostudományban kezdett érvényesülni, hanem az emberrel foglalkozó tudományokban is. A tudomány addig úgy jelent meg az átlagember szemében, mint a valóság megismerője és leírója, ám ebben az új korszakban a tudományt többé nem arra használták, hogy a valóság minél hűebb leírását adják, hanem arra, hogy megmondják, mi a „valóság”. A valóság tetszés szerinti alakíthatósága a megismerés eszközéből a marketing eszközévé silányította a tudományt. A modern kor embere sokáig mindennél jobban hitt a tudomány szavahihetőségében, mert úgy vélte, a valóság gyakorolja a kontrollt a tudomány felett. Azaz nem lehet csak úgy bármit állítani, mert arra rövidesen úgyis rácáfolna a valóság. Ez igaz maradt az anyagi világot kutató tudományokra, de nem az embertudományokra. Az embertudományokban ellenkezőleg áll a helyzet: itt a tudomány teremti a „valóságot”.
Régebbi korokban a tudományt úgy képzelték, mint egy egyének felett álló, elvont eszmét, amihez mindenki hozzájárulhat a maga eredményével. Mivel a tudomány senkié nem volt, ezért mindenkié volt. Leszámítva az átmenetileg egyházi indexre tett műveket, bárki elolvashatta, bárki magáévá tehette, gondolkodhatott róla, és akár kutathatta is. Aztán a diktatúrák korában a hatalom szabta ki, mi ismerhető meg, sőt azt is, hogy milyen tudományágak léteznek. Ugyanis a tudomány kisajátítható, a források korlátozottan hozzáférhetők, a kutatást pedig privilegizált szakemberek végezhetik elkülönített intézményekben, mindenféle jogosultságok megszerzése után. Az üzleti szféra szabadalmakkal, titoktartási kötelezvényekkel védi az általa feltárt ismereteket. A tudományos igazságok ma már nem közkincsek, hanem profitot hozó titkos információk.
Az orvostudomány mint az egészség és betegségek kutatója mindig nagy tiszteletnek örvendett. Ezt a tekintélyét korunkban arra kezdte használni, hogy többé ne a valóságot kutassa, hanem megmondja, mi a valóság. Az orvostudománynak szerves részévé vált a tudományhamisítás. Ennek megértéséhez látnunk kell, hogy az egészet a háttérből mindent meghatározó gyógyszeripar irányítja. A gyógyszeripar felismerte azt az egyszerű igazságot, hogy az emberek annak hisznek jobban, akiről feltételezik, hogy érdek nélkül akar jót. A hétköznapi kapcsolatokban ez igaz, azonban nem működik a társadalmi intézmények szintjén. Az orvostudomány valójában ennek a pszeudovalóságnak a hitelesítését látja el. Az orvostudomány az, amely természeti törvényekbe foglalja a gyógyszeripar által teremtett pszeudovalóságot. Csak a tényeket jól ismerők tudják, hogy a szerotoninhipotézis, azaz a kémiai egyensúlyzavar elmélete nem a depressziós ember agyának működését írja le, hanem egy olyan állítás tudományosítása, amelyről a kezdetektől tudható, hogy hamis. Robert Proctor Golden holocaust („Aranyholokauszt”) című könyvében részletesen bemutatja, miként ébredt rá a dohányipar, hogy az orvosok által kimutatott tény, miszerint a dohányzás rákot okozhat, csak más orvosok által végzett, hamisított vizsgálatokkal ellensúlyozható.
A tudományban az ellenőrizhetőség és megismételhetőség garantálhatná, hogy a tévedéseket előbb-utóbb felülbírálják. Aki azonban a tudományt birtokolja, hatalmat gyakorol a tudományos eredmények ellenőrzése felett is, hisz ő maga „ellenőrzi”, ő maga „erősíti meg megismételt” vizsgálatokkal saját hamis állításait. Az orvostudomány ma a manipuláció eszköze csupán, felhasználva az emberekben élő, a tudomány iránt érzett naiv tiszteletet.
Ilyen kérdésekben az etikai problémák felvetése terméketlen. Tudomásul kell vennünk, hogy az érdekek jelentősen torzítják a világ és önmagunk észlelését. Ha választani kell, hogy valaki rongy alaknak tartsa-e magát, mert egy hazug elméletet igazol, tanít, védelmez, vagy inkább higgye el a hazugságot, az emberek jó része utóbbi felé húz. Nyilván a cinizmus mértéke dönti el, kinek lelki szükséglete, hogy becsületesnek higgye magát, s ki az, aki ki meri kijelenteni Shakespeare III. Richárdja nyomán, hogy „Úgy döntöttem, hogy gazember leszek” (Vas István fordítása). A pszeudotudományt mozgató törvényszerűségek megértéséhez nem szükséges erkölcsi ítéleteket hozni, elég tudomásul venni, hogy az ember ilyen. Érdekei, félelmei révén gyakorlatilag bármire rávehető. Az Eichmann-per megmutatta, hogy a rendszer kiszolgálóinak tiszta maradhat a lelkiismerete, hiszen ők csak likvidálásról, vonatmenetrendekről, begyűjtésről beszéltek. S legfőképp: parancsra cselekedtek, és személyesen nem tapasztalták meg utasításaik közvetlen eredményét. Joggal érezhették úgy, hogy ha ők nem, elvégzi helyettük más ugyanazt. A bűn relativizálását a modern intézmények hierarchizáltsága teszi lehetővé. A hamis teóriák alapján kutatók még cáfoló eredményeik ellenére is hihetik, hogy a teória igaz, hiszen a tudomány képlékeny, a negatív eredmények nem feltétlenül vonnak kétségbe egy évtizedek óta fennálló teóriát. Ha mindenki rögtön kétségbe vonná az anyagmegmaradás törvényét, amint arra utaló jelet látna, hogy az anyag eltűnhet, vagy a semmiből anyag keletkezhet, akkor ez az alapvető természeti törvény bizony igen ingatag volna. Az emberek hajlamosak a tudományos igazságként hirdetett tételeket axiómaként kezelni. Aki pedig kicsit is átlát a szitán, s megérzi a pszeudovalóság hamisságát, gyakran egy másik pszeudovalóságba menekül, az összesküvés-elméletek világába.
Az orvostudomány bukása és lelepleződése rengeteg ember számára jelent komoly illúzióvesztést. Egyesekben ez csak érzelmi, indulati síkon fogalmazódik meg, mások elvontabb összefüggéseket is tisztán látnak. Sokan összekeverik az orvostudományt az aktuális egészségügy helyzetével. Fontos tisztán látni, hogy ha az egészségügy tökéletesen működne a saját elvei szerint, ha nem volnának hanyag vagy embertelen orvosok, ha nem volna sorban állás, ha mindenki a legjobb kezeléshez juthatna hozzá, ez akkor sem változtatna azon a szisztémán, amelyben téves paradigmák alapján kezelnek milliókat és százmilliókat, ami rengeteg fölösleges halálhoz és egészségkárosodáshoz vezet.
Ám amikor már tisztán látjuk, hogy az orvostudomány csak díszlet, amely elfedi az avatatlan szemek elől a nyers és durva gyógyszeripari érdekeket, azzal a kérdéssel szembesülünk: hogyan tovább?
A Vioxx-ügy kapcsán látni fogjuk, hogy a gyógyszeripar már a piacra dobás előtt tudta, hogy gyógyszere ötszörösére növeli az infarktus és sztrók kockázatát. Az antidepresszánsok öngyilkosság-fokozó hatásának beismerését mindenáron késleltette a gyógyszeripar, a beismerés után pedig csak tovább nőtt az antidepresszáns-eladás. Az antidepresszánsokról napnál világosabban kiderült, hogy hatástalanok, de veszélyes mellékhatásaik nagyon is vannak. Hogy lehet még ilyen gyógyszereket forgalmazni, ha ennyire nyilvánvalóan kártékonyak?
Látnunk kell, hogy az orvostudomány, a gyógyszeripar, a gyógyszerhatóságok, az orvostársaságok, a közegészségügy vagy a dietetika szerves rendszert alkotnak, nem egymás ellenőrzését szolgálják, hanem munkamegosztásban dolgoznak egyetlen nagy feladaton, amit úgy nevezhetünk, hogy a jól profitáló pszeudovalóság létrehozása és fenntartása.
Szóval ha már minden illúziónkat elveszítettük, hogyan tovább? A szisztéma nem fog változni, ebben reménykedni olyan, mint abban, hogy a modern társadalmakat irányító politikai elit megjavul. Az egyes leleplezések fontosak, de a rendszer működésén nem változtatnak. John Ioannidis, korunk nagy tudománykritikusa egyik írásában, amely a Why science is not necessarily self-correcting („Miért nem szükségképpen önkorrektív a tudomány”) címet viseli, a fő gondot abban látja, hogy Ioannidis kérdésfelvetése és kifejtése önmagában ijesztő, ráadásul a helyzet sokkal súlyosabb.
Amint az imént írtam, az igazi probléma az, hogy az orvostudomány nemcsak a tudományos haladás illúzióját, de ráadásul az önkorrekcióra való képesség látszatát is kelti. Lehet, hogy az egyes kutatók valóban abban érdekeltek, hogy jelentéktelen összefüggéseket közöljenek, majd sorsára hagyva az általuk kikapart gesztenyét, új „felfedezés” után kajtassanak. Ez csak azt jelenti, hogy a megélhetési tudomány saját szabályai miatt állandó „fejlődésre” kényszerül, és De az nem állítható, hogy a gyógyszeripar ne akarná újra és újra a vizsgálatok megismételhetőségének és ellenőrizhetőségének illúzióját kelteni, hiszen ez a termékreklámozás miatt is kényszerű feladata. De egyúttal olyan színben tünteti fel a pszeudotudományt, mintha az újra és újra igazolást nyerne.
(Tisztelet a kivételnek: most és a továbbiakban is nagy általánosságban fogok beszélni az orvostársadalomról.) Alapos ember, bármit vásárol is, utánajár, miért készül fizetni. Ennek halmozottan igaznak kellene lennie az élettel és az egészséggel kapcsolatos kiadásokra.
Mivel az egészséget könnyebb megóvni, mint visszaszerezni, Az emberhez, mióta az evolúciós tan létezik, nem közelíthetünk másként, csak evolúciós nézőpontból. Evolúciós múltunk mutatja meg, mi a helyes táplálkozás és életmód. Azok a preventív módszerek, amelyek nem evolúciós szempontok figyelembevételével születnek, már csak elvi okokból kifolyólag is elvethetők. Korunk orvostudománya egy zárt rendszer, amely izoláltan vizsgálja az embert, múltjától elszakítva. Az így nyerhető információk rendkívül korlátoltak. Gondoljunk csak a táplálkozásra: egy véletlen hatásokból és az urbanizációs igényekből kialakult élelmiszeripar határozza meg azt az étrendet, amelynek egészségre gyakorolt hatását soha senki nem vizsgálta a bevezetése előtt. Egy alapjaiban elhibázott étrend vizsgálata csak toldozgatáshoz, arányok módosítgatásához vezet, ha a vizsgálónak eszébe sem jut megkérdőjelezni az étrend alapelveit. Innentől minden étrendreform-kísérlet csak e paradigma szűk keretein belül bontakozhat ki. Amikor Bolyai János feltette a kérdést, hogy vajon két ponton keresztül miért csak egy egyenes húzható, egyszerre kilépett a háromdimenziós világból, azaz egy merőben új paradigmát teremtett, az n dimenzós térét. Ha valaki azt feszegeti, hogy miért volna az emberi étrend alapja a szénhidrát, azzal átlép egy új paradigmába. Ehhez a lépéshez persze nem elég egy hasraütésszerű ötlet: az ember evolúciós előzményeinek ismerete szükséges hozzá. Pusztán a paradigmaváltás kedvéért felvethetnénk azt is, hogy miért kéne egyáltalán zsírt ennünk, de ez a változtatás a gyakorlatban gyorsan kudarcot vallana, mert nincs összhangban az emberi szervezet szükségleteivel.
Ha az orvostudomány legalább néha hátratekintene, látná, hogy a civilizációs betegségek az elmúlt 150 évben jelentek meg és váltak egyre gyakoribbá.
A prevenciónak tehát elsősorban a megfelelő étrend megválasztásával kell kezdődnie. Ez a paleo. Ennek elterjesztéséhez semmiféle anyagi érdekem nem fűződik: egyszerűen úgy gondolom, ez a tudományosan legalaposabban alátámasztott étrend.
A következő szempont a megelőzésben az ásványi anyagok és vitaminok megfelelő pótlása. Mint majd a következő fejezetekben kiderül, a hivatalos, akadémikus orvoslás álláspontja a táplálkozás és a vitaminpótlás kérdéseivel kapcsolatban nem követi a legújabb kutatásokat, táplálkozásról alkotott nézetei hagyományon alapulnak. Nem szeretnék vitát nyitni arról, hogy kell-e, jó-e vitamint szedni, természetes-e így élni, és ha igen, kúraszerűen vagy állandóan fogyasszunk-e vitaminokat. Akit nem győznek meg a tudományos kutatások, aki naiv hiedelmek alapján szervezi az életét, az előbb-utóbb szembesül a következményekkel. A tudománynak nem dolga meggyőzni a tudománytagadókat vagy -negligálókat, mert a hitalapú eszmerendszerek úgysem ingathatók meg. Az Új vitaminforradalom és a Napfényvitamin című könyveim részletesen bemutatják tudományos kutatások alapján, miért és mennyit érdemes szedni különféle vitaminokból. Ugyanígy a paleolit táplálkozásról is több könyvet írtam, de azt már Egy biztos: többé nem bízhatunk az orvostudományban. Ha végigolvassa ezt a könyvet, valószínűleg ugyanerre a következtetésre fog jutni – hacsak már most nem ez a véleménye.
Szendi Gábor: Tévutak az orvoslásban
Jaffa, 2018
