Huszonhárom anya megbánta, hogy gyereke lett

– Mama, még egyszer!

– Igen – sóhajtok fel.

– Mama, magasabbra!

Ismét meglököm Emma hintáját. Visít a gyönyörűségtől. Délután öt óra van. Egy órája vergődünk ezen a müncheni játszótéren.

– Most már nemsokára hazamegyünk – mondom.

– Nem! – kiált fel Emma. Szereti a játszótereket. Én gyűlölöm. Ami persze nem igaz. Amit a gyermekem szeret, azt én is minimum kedvelem. Végszükség esetén még a mócsingos húst is. Na jó, többnyire. De hát muszáj kedvelnem mindazt, amit a gyermekem kedvel? Rápislantok a többi anyára a homokozóban. Úgy tűnik, számukra nem is létezik szebb dolog, mint homokpogácsát sütögetni; mert minden, aminek a gyermeked örül, az téged is a legmélyebb boldogsággal tölt el. Sugárzol éjjel-nappal. Te vagy a mintaanya! Átszellemült arccal harapsz bele a homokpogácsába.

Még egyszer meglököm a hintát, és közben kiszámolom, mennyi időm marad, ha most rögtön elindulunk. Ma még sok dolgom van. Ha minden klappol, éjfél előtt talán akad egy szabad fél órám magamra. Ez a tudat szinte szárnyakat ad.

Miért kelt a többi anya a játszótéren olyan benyomást, hogy szívesen van itt? Ilyenkor felébred bennük az egykori gyermek, vagy bennük nagyobb az anyai szeretet? Negyvenkét éves vagyok, kinőttem már a homokozóból. Inkább olvasnék valamit. Vagy dolgoznék. Vagy legalább elintézném a bevásárlást, ami egy gyerekkel szinte egy örökkévalóságnak tűnik. Minden annak tűnik. Hálátlan vagyok. Van egy vidám, egészséges gyermekem, és örülök, hogy olyan magasra repül a hintával. Összenevetünk, az én kicsi Emmám és én. Szép pillanat. Hány ilyen szép pillanat kell, hogy kárpótoljon a saját életem elvesztéséért? Kívülről éppen úgy festek, mint minden más anya. És senki nem tud belelátni a fejembe, melyben ott nyüzsögnek a Fekete Hollóanya gondolatai. Például az imént, amikor két kissrác visongva küzdött a hintáért. És ekkor eszembe jutott a meleg haverom, Schantelle. Egy munka révén ismerkedtünk meg tanulóéveink idején. Épp egy játékgyártó cég alkalmazottja voltam, és egy Walking Act akció keretében plüssmaci jelmezben kellett grasszálnom az utcán. Közben Schantelle léggömböket osztogatott a gyerekeknek.

Egy csodálatos barátság kezdete volt ez. Schantelle nemrég azt mondta:

– Képzeld el, mi lenne, ha lenne egy fúvócsöved a hozzá való altatónyilacskákkal. És minden alkalommal, amikor egy szusszanásnyi pihenőre lenne szükséged, belelőhetnél egy ilyen nyilacskát a gyerekedbe. Az altatószer persze totálisan egészséges lenne. Csupa vitamin és így tovább, és maga a nyílvessző is százszázalékosan biotermék. A gyermek szépen elüldögélne, neked meg lenne tíz perc nyugalmad. A szép álmok garantáltak.

Döbbenten bámultam rá, aztán felröhögtem, és azt mondtam:

– Ne hülyéskedj!

Mert ilyesmit nem mond az ember. Még csak nem is gondol. De valahogy mégis megtetszett ez az ötlet. Egy ilyen fúvócsövet más helyzetekben is remekül használhatna az ember. Elkezdtük kidolgozni és finomítani az ötletet. Különböző hatásfokú érzéstelenítőket kínálnánk. Lenne ötperces, tízperces, sőt húszperces is. Schantelle úgy gondolta, ezzel meggazdagodhatnánk. Én meg úgy, hogy megköveznének minket. Mert az úgynevezett hollóanyákkal szembeni magatartás – akik gyakran semmi mást nem akarnak, mint hébe-hóba kinyilvánítani a vágyukat, hogy felnőttként kezeljék őket – középkori jellegű. Sajnos alig akad valaki, akivel olyan eretnek módon tudnék lazulni, mint Schantelle-lel, mert az vétek lenne a bevett anyakódex ellen, amely nem ismer kegyelmet. Persze panaszkodhatsz, de csak tréfás hangnemben, mert ha csak a legcsekélyebb kritikával illeted is anyai életedet, akkor azt rögtön ezerszer ki kell vasalnod, eltörölgetned, kikeményítened, kisimítanod és végül érvénytelenítened ama kijelentéssel, hogy hiszen csak vicc volt. Ezért a kommentárjaimat többnyire megtartottam magamnak.

Nem akartam érzéketlennek, szívtelennek vagy hasonlónak tűnni, pusztán azért, mert kimondom az igazat. Én még elviselném, de valószínűleg Emmának kellene fizetnie az őszinteségemért. Szeretnék mindent megtenni azért, hogy a gyermekem boldog legyen. De közben tudom, hogy ilyenkor valószínűleg borotvaélen táncolok. Az anya megszületik, ám az ember, aki korábban volt, elveszett.

Olykor az volt a benyomásom, hogy nem vagyok egyedül. Hogy a sok rózsaszínbe mártott, cumisüveggel, plüssmacikkal, gyerekkocsikkal és szoptatós melltartóval felszerelt anyukának hasonló gondolatok járnak a fejében. Oké, nem minden anyának. De néhánynak azért igen. Vagy viszonylag soknak? Amíg mindenki hallgat, ez titok marad, sőt: tabu.

A megbánt anyaság

És aztán jött a hír, amely valósággal lázba hozott. Nem vagyok egyedül! Mert akadtak más nők is, aki hasonlóan éreznek, mint én. Mégpedig huszonhárman az egész világon! És ez a szám olyannyira ütős volt, hogy nemcsak a közösségi médiát hozta lázba, de a Süddeutsche Zeitung, a Der Spiegel és a Stern is beszámolt róla, sőt a ZDF heute journal című adásában szintén foglalkoztak a huszonhárom elhajlóval. Bombahír! Anyák, akik megbánták, hogy gyerekük lett. Hát ilyen nincs! Ez nagyjából olyan, mintha a férfi szoptatná a gyereket. De hiszen ez… ez természetellenes! Egy Orna Donath nevű szociológus korban húsz és hetven közötti izraeli anyák körében végzett felmérést. A legtöbb nő azt mondta, hogy bár szereti a gyermekeit, az anyaságot gyűlölte, és hogy a gyermekei révén elvesztette az életét, az autonómiáját és az identitását. Ma már a gyerekvállalás ellen döntenének.

Eddig a megbánás és az anyaság témakörében csak egy kérdést ismertem: Megbántad-e, hogy nem lettek gyerekeid? Ezt a kérdést rendre olyan nőknek tették fel, akik már nem szülhettek, mert túl voltak a menopauzán.

Vadidegen emberek követeltek választ erre a kérdésre, és a gyermektelen nőknek, akiket gyerekmentesnek is nevezhetnénk, igazolniuk kellett magukat. Megkönnyítették a maguk helyzetét, ha ezt válaszolták: Szívesen szültem volna, de nem jött össze. Az viszont már rosszul sült el, ha elismerték, hogy nem akartak gyereket. Mert az ilyen ember egoista, karrierista, érzéketlen, és még ennél is sokkal rosszabb. Mellékesen megjegyzendő: ez csak nőkre érvényes. Egy férfi esetében teljesen oké. Hiszen neki van valami hivatása, teszi a dolgát vagy egyszerűen csak szabadságszerető, menő fej, aki vonzza a nőket, később még inkább, mivel neki nincsenek „terhei”, mint oly sok férfinak, aki a félresikerült kapcsolatából származó gyermekekért tartásdíjat fizet, gyakran az új barátnő őszinte sajnálatára. Még egyszer sem hallottam, hogy bármikor is megkérdeztek volna egy férfit: vajon megbánta-e, hogy nincsenek gyerekei? Nem, ilyesmit még sosem hallottam. De idősebb nőknek korábban magam is feltettem ezt a kérdést. Ma már szégyellem ezért magam. Mert hát: mi közöm hozzá? Ha gyerekről van szó, miért foszlik semmivé az összes udvariassági és viselkedési szabály?

És erre most előáll huszonhárom anyuka, és kijelenti: gyerek nélkül voltaképpen szebb volt az élete.

Vastag bőrre van szüksége egy nőnek Németországban ahhoz, hogy ilyen kijelentésre vállalkozzon. Nem szabad semmin sem meglepődnie. Azzal kell számolnia, hogy majd megvető pillantásokkal méregetik. Úgy gondoltam, hogy aki ilyen kijelentést tesz, annak hasonlónak kell lennie hozzám. Én ugyanis „ferde szemű” vagyok, és már megszoktam, hogy egy kisebbséghez tartozom. Ha önök most ettől a szótól összerezzennek, akkor az derék dolog, de az én esetemben teljességgel szükségtelen korrektség. Én a „ferde szemű” megnevezéssel bizalmas viszonyt ápoltam óvodás- és kisiskoláskoromtól egészen kamaszkoromig. Akkor egyszerre csak „mandulaszemű” lettem, és én voltam az ász. Minden lány a barátnőm akart lenni. A srácok állandóan smárolni akartak velem. Élveztem ezt a fordulatot. Oly sok év után hirtelen menő csaj lettem. Közben éppolyan német voltam, mint az osztálytársaim. Itt születtem, ötnapos koromban fogadtak örökbe; Freiburg közelében nevelkedtem, ahol tősgyökeres német közegben töltöttem gyermek- és ifjúkoromat; az apám tanár. De, mint oly sokan, én is vastag bőrt növesztettem, és megtanultam függetleníteni magam mások véleményétől. És azt is megtanultam, hogy nem szabad túl gyorsan meg- vagy elítélni embertársaimat. A tolerancia gazdagítja az életet. Sose jutna eszembe, hogy megalázzam azokat a nőket, akik nem bánják, hogy nem szültek gyereket. Nem az én dolgom. Megvoltak rá az okaik, ahogy nekem is megvannak a magaméi. Kíváncsi voltam rájuk, és olykor irigyeltem a tökéletesen boldog anyákat is.

Amikor először hallottam arról, hogy vannak, akik elismerik, hogy megbánták, hogy gyereket szültek, eszembe jutott sok apa, aki feltehetőleg ugyancsak megbánta, hogy apa lett, hiszen például nem fizet gyerektartást, és egyébként is alig vagy egyáltalán nem törődik a gyerekeivel. Az anyák ezzel szemben nemcsak foglalkoznak a gyerekeikkel, de egyenesen feldarabolják magukat, hogy közös nevezőre hozzák mindazt, amit a modern élet megkövetel tőlük. Nem így képzeltem mindezt, amikor terhes voltam. Aztán a valóság meghozta számomra mindazt, amit két és fél éven át személyes problémámnak tartottam. Pedig nem voltam egyedül. Hányan is lehettünk? Huszonhárom vagy kétszázharminc vagy kétezer-háromszáz vagy huszonháromezer vagy kétszázharmincezer nő, vagy még sokkal, de sokkal több, akik az életüket a gyermekkel hébe-hóba vagy igen gyakran tehernek és frusztrációnak érzékelik?

Ők már nyilvánvalóan felfogták, amit én is: az anyák nem fizetnek gyerektartást, viszont természetben róják le az adót. Az életre fordított idő elvesztésével, karrierfeladással, alváshiánnyal, szabadsághiánnyal, inkontinenciával, súlyvesztéssel, elszegényedéssel, elhülyüléssel, lógó mellel, elrongyolódott idegrendszerrel, unalommal, depresszióval, narancsbőrrel, romantikavesztéssel, igénytelenséggel, kiégéssel, szexhiánnyal és így tovább. Sokan nőként mennek rá erre. Mások biológusként, művészként, szerkesztőként, pszichoterapeutaként. Vagy talán a nőiség lényege lenne az anyaság? És aki ezt nem érti, az hollóanya? Attól féltem, én is ez utóbbi csoportba tartozom. Ugyanis nem vagyok automatikusan boldog attól, hogy anya lettem. Éppen ellenkezőleg. Vannak pillanatok, amikor boldogtalanná tesz, hogy gyermekem van. Sok ilyen helyzet a körülmények miatt jön létre; Németország éppenséggel az anyaság kérdésében könyörtelen. De vannak olyan helyzetek is, amelyeket más anyák kellemesnek tartanak, én viszont kínosan érzem magam bennük. Nem szívesen főzök és sütök, barkácsolni sem szeretek, nem kedvelem a dekorálást, a bütykölést, nem vagyok házias típus. Nem szívesen olvasok fel, és általában véve nem különösebben kedvelem a gyerekeket. Mindenekelőtt a strandon veszem észre őket, ha már torkig vagyok a visítozással és az üvöltözéssel. Nem vagyok az a fajta nő, aki minden kisgyerekhez odarohan és dédelgetni kezdi. Éppenséggel udvariatlanságnak tartom ezt. A gyerek mint közkincs, akit mindenki megtapogathat – az ilyesmi nem nekem való. Alapjában véve szívesebben beszélgetek felnőttekkel, lehetőleg nem gyerektémákról. Nemrég a játszótéren hallottam két nőt, akik azon versengtek, melyikük gyereke fingik nagyobbat és büdösebbet, és a végén majdnem összeverekedtek, a vita mögött ugyanis  a megfelelő táplálkozás filozófiája rejlett, és ha ez kerül terítékre, sokan élesre töltik a fegyvereiket. Egyébként is sok ártatlan játszótéri csevegés torkollik könyörtelen konkurenciaharcba, hiszen mindig az a kérdés, kinek van a legszebb, legjobb, legklasszabb gyereke. És bár mindez kimondatlan marad, mégis ez rejlik az olyan ártatlannak látszó kérdések mögött is, mint például ez: Micsoda, neked még mindig pelenkáznod kell a gyerekedet?

Két évembe került, mire megtanultam feltörni a játszótéri kódot. Azóta még rosszabb kedvvel járok oda. De járok rendszeresen, hétfőtől péntekig, gyakran kétszer is, először a bébiszitter lakásának környékén, aztán meg a saját lakónegyedemben. Lököm a hintát, felnézek a kék vagy szürke égre. Látom a lányom arcát, és ha nevet, örülök neki. De többnyire ideges vagyok, mert másra vágyom, leginkább arra, hogy azonnal otthagyjam a játszóteret. És a legfárasztóbb azt színlelni, hogy örömmel vagyok itt. A kislányomért teszem. De nem lehet, hogy a többi anyát is éppígy fárasztja ez, és hogy a játszótér valójában a stressz színtere?

Sarah Fischer: Anyapara – Miért lennék inkább apa?

Scolar 2018