Buda XVIII. és XIX. századi képét meghatározták az agyagbányák: a Széll Kálmán tér, a Mechwart liget, a Feneketlen-tó, valamint a Pasaréti úti Vasas Pasarét Sportcentrum helyén is óriási lelőhelyek várták, hogy kiaknázzák őket – tökéletes helyet választott tehát magának az 1785-ben Budára költöző Kuny Domokos (Dominique Cuny), aki a Krisztina körút mentén alapított majolika-, azaz porcelánüzemét alig néhány év alatt Magyarország legfontosabbjává tette.
Újító szelleme alig két évtized után azonban a vesztét okozta – a napóleoni háborúk korában járva hiánycikké vált az ón és az ólom, Kuny azonban megoldást talált a problémára:
A gyártást sokkal olcsóbbá tevő találmányát nem akarta azonban megtartani magának, így József nádornak írt beadványában kijelentette: korrekt díjazásért az eljárást közkinccsé teszi, hogy mindenki használhassa.
A jogi pályáról rövid idő után a művészetek felé fordult, a mára elfeledett művelődéstörténész-esztéta, Dr. Siklóssy László (1881-1951) a Magyar Iparművészetben (38. évf. 4. sz., 1935) megjelent tanulmánya szerint
József nádor a budapesti egyetemnek adta az ügyet szakvélemény céljából. Кitaibel Pál, a vegyészet és növénytan tanára és még három professzor vizsgálták meg a bemutatott edényeket és kijelentették, hogy nemcsak ónt és ólmot, hanem még egy harmadik fémet: antimont is tartalmaznak és így az egészségre ártalmasak. Ma már tudjuk, hogy a tanár uraknak nem volt igazuk. […] Megfelelő égetés esetén az antimon-máz éppoly kevéssé ártalmas, mint az ólommáz, amely helytelen kezelés mellett szintén mérgező hatású. A hivatalos tudósok azonban öndicsőségüktől elkábultan nem álltak meg a véleménymondásnál, hanem egyidejűleg javaslatot tettek: Kuny tiltassék el attól, hogy találmányát bárkivel is közölje, gyár a pedig vétessék zár alá.
Erre végül nem került sor, hiszen a híreket hallva a gyáros maga zárta be az üzemet, majd Bécsbe költözött, hogy ott, majd édesapja egykori munkaadójánál, a durlachi porcelángyárban tegye pénzzé a Budán elutasított ötletet.
Egyik helyen sem járt sikerrel, Ferenc császár azonban végül mégiscsak felfigyelt az ötletre, az általa megbízott tudósok pedig Kunynak adtak igazat. Az uralkodó utasítására a bécsi és holicsi porcelángyárak alkalmazni kezdték a technikát, a tényleges feltaláló azonban a kezében lévő gyártási engedély ellenére nem tudta élvezni a sikert: a pesti gyár időközben tönkrement.
„Emberi roncs volt, akit súlyos gátlások tartottak vissza attól, hogy visszamenjen abba az országba, ahol szakmájában olyan sikereket ért el, amilyenre — mint egy ember munkájára — senki más nem tudott hivatkozni. Ezért a hivatalos tudomány tizenkétévi kínszenvedéses haldoklást mért rá. Кuny, aki közben feleségét is elvesztette, 1822 februárjában halt meg a bécsi irgalmasrendi barátok kórházában” – írja Siklóssy.
Nem meglepő tehát, hogy a keramikus nevét hosszú évtizedekre elfelejtették, sőt, a kutatók még a századfordulón sem voltak egészen biztosak benne, hogy Budán valóban létezett-e porcelángyár. Az igazságot végül Siklóssy derítette ki, sőt az egykori gyár pontos helyét is meghatározta.
A mai Pásztor lépcső környékén állt épületeket sajnos elsodorta a Tabán 1933-1936 közti bontása, Kuny nevét 1953 óta azonban utca őrzi a közelben.
A gróf Karátsonyi Guidó által építtetett, egykor a város legnagyobbjának számító Karátsonyi-palota mellett induló, a Déli pályaudvarra futó sínpárok feletti Márvány utcai felüljáróig tartó utca első pillantásra teljesen érdektelennek tűnhet, pedig a XX. század különböző korszakaiban született óriások közt egy igazi kincs bújik meg.
A minden bizonnyal „az én házam, az én váram” mondás inspirálta 11. számú ház középkori minierődként fúródik egy húszas évek végén született ötemeletes bérház, illetve a magyarországi irodaházlázat egy hajszálnyival megelőző, 1987-re elkészült hatemeletes óriás közé:
A jókora zárterkéllyel megbontott, kétemeletes épület érdekessége persze korántsem merül ki ennyiben, hiszen még a felületes szemlélő szeme egy pillanat alatt megáll a szűk lépcsőházának ablakai között álló, furcsa mázas kerámiaalkotáson.
A Máriát és a jászolban fekvő kisdedet angyalok közt, virágok és gyümölcsök koszorújában ábrázoló tondó jó eséllyel a reneszánsz szobrászművészet egyik legnagyobb alakja, a firenzei Andrea della Robbia (1435-1525) egyik művének másolata.
Az épületdíszeknek szánt kör alakú kerámiákból a budapesti Szépművészeti Múzeum is őriz néhányat, így a gyűjteménybe jó eséllyel a múzeum alapításakor bekerült A gyermek imádását, ami egyértelműen közeli rokonságban áll a gazdagabban díszített másolattal:
Az 1912-ben készült tondót 2004-ben restaurálta a Zsolnay-munkákra specializálódott Csáki Klára (1952-), így egyáltalán nincs veszélyben, bár közelről nézve egyre több jel mutat arra, hogy az állapota a következő néhány évben újra egyre távolabb kerül majd a tökéletestől.
Azt, hogy nincs veszélyben, nyugodt szívvel elmondhatjuk a ma kevéssé ismert, a két világháború közti művészeti életben azonban létfontosságú szerepet betöltő Kertész K. Róbert (1876-1951) tervezte épületről is:
A Királyi Műegyetemen építésszé lett, majd a Távol-Kelet minden zugát bejárt Kertész élete jó részét a vallás- és közoktatásügyi minisztérium egyik jókora íróasztala mögött töltötte, hiszen harminckét évesen, 1908-ban az építési, 1922-1934 közt pedig a művészeti osztályt vezette, de egyetemi tanárként, államtitkárként is megpróbált rendet vágni a húszas és harmincas évek Magyarországában.
Mindez nem jelentette azonban azt, hogy teljesen hanyagolta volna a tervezést – jó példája ennek a cikkünkben említett otthon, valamint számos tervpályázaton aratott győzelme, noha az álmok sokszor sosem váltak valósággá.
Akadtak azonban kivételek: Sváb Gyulával (1879-1938) közösen álmodta meg a gödöllői premontrei gimnázium egykori főépületét (1923-1924, ma a Szent István Egyetem főépülete), egyedül pedig a két világháború közti modern építészet legszebb példája, a Napraforgó utcai kísérleti lakótelep 9-11. számú házát (1931), illetve nagybátyja, a magyar nyomdaipar meghatározó alakjaként számon tartott Kertész Árpád lovagvárra hajazó, mára jócskán átépített villájának (1904-1905) terveit készítette el.
Művelődéspolitikai és építészi karrierje előtt – jó eséllyel nagybátyjának köszönhetően –, alig húszévesen az újságírók életébe is bepillanthatott: az első magyar olimpiai tudósítóként, a Pesti Hírlap színeiben a helyszínről izgulhatta ugyanis végig a Hajós Alfréd két győzelmét hozó 1896-os athéni játékok versenyeit.
Itt ismerkedhetett meg az építtető Wein Dezsővel (1873-1944), aki a Budai Torna Egylet 1894-ben magyar bajnokságot nyert versenyzőjeként gyűrűn, lóugrásban, korláton és nyújtón próbálta meg legyőzni a vetélytársait, a svájci és német tornászokkal szemben azonban alulmaradt. Érem nélkül tért tehát haza, de sportkarrierjét egyáltalán nem adta fel: a Torna Szövetségben betöltött pozíciója mellett a természetjárás és a sísport hazai megteremtésének éllovasává vált, 1897-ben megszerzett orvosi diplomájával a kezében pedig praktizálni is kezdett.
A budapesti vízművek igazgatójának fiaként középosztálybeli családból származó Wein hamar a magyar sportélet fontos figurájává vált, újságcikkek és hosszú tanulmányok – így az úttörő Érzéstelenítés a fogászatban (1908) – egész sorát jegyző fogorvosként és sebészként pedig alig másfél évtizeddel az olimpia után megengedhette magának, hogy a Karátsonyi-palota és a Budavári Palota közelsége miatt előkelőnek számító környéken építtesse fel a családi fészket, ahová feleségével, a magát a sport világában épp úgy otthon érző – korábban atletizáló, teniszező és korcsolyázó – Becker Hildával együtt 1912-ben be is költözhetett.
Wein és Kertész kapcsolata ennyivel nem ért véget: az 1930-ban megjelent A magyar feltámadás lexikona az építtetőről szóló szócikke szerint
utóbbinak pedig Kertész az alapító alelnöki tisztét töltötte be.
A házaspárnak négy gyermeke született, felhőtlen életüknek azonban a feleség súlyos betegsége, majd 1920. szeptemberében bekövetkezett halála vetett véget.
A tragédia után négy évvel, 1924 júliusában Wein megvált az épülettől. Új gazdája az ekkor a Bőr és Faggyu Értékesítő Rt., az Ancora Tengerészek Hajózási Vállalata, a Tauril Pneumatik Rt., a Magyar vegyipari Gépgyár Rt., illetve az Abonyi Artur Műszaki Kereskedelmi Rt. igazgatóságában is jelen lévő Országh Róbert és neje lett, új tulajdonuknak azonban nem örülhettek együtt sokáig: Országh 1928-ban ugyanis elhunyt, a ház tulajdonjoga pedig özvegyére szállt.
A nő jó eséllyel kiadta azt, így 1931-től már dr. Dolecskó János, az Egészségügyi és Jóléti Szövetkezet igazgatósági tagja élt a házban, hiszen ettől az évtől kezdve többször is itt tartották a szövetkezet évi rendes közgyűléseit. A következő változás két évvel később állt be, a budapesti ingatlantulajdonosok 1933-ban megjelent címtára szerint a tulajdonos a feleség dr. Dolecskó Jánosné, aki jó eséllyel egészen az államosításig (de legalább 1942-ig) tartotta kézben a ma helyi védettséget élvező ház sorsát.
Az 1946-1955 közti évek lakásmegosztásokat hoztak, és kialakult a mai többlakásos belső tér, az épület azonban szűkebb értelemben vett környezetével ellentétben – a Karátsonyi-palota helyén a Kohó- és Gépipari Minisztérium Tervező Intézete számára 1951-ben emelt, ma a Magyar Telekom székházaként működő szocreál tömb áll, a környék épületeit jórészt átalakították, sokukat pedig modern irodaházakra cseréltek le – kisebbfajta csodaként ma is a születésekor kapott képét mutatja az utca felé.
