Mielőtt leültünk beszélgetni, azt kérte, hogy ne politizáljunk. Pedig nem szokta véka alá rejteni a véleményét. Elege lett?
Sok pályatársammal ellentétben én nem hallgatok, rengetegszer elmondtam már a véleményemet a közéletről, de szeretnék végre azzal foglalkozni, ami a dolgom. Alapvetően muzsikus vagyok, és inkább arról kellene velem beszélgetni, hogy művészként mit teszek le az asztalra. Persze ha állandóan mocskolják az embert, akkor belekényszerül a politizálásba. Amikor Soltész Miklós államtitkár a máriapócsi Mindszenty József-szobor avatásakor tartott beszédében – hangsúlyozom: egy szobor avatásán, teljes elmebaj! – azt mondja rólam, hogy nemzet- és kereszténygyűlölő vagyok, akkor mi mást tehetek, mint hogy reflektálok rá, írok egy cikket az ÉS-be [erről bővebben itt – a szerk.]. De baromira utálom ezt a szerepkört, és rettenetesen bosszant.
Rendszeresen koncertezik, turnézik. Mitől érett meg az a gondolat, hogy most az Arénában lépjen fel?
Nem az én ötletem volt sem a mostani, sem a 2014-es Aréna-koncert, az elsőt Geszti Margit, a menedzserem forszírozta, jól tette, a mostanira a szervezőiroda kért fel. Egy magamfajta éneklő előadóművésznek nagy megmérettetés ekkora helyen játszani, és most jó apropót ad hozzá, hogy megjelent az Éjféli járat című lemezem, aminek bemutathatom a dalait. Ez az első olyan albumom a nagyjából negyven közül, amelyen kizárólag magamnak írt dalokat énekelek. Természetesen nem csak ezek hangoznak majd el, már csak azért sem, mert istenkísértés új számokat játszani egy ilyen nagy koncerten. Az emberek azt szeretik hallani, amit már ismernek. Lesz egy pár A Pál utcai fiúk-dal, ott lesznek a srácok, lesz dal A dzsungel könyvéből, a Valahol Európábanból, A vágy villamosa balettből egy pas de deux, amit egy nagy szopránszaxofon-szólóval kísérek. Remélem, nagyon színes és jól felépített koncert lesz.
Viszonylag hosszan csak zenét szerzett és játszott, nem énekelt. Hogyan kapott kedvet hozzá?
1994-ben lemezre énekeltem a Patika című tévésorozat egyik számát, a Vigyázz rámot, amit aztán egyik alkalommal csak úgy, szórakozásból koncerten is előadtam. Később megjelent egy válogatáslemezem, amire magamnak is írtam egy dalt, az Akarsz-e címűt, majd megjelent még egy, és arra is írtam. A Világszám című filmben a Legyen úgyot magam adtam elő – hátrafésült hajjal, bajusszal, úgy néztem ki, mint a saját apám. Egyre több dalt énekeltem, gyakorlatilag összeállt egy repertoár. Bereményi Gézával 1983-ban írtuk az Átutazót Udvaros Dorottyának, 1987-ben a Hallgass kicsit… lemezt Básti Julinak és Cserhalmi Györgynek, és 2008-ban megcsináltuk a Férfi és nőt, amire plusz dalokat írtunk a színészeknek, Básti Julinak, Udvaros Dorottyának, Cserhalmi Györgynek, Kulka Jánosnak, és a négyesük kapott egy nyitányt és egy finálét. Évekig turnéztunk a Férfi és nővel, nagyon szerette a közönség, diadalmenet volt, és már azon a koncertsorozaton is voltak dalok, amiket én adtam elő. Belemelegedtem. Aztán megírtam az Éjféli járatot, és már önállóan is turnézom, úgyhogy egyszer csak „táncdalénekes” lettem.
Szakmai körökben néhányan úgy vélik: aprópénzre váltotta a tehetségét azzal, hogy a fajsúlyos jazztől elment populáris irányba. Mit szól ehhez?
A pályám elején, 1975-ben jazzszaxofonos létemre elmentem egy turnéra az LGT-vel, amiből aztán tízéves munkakapcsolat lett. Cikiztek a jazzisták, hogy „eladtam magam”, holott akkor vetettem bele magam igazán a jazz-zenélésbe. 1978-ban alapítottam az első zenekaromat, a Dimenziót, amivel majdnem tíz éven keresztül koncerteztünk. Rögtön utána jött a Trio Stendhal – az hat évig tartott. 1986-ban, amikor a Szerelem első vérig című filmdalt írtam, és nagy sláger lett belőle, újra találkoztam olyan véleménnyel, hogy „aprópénzre váltottam a tehetségemet”, de nem foglalkoztam vele, ahogy most sem foglalkozom, csinálom a dolgomat. Harmincöt éve írok dalokat hol lemezre, hol színpadra, hol filmre, és több mint negyven éve vagyok jazz-zenész. Szeretek dalokat írni, és éneklésre is azért adtam a fejem, mert szeretem. A cikizéseknek számomra nincs semmiféle jelentőségük, az viszont baj, hogy ezekben a műfajokban gyakorlatilag nincs szakmai kritika. Egyrészt nagyon magára van utalva az ember, ha csak a saját mércéje szerint dolgozik, másrészt egy ország szellemi életének leépülését jelzi, amikor a kritika ennyire elhal.
A vágy villamosa című balettdrámájával sem foglalkoztak a kritikusok?
Itthon nem. Született egy magyar kortárs mű, magyar zeneszerzővel, magyar koreográfussal, amit a Magyar Állami Operaház mutatott be, és a magyar kritika nem reflektált rá. Pedig a mi balettverziónk olyan, amilyen még soha, sehol a világon nem készült a Vágy villamosából. Mi nem hozott zenéből dolgoztunk, hanem minden taktus kifejezetten erre a műre íródott. Tulajdonképpen egy különleges világpremiert tartottunk Magyarországon, mégsem érdekelte a hazai kritikusokat. Van egy Bachtrack nevű nagyon rangos, az egész világon számon tartott opera- és balettkritikai portál, ott öt csillagot kapott a darab, és a „brilliant” jelzővel illették. Katja Vaghi iderepült Londonból a premierre, megnézte az előadást, és két nap múlva ott volt a cikke a neten. Nem tudtam, ki ő, de utánanéztem: balettozott, elvégzett néhány egyetemet, szóval, nem akárki. Ausztriában és Németországban szintén felfigyeltek az előadásunkra, csak Magyarországon nem volt visszhangja. Mintha nem hoztunk volna létre semmit.
Kárpótolják a dicsérő külföldi kritikák?
Ilyenkor kicsit kihúzza magát az ember, és azt gondolja, hogy talán nem vele van baj. De nem rólam szól ez, hanem a kritikai élet és egyáltalán a kulturális közeg leépüléséről.
Az ön ötlete volt, hogy készüljön musical az A Pál utcai fiúkból?
Foglalkoztam a regénnyel, olyannyira, hogy amikor Fanni lányom kicsi volt, talán hatéves lehetett, esti meseként folytatásokban elolvastam neki. Geszti Péter tőlem függetlenül szintén régóta foglalkozott vele. Azért nem született korábban zenés darab a regényből, mert nem engedték a jogutódok. Aztán egyszer csak zöld utat adtak, szóltak Péternek, ő pedig nekem. Óriási kihívás, hatalmas felelősség egy ilyen legendás műhöz nyúlni. Végül is jól sikerült, de ezt előre nem lehetett tudni. Bárminek látunk neki, ugyanannyi az esélye annak, hogy sikerül, mint annak, hogy nem.
Mikor kezdte érezni, hogy valamit nagyon eltaláltak a darabbal?
2016 júniusában, ami a novemberi bemutatóhoz képest nagyon korán volt, Marton László rendező tartott három próbaelőadást. Az egyiket nyugdíjasok nézték, a másikat felső tagozatos általános iskolások, a harmadikat gimisek, és minden korosztálynak nagyon tetszett. Akkor kezdtük érezni, hogy valószínűleg sikeres lesz. Azóta már a kétszázadik előadásnál tartunk.
Tud arról, hogy a Mi vagyunk a Grund lassan himnusszá válik?
Arról tudok, hogy szeretik, népszerű, a YouTube-on már több mint hatmillióan látták. Ha himnusszá kezd válni, az nem véletlen, hiszen himnikus dal. A hazáról szól. Molnár Ferencnél a grund a haza metaforája, Nemecsek többször el is mondja a regényben, hogy a grund a mi hazánk. Nincs az a véres Shakespeare-dráma, ami olyan szörnyen kiábrándultan érne véget, mint a Pál utcaiak története. Nem elég, hogy meghal Nemecsek, a leggyengébb, a közlegény, aki elképesztő hőstetteket hajt végre ezért a kis földdarabért, a kis hazáért, de utána még az is kiderül, hogy értelmetlen volt a halála. Nem „megváltó” halál volt, mint a Valahol Európában Kuksijáé vagy Rómeóé és Júliáé. Kuksi halála után véget ér a háború, a gyűlölködés, az öldöklés, a gyűlölködő Montague-k és Capuletek is megbékélnek a két szép szerelmes sírjánál. A Pál utcaiban viszont még aznap kiderül, hogy a grund nincs többé, mert házat építenek rá. Elveszett a haza. Miután Péterrel megírtuk a darabbeli helyére a Mi vagyunk a Grundot, ezt a fogadalmi dalt, úgy éreztük, hogy a legvégére is oda kell tennünk – integráló dalként. Marton László is így gondolta. A végén, már a darabon kívül összejön a két csapat, és együtt éneklik. Ennek erős metaforikus jelentése van, amit érez a közönség. Ha a végén nem ismételjük meg, hogy „itt leszünk, megvédjük a grundot, a miénk”, akkor lehet, hogy ez a darab megbukik. Deprimáló lett volna, ha úgy ér véget, hogy hiába küzdöttek a grundért. Az emberek nem szeretnek lógó orral távozni a színházból, és másnap, harmadnap is szembesülni a kudarccal. Nem hamisítottuk meg a történetet, csak a végén ad valami erőt ez a dal, átsegít minket a teljes reménytelenségen.
Sokszor lépett fel Esterházy Péterrel kettesben, majd három másik íróval, Parti Nagy Lajossal, Spiró Györggyel és Závada Pállal együtt. Egy interjúban azt mondta: Esterházy gondolatainak nem szabad elhalványodniuk. Hogyan adja tovább a szellemi örökségét?
A Pesti Színházban, Szó és zene címen voltak estjeink a négy íróval. Péter halála után is együtt maradtunk, azóta a három író és mi zenészek, a fiam, Dés András, Barcza Horváth József és én Összhang néven tartunk esteket a Katona József Színházban. Péter most is velünk van, az előadás negyedét mindig meghagyjuk neki, tőle olvasunk fel. Van egy önálló estem is, ahol nem csak felolvasok tőle és improvizálok a szövegeire, hanem mesélek is róla, illetve a barátságunkról. Ahányszor csak időm és lehetőségem van rá, viszem tovább Péter gondolatait. Ma nagyobb szükségünk van rájuk, mint valaha. Néhány évvel ezelőtt még vidéken is volt egy-két hely, ahová sikerült becsúsznunk a négy íróval, de ma már egyik vidéki városban sem merik bevállalni a szervezők ezt a programot, pedig a közönség igényelné.
Esterházy egy saját maga által kialakított szigorú munkarendben dolgozott, megszabta, hogy naponta hány órát kell írnia. Önnél hogy van ez?
Az én napirendem változó, mert koncertezem is, de ha valamilyen nagy megírási munkába fogok, akkor én is szigorú munkarendben dolgozom.
Lehet úgy komponálni, hogy fölkel reggel és elhatározza, hogy ha esik, ha fúj, megír egy dalt vagy egy darabrészletet?
Csak úgy lehet.
Nem kell hozzá ihlet?
De kell, csak az ihletet ki kell provokálni. Akkor jön, ha dolgozunk. Vannak olyan ritka pillanatok az életben, amikor valami kiszalad, mintha vezetnék az ember kezét, de még ha ki is szalad, azt is meg kell aztán csinálni. A komponálásnak is a kitartó munka a titka. Mivel az életem főleg határidős munkákból áll, arra szocializálódtam, hogy jól osszam be az időmet, ez nem okoz gondot. Természetesen munka közben vannak nagy nehézségek, például amikor A Pál utcait fél évig nem tudtam elkezdeni, és szűkült az idő, éreztem, hogy ha még eltelik egy-két hét, akkor fel kell tennem a kezem, hogy ennyi. Szerencsére megoldódott a probléma, de azt a fél évet senkinek nem kívánom. A vágy villamosán már két éve dolgoztam, a hetven százalékával kész voltam, amikor jött a 2010-es kormányváltás, és ment az a garnitúra, amelyik felkért a darab megírására. Az utódaiknak nem kellett a mű. Aztán amikor Ókovács Szilveszter lett az Operaház igazgatója, rákérdezett, hogy mi van A vágy villamosával, mert ő szeretné bemutatni. Akkor már a Pál utcain dolgoztam, meg kellett várni, hogy azt befejezzem, csak utána folytathattam a balettzenét, és hónapokba telt, mire vissza tudtam helyezkedni a saját, pontosan felépített szerkezeti rendembe.
Van a fejében újabb nagy terv?
Van: Petőfi utolsó éveiről szeretnék operát írni. A Pál utcai fiúk után pár hónappal egyszer csak elkezdett motoszkálni bennem, hogy valójában ki is volt Petőfi Sándor. Milyen ember, milyen életet élt, hogyan gondolkozott? Ismerjük pár zseniális versét, tudjuk, hogy vándorszínész volt, forradalmár, szabadságharcos, Bem apó segédtisztje, és elesett Segesvár mellett, de sokkal többet nem tudunk róla. Ahogy belemerültem az írásai és az életéről szóló anyagok olvasásába, kiderült, hogy jól sejtettem: döbbenetesen aktuálisak a veresei is, a politikai tevékenysége is. Zseni volt és demokrata, olyannyira, hogy ha most állna ki a gondolataival, most is progresszív lenne. Mindössze huszonhat évet élt, és elképesztő, hogy mennyi minden fért bele ebbe a rövid életbe. 1844-ben télvíz idején, februárban, rongyokban feljött Debrecenből Pestre. Az első kötetét egy hónapos szobában írta. Nem tudta kifizetni a szobát, egy barátja adott neki kölcsön százötven forintot, ami akkor nagy pénz volt, aztán persze megadta a tartozását, mint mindig mindegyiket. Huszonöt éves volt 1848-ban, Jókai, a legjobb barátja, huszonhárom. Ezek a huszonhárom-huszonöt éves emberek kifordították a sarkaiból a világot. Srácok voltak, egy kis csapat, akik először a magyar irodalmat forradalmasították, gyökeresen mást hoztak létre, mint az akkori nagy ikonok, Kölcsey, Vörösmarty, Kazinczy, majd forradalmat és szabadságharcot csináltak – néhány hét alatt. Ma mit csinálunk huszonöt évesen? Petőfi 1844-től, az első kötete megjelenésétől ’49-ig létrehozott egy teljes költői életművet, feleségül vette Szendrei Júliát, született egy fiúk, és beírta magát a történelembe. Öt év alatt leélt egy olyan életet, amit más száz év alatt sem él meg. Ráadásul ez az élet nagyon átszól a mába, ezért izgat különösen.
