Hogy a Bohém rapszódia minden fergeteges show-elem, minden hidegrázós zenei élmény és színészi átváltozás ellenére miért nem lett hű Freddie Mercury emlékéhez, és hogy milyen üzenetbeli ízléstelenségek miatt van ez így, arról már a kritikában írtam. Már ott megígértem, hogy a filmben bemutatott események és a valóság közötti laza kapcsolat mibenlétét még kifejtem bővebben: miért nem érdemes Queen-, vagy Freddie Mercury-filmként hivatkozni a Bohém rapszódiára? (A cikkben érthető okokból spoilerek előfordulhatnak.)
Őfelsége beleszól
Röviden: túl szabadon hajlítgatták a tényeket a korhatár-besorolás vagy a zenekar élő tagjainak érdekei szerint. A korhatár kérdése egyáltalán nem elhanyagolható: minél alacsonyabb korosztálynak is megnézhetővé tesznek egy filmet, azaz minél gyerek- és családbarátabbá, annál nagyobb az a potenciális nézőszám, amiből egy film meríteni tud. Ugyanakkor viszont annál karcmentesebbre kell venni a hangnemet is: ott már nem fér bele erőszak, trágárság, szex, függőségek, amivel önmagában nem is lenne gond, de egyből nem férnek bele az ezzel járó mélységek sem. Ráadásul, ha az adott film világhíres zenészekről szól, akik életében a „szex, drogok és rock & roll” jelszó mentén a fentiek viszonylag hangsúlyosan vannak jelen, akkor, ha ezeket nem mutathatja meg a film, fontos aspektusok maradnak ki a történetből, ami nehezíti a megértést, végső soron pedig az őszinteség ellenében hat. Alighanem ezzel magyarázható az is, hogy a Live Aid utáni évek és Freddie romló egészségének időszaka kimaradt: az AIDS durvuló tüneteit aligha lehetett volna családbarát formában megmutatni. Ellenpéldaként ott van a Csillag születik, ami van olyan friss, hogy még emlékezzünk rá: ott bizony nem féltek feláldozni a gyereknézőket, és a szigorúbb korhatárbesorolással egy jóval őszintébb, emberibb, keményebb történetet kaptunk.
A másik kérdés a zenekari érdek –ami itt nyilvánvalóan a Queen még élő tagjainak érdekeit jelenti. Normális esetben eleve nem nagyon készül még aktív zenekarról nagyjátékfilm, mert hát egy életműről beszélni kissé ízetlen, amikor az az életmű még nem ért véget. De ez a kisebb gond, mert ebből is ki lehetne épp hozni valamit. Sokkal komolyabb problémákat okoz, ha egy ilyen filmbe a kérdéses zenekar tagjai is beleszólhatnak, és minél erősebb kontrolljuk van a film fölött, annál több kárt tehetnek. Nincs ebben semmi meglepő: ha X művész önnön magáról akar mesélni, mondjuk, egy filmben, az nagyon jó eséllyel az illető fényezéséről fog szólni – minden szentnek maga felé hajlik a keze.
Márpedig a Bohém rapszódiának már az ötlete is a Queen felől indult, hosszú-hosszú évekkel ezelőtt: elsősorban Brian May és Roger Taylor kapacitálta a projektet – bár a Queen menedzsere, Jim Beach is sok időt töltött a forgatáson –, mondván, ha ők nem, akkor majd valaki más fogja megcsinálni, éspedig rosszul. Úgyhogy inkább beszálltak ők maguk. Ez azonban számos gyártási nehézséget okozott. Már önmagában az is beszédes, hogy egy ekkora blockbuster nyolc évig húzódik – az ennyire elnyújtott gyártás itthon ugyan szinte természetes, ám a nagy angolszász és hollywoodi moziknál egy gigaköltségvetésű, óriási stábbal készülő Marvel-eposz is megvan maximum két év alatt szőröstől-bőröstől.
A Bohém rapszódia ügye viszont 2010 óta tart, sőt ennél alighanem még régebb óta, mindenesetre akkor már leszerződtették a főszerepre Sasha Baron Cohent, ami általában azt jelenti, hogy a film már jócskán az előkészületi szakaszban van, és hamarosan indulhat a forgatás. Igen ám, de a felvételek nemhogy nem kezdődtek el, de Borat 2013-ban ott is hagyta a projektet, döntése okait pedig úgy határozta meg, hogy kreatív nézeteltérései voltak Mayjel és Taylorral: a zenekar tagjai messze túl erőszakosan védték a mundér becsületét, és szerették volna kihagyni a sztoriból Mercury hedonista életvitelét. Baron Cohent emellett aggasztotta, hogy az eredeti ötlet szerint a filmnek valahol a közepe táján már meghalt volna Mercury, hogy aztán a poszt-Freddie időszak is bekerülhessen a történetbe, amivel ő nem értett egyet.
Őt Ben Whishaw követte a szereposztásban, mint potenciális Freddie, ám végül ő is kiesett, így jutott el a produkció Rami Malekhez, akinek a beválogatása talán az egyetlen megkérdőjelezhetetlenül jó döntése volt a produkciónak. Az más kérdés, hogy ő meg aztán a film rendezésére kijelölt Bryan Singerrel nem jött ki, akit ezért – és mert a stáb több tagjának is volt vele gondja – kiraktak a filmből, és az Eddie, a sast jegyző Dexter Fletcher kapta meg a rendezői széket.
Is this just fantasy?
A film születési körülményei, persze, önmagukban is okoztak némi vérveszteséget a Bohém rapszódiának, ugyanakkor mindez nem jelenti azt, hogy a forgatókönyv ne lehetett volna hű a tényekhez. Már persze, ha lett volna erre szándék – e szándékot azonban felülírta egy sor tényező: hol a dramaturgia, hol a hatásvadászat, hol a PR-szempontok. Az egyik enyhe fokú, bocsánatos valósághajlítás egyből a film elején bekövetkezik. Freddie, ekkor még Bulsara néven – anyakönyvezett keresztnevét, a Farrokhot kisfiú kora óta nem nagyon használta, iskoláskorában kezdték Frednek, Freddie-nek szólítani, a végleges névváltoztatásraa akkor került sor, amikor vezetéknevét is lecserélte – egy este bulizni indul, a Smile zenekar koncertjére, ami után megismerkedik a bandával, megmutatja egy dalszövegét, majd amikor kiderül, hogy a zenekar épp akkor veszítette el énekesét, beajánlkozik frontembernek is. Tiszta tehetségkutatós tündérmese: a kapafogú poggyászpakoló kisebbségi meggyőzi énekhangjával a bandát, már egyből ott, a backstage-ben. A valóságban azonban nem így történt: Freddie már jó ideje ismerte ekkor a Smile tagjait, mi több, a banda egyik hivatalos biográfiája szerint még laktak is együtt. A filmben láthatott kezdeti szégyenlősség sem vág össze a valósággal, legalábbis Brian May egy 2017-es interjúja szerint, ahol úgy emlékezett az első találkozásokra:
Freddie páratlanul magabiztos volt. Már akkor is úgy gondolta, rocksztár. Nem rocksztár lesz – már az volt.
A megismerkedés Mary Austinnal sem teljesen valósághű: a film szerint ugyanazon az estén ismerte meg a lányt, mint a Smile tagjait. Érthető döntés, egyszerűsít, és kicsit fokozza az izgalmakat is, de a valóságban Freddie egy ruhaboltban ismerkedett meg Maryvel, ahol a lány recepciósként dolgozott, és még ezt követően is majd’ fél évig nem merte randira hívni, olyannyira, hogy Mary azt hitte, Freddie a legjobb barátnőjére hajt. Hasonló dramatizálással él a film Jim Hutton esetében, aki élete végén Freddie élettársa volt. A Bohém rapszódia alapján a két férfi Freddie egyik vad házibulija után találkozott először, Hutton a bulit ellátó cég munkatársaként a parti romjainak eltakarításán dolgozott, amikor Freddie kellemetlenül rányomult, ám Hutton helyretette, mire Freddie egyből elnézést kért. Beszélgettek kicsit, végül Hutton felajánlotta barátságát a zenésznek, aki azonban évekig nem találkozott ez után Huttonnal. A valóságban a két férfi egy londoni klubban ismerkedett meg valamikor a ’80-as évek közepén, a pár nemsokára össze is költözött. Amikor megtudta, hogy beteg, Mercury megosztotta Huttonnal a diagnózist, mondván, megérti, ha most szakítani akar, ám Hutton vele maradt nem csak ekkor, hanem élete végéig – romló egészsége ellenére utolsó évei legalább magánéletében boldogságot hoztak.
A film egyik érzelmi mélypontja, amikor Mercury a 80-as évek elején egy parázs vita után kirúgja a zenekar addigi menedzserét, John Reidet, mert az felvetette, hogy Freddie-nek esetleg szólóban kellene próbálkoznia. A valóságban Reid és a zenekar útjai már ’77-ben elváltak, és egyáltalán nem olyan rossz viszonyban, mint ahogy azt a film bemutatja: egyszerűen a zenekar jogásza, Jim Beach eddigre szépen lassan átvette a zenekar menedzselésével járó feladatokat is.
Jó volt a munkakapcsolatunk Johnnal. Tüzes és határozott volt, de mi is azok voltunk
– nyilatkozta róla Roger Taylor a 20110-es Queen-doksifilmben.
A Bohém rapszódia egyik legszórakoztatóbb nem koncert-jelenete az, amikor a Queen megmutatja új büszkeségét, a Bohemian Rhapsodyt az EMI fejesének, Ray Fosternek, aki azonban kiakad és közli, hogy nem lehet egy ilyen hosszú dalt kislemezként kiadni, mert túl hosszú, és eleve nem tudja elképzelni, hogy erre a dalra majd kölykök rázzák a fejüket a kocsiban. A jelenet annál viccesebb, ha az ember érti a referenciát: Fostert Mike Myers alakítja, aki annak idején a Wayne világában konkrétan a Bohemian Rhapsodyra rázta a fejét a kocsiban, ezzel egyébként új lendületet adva a dal népszerűségének. A filmben a zenekar, élén Freddie-vel elhajtja Fostert a fenébe, mondván, csakazértis ez lesz az új kislemezdaluk, Fosterre meg majd úgy emlékszik a világ, mint arra az emberre, aki elveszítette a Queent. Nos, Fosterre nem így emlékszik a világ, nem emlékszik rá sehogy sem, ugyanis Foster nem létezett. A karaktert egyesek szerint részben egy Roy Featherstone nevű EMI-fejesről mintázták, aki ugyan rajongott a zenekarért, de a dal hossza őt is aggasztotta, részben pedig több más EMI-döntéshozóból gyúrták össze, akik hasonlóképpen féltek attól, hogy a dalt a hossza miatt majd nem játsszák a rádiók.
Paul Prenter, a film legvisszataszítóbb figurája is eltér valamelyest a valóságtól, ám ő csak apróságokban. A férfit, aki asszisztense és lekoptathatatlan érdekcimborája volt, a film szerint Freddie akkor rúgja ki, amikor megtudja, hogy nem szólt neki a Live Aidről. Valójában nem ez történt: a már említett 2011-es Queen-könyv alapján Prentert azért rúgta ki az énekes, mert egy alkalommal olyan heves bulit tartott Mercury házában, hogy komoly károk keletkeztek. Prenter fenyegetőzni kezdett, hogy ha mennie kell, akkor a sajtóhoz fordul Freddie viselt dolgaival kapcsolatban, és ezt végül meg is tette, nem csak a filmben. Abban viszont a film hű a valósághoz, hogy Prenter nem volt jó hatással Mercuryra, a zenekar tagjainak homályos nyilatkozataiból arra lehet következtetni, hogy ő kapacitálta a zenészt az egyre vadabb bulikra és szexuális kicsapongásokra.
A film egyvalamit nem hamukázik el, éspedig a zenekar tagjai közötti feszültségeket, ami nagyjából elkerülhetetlen, ha erős személyiségek dolgoznak együtt, pláne alkotóművészként: ahogy a filmben, úgy a valóságban is rengeteg vita és veszekedés ment köztük a zenei munka számos kérdésében.
Az 1982-es Hot Space című Queen-album után, amint ezt számos könyv, nyilatkozat, dokumentumfilm igazolja, mindenki akart egy kis szünetet, egy kis önállóságot, ki-ki fel is vette a maga szólólemezét, ám már egy évvel később újra együtt dolgoztak a The Works című albumon. May egy interjúban úgy fogalmazott:
Állandóan szakítottunk! Mindannyian elhagytuk a zenekart időről időre, és nem csak egyszer. De mindig visszataláltunk.
Ehhez képest apró, de inkább a zenekar ábrándjait megéneklő változtatás a filmben, hogy a Live Aid előtt megegyeznek, hogy ezentúl a lemezen minden dalszerzési és szövegírói kredit közös lesz, a valóságban ’89-ben jelent meg az első olyan Queen-album, ahol ez teljes egészében megvalósult.
Az sem tükrözi a valóságot, ahogy Freddie a betegségéről beszélt a zenekar tagjaival. A filmben a diagnózist a Live Aidre próbálva osztja meg a zenekarral, ez pedig az egyik legízléstelenebb döntés a filmben még akkor is, ha a történet időintervalluma bizonyos mértékben indokolta, hisz nem hagyhatták ki az AIDS-et teljesen: ezzel fokozni a Live Aid-koncert jelentőségét, súlyát, mélységét nem csak ízetlen, de nem volt rá semmi szükség sem, hisz az a huszonegynehány perc rocktörténelem így is. És nem mellesleg nem is így történt: minden korábbi hivatalos és nem hivatalos forrás szerint Freddie maga sem tudta még ekkor, hogy HIV-pozitív, csak egy évvel később, 1986-ban diagnosztizálták, a Queen tagjai pedig még legalább egy évig nem tudtak az énekes betegségéről. Amikor viszont megtudták, May elmondása szerint egyből védőburkot vontak köré.
Hazudtunk mindenkinek, még a családunknak is, mert Freddie nem akarta, hogy a világ beleüsse az orrát a küzdelmébe. Azt mondogatta, „nem akarom, hogy az emberek együttérzésből vegyék a lemezeinket”. Nagyon közel kerültünk egymáshoz mindannyian.
– nyilatkozta May egy ’99-es interjúban. Mercury, bár a média folyamatosan faggatta az egészségével kapcsolatban, hivatalosan nem osztotta meg diagnózisát a nyilvánossággal egészen 1991. november 23-ig, amikor közleményben vallott betegségéről. Egy nappal a közlemény kiadása után Freddie Mercury meghalt. És persze, érthető, hogy az alkotók nem akarták a zenész haláltusájával zárni a filmet, ahogy egyfajta HIV-történelem feldolgozássá hangolni sem, azért a diagnózis nyomán keletkezett olyan befelé forduló, ars poetica-jellegű, vallomásos szerzemények, mint a Who Wants To Live Forever, a Too Much Love Will Kill You, vagy a Show Must Go On megérdemeltek volna némi filmidőt.
