A barcelonai Primavera Sound mindent egybevéve valószínűleg a világ legjobb zenei fesztiválja. Bivalyerős és sokszínű a lineup, iszonyatosan látványos tengerparti helyszínen rendezik, telt házzal sincs zsúfoltság (sem toi toi-ra, sem piára nem kell soha pár percnél többet várni). És hiába minden előnye, mégsem rohanták le vadbarom turistahordák, hanem több tízezer ember is tök jó, már-már családias hangulatban bulizza végig ezt a néhány napot.
Bónuszként idén először egy magyar együttes is felléphetett, akik ráadásul szerintem a legjobb rockkoncertet csinálták idén, úgyhogy a magyar nemzeti szív is dobbanhatott egy nagyot Barcelonában.
Aki itt nem érzi jól magát, az sehol
Elsőre az vágott fejbe idén, hogy körülbelül a háromszorosára nőtt a fesztivál 2010 óta, amikor először voltam. Az akkori nagyszínpad (ahol abban az évben a Pixies, a Pavement és a Fall is fellépett) mostanra egy közepes színpaddá fokozódott le, lett két új nagyon nagy színpad, és egy homokos tengerparti rész, amit rögtön kicsi Ibizának kezdtünk becézni, mert itt csak könnyedebb elektronikus zenei bulik voltak minden nap déltől másnap reggel hatig. De mindezek ellenére karakterében, hangulatában semmit nem változott a Primavera, csak a lehetőségek sokszorozódtak meg.
A korábbi tapasztalatokat összegezve idén az lett a terv, hogy nem is rohangálunk egyik koncertről a másikra, hanem csak akkor váltottunk, ha valami nagyon szar volt, ami viszont ritkán fordult elő.
A sok színpadot úgy használják ki a szervezők, hogy kicsit mindenkinek megpróbálnak kedvezni: a nagyszínpadokon játszanak az olyan mainstreamebb nagykutyák, mint az Arctic Monkeys, Nick Cave, Björk, vagy A$AP Rocky; a kisebbeken a kultikus régebbi együttesek és az aktuális kritikus és zenebuzi favoritok, a még kisebbeken pedig az experimentális és az underground előadók. Illetve idén egy mélygarázsból is csináltak egy Warehouse nevű klubot, ami nagy százalékban szippantotta be a berlini és a londoni techno klubok közönségét.
Ami még változás volt idén (bár ez már évek óta trend), hogy a gitárzenék (főleg a súlyosabbak, metál alig volt a programban) kicsit háttérbe szorultak az elektronikus zene és a hiphop előnyére. De mivel a barátnőm és én is leginkább a négerekben és a basszusban hiszünk, ezért emiatt egy könnycsepp sem hullott. És számunkra be is igazolódott, hogy
A rock egy kicsit már halott
Hogy milyenek voltak az olyan stadionrock együttesekké nőtt bandák, mint a már említett Arctic Monkeys, a Haim, vagy a War on Drugs, arról fogalmam sincs, viszont a kisebb rock együttesek mind kicsit unalmasnak tűntek, mondjuk túl nagy merítést nem is csináltam idén. Egyedül a kultikus shogaze zenekar, a Slowdive volt ugyanolyan éterien hibátlan, mint 25-30 éve, de ez igazából már csak nosztalgiázás. Valamint az Unknown Mortal Orchestra is szórakoztató élőben, de nekem sosem jöttek be.
A korábban a Nirvanát is producelő Steve Albini vezette Shellac súlyos noise rockot játszik még mindig, de már nem tudtak felizgatni. Ariel Pink egy Alice Cooper-imitátort és öt zenészt is hozott magával, de ami lemezen izgalmas nála, az élőben nem akart működni, és egy egybefolyó koncertet őrjöngött csak ki magából. A Deerhunterből sajnos csak három számot csíptem el, viszont azokból az derült ki, hogy Bradford Cox írja még mindig a legokosabban fülbemaszó slágereket.
És akkor itt szúrjuk be, hogy a fesztivál előtti, és utáni pár napon vannak klubkoncertek is a fesztiválhoz kapcsolódóan, amikre idén nem annyira sikerült elvonszolni magunkat. De azért ha már rock, akkor nem hallgatom el, hogy a Men nevükhez méltó büdös, koszos, férfias koncertet nyomott Barcelona legjobb klubjában, az Apoloban.
Fekete uralom
És akkor kanyarodjunk rá a nagy tanulságra, hogy jelenleg a feketék tarolnak: szinte kivétel nélkül ők csinálták a legnagyobb bulikat. Az nagy kár, hogy a suttyó déli raptrió Migos fellépése elmaradt Offset majdnem halálos balesete miatt, de a többi hiphop előadó simán feledtette ezt. Pedig elöljáróban
A legpusztítóbb bulit Vince Staples csinálta, aki tök egyedül egy tv-fal előtt ugrálva úgy mozgatott meg másfél órán át körülbelül tízezer embert, hogy utána mindenki csak nézett a mellette állókra leesett állal, hogy ezt meg hogy az istenbe csinálta. A súlyos alapokra flegmán szövegelő Long Beach-i rapperból olyan irtózatos energiák szabadulnak fel, és annyira erős a karizmája, hogy olyan volt a koncertje, mintha egy tornádó szabadult volna el.
Ha már karizma, akkor Tyler, the Creator és A$AP Rocky sincs lemaradva. Tyler igazi one-man-showt nyomott, minden sallang nélkül, sétálgatva, ücsörögve magyarázott, de egyszerűen nem lehetett nem rá figyelni, ami egy Sziget nagyszínpadnál nagyobb színpadon elég tiszteletreméltó teljesítmény. Rocky viszont igazi megalomán, úgyhogy tűzijáték, lángnyelvek, szikraeső, minden volt, de neki meg ez állt jól. Az olyan bombákra, mint a Fuckin’ Problems, a Goldie, vagy a Yamborghini High nyilván megőrült mindenki, és meg is nyíltak a moshpitek szépen. Viszont az nagyon meglepett, hogy a lassabb számait (L$D, Everyday) olyan érzelmesen adja elő, hogy tízezrek éneklik vele úgy, mint ahogy csak generációs himnuszokat szokás.
A brit grime-ot Skepta képviselte, aki szintén hatalmas konfettiesős, füstoszlopos őrületet csinált az egyik nagyszínpadon. Mindezt úgy hajnali három magasságában, hogy szinte végig ugrált, üvöltözött, mutogatott mindenki, ameddig elláttam:
Kevéssé ismert tény itthon, hogy Spanyolországban virágkorát éli a trap/dancehall-fúzió, aminek a legnagyobb sztárjai is felléptek. C. Tangana a helyi Kanye West, akinek akkora egója van, hogy csoda, hogy a színpadra felfért. Félmeztelen csajok, crossmotorok, dolláreső, és minden elképzelhető színpadtechnika kísérte az olyan számait, amik olyasmikről szólnak, hogy minden csillogjon (csillogjon!, csillogjon!, csillogjon!), vagy hogy sírni szokott limuzinokban. Bad Gyal pedig a színtér kötelező fiatal, szexi nője, aki egy tonna póthajjal és fülledt erotikus táncokat tudott csak villantani, egyébként sajnos gyengécske volt.
És az a helyzet, hogy gitárokkal is a feketék voltak az erősebbek. Thundercat érzéki jazzrockja inkább csak korrekt volt, viszont az Internet (ami valljuk be, magasan a legrosszabb zenekarnév) zseniális r&b/soul/soft rock együttes: aki jót akar magának, nézze meg őket. Minden zenész nagyon jó, és a erős karakter, erős színpadi jelenléttel bír, de közülük is kiemelkedik a frontember, Syd the Kyd. Ennyire laza énekest ritkán látni, aki ráadásul viccesen, kínosság nélkül képes rábírni ezreket, hogy énekeljék vele, hogy „You fucked up!” egy volt csajának, akiről még aranyosan nevetve előre megjegyezte, hogy amúgy már barátok. Az Ego Death című bemutatkozó lemezük is szinte hibátlan, de csak árnyéka annak, amire élőben képesek.
Egy fesztiválon nem az agy az úr
A kicsi ibizai dj szettek általában nem voltak nagy durranások, hiába álltak olyan kedvencek a dj pultban, mint DJ Seinfeld, John Talabot, vagy Peggy Gou, ők is
A Warehouse szettjei viszont mind izgalmasak voltak: hogy pontosan kiket láttam ott, arról elég kevés fogalmam van, de itt a technó minden vállfajától, a nyaktörően gyors juke-ig, footworkig, garage-ig minden előkerült. Egy kivétel viszont volt, akit nem lehetett nem megjegyezni: ő pedig GAIKA volt, aki sötét, karakteresen angol klubzenei alapokra énekelt, kiabált a pulton állva, félmeztelenül. Egyszerre volt nagyon fenyegető és nagyon pornós, valószínűleg ezt rajta kívül más nem tudja.
Az az axióma viszont sokadszorra igazolást nyert, hogy
Így a partyállatból guruvá avanzsáló James Holden, és az egyébként szerintem zseniális Oneohtrix Point Never is unalomba fulladt, bár utóbbira többen mondták, hogy szerették a karcos élét nem mutató, hanem inkább futurisztikus ambientet játszó Daniel Lopatint.
Viszont Arca, azaz a venezuelai születésű énekes/producer/queer performanszművész Alejandro Ghersi ismerheti a fenti axiómát, mert a lemezéről ismerős dekonstruált tánczenéjéből semmit nem mutatott. A Björkkel, Kanye Westtel, és FKA Twigsszel is dolgozó Arca ehelyett megcsinálta a világ legjobb buzibuliját. Azt a fajtát, ahol latin zenék, veretős technók és mindenféle erotikus zenék keverednek: ezt úgy csinálta, hogy semmi, de semmi törés nem volt a számok között, hanem egy okosan kigondolt művészeti projektnek hatott.
Arca eközben bőrtangában, selyemszalagokkal táncolva, kamu női melleket villantva, dj pultra felfeküdve, kéjelegve olyan zavarbaejtő és egyszerre ellenállhatatlan jelenség volt, hogy mindenkiben nyomot hagyna, így, vagy úgy.
Showban Arca mellé csak a Knife egyik feleként megismert Karin Dreijer, azaz Fever Ray tudott felnőni, aki furcsa, kísérteties szintipop számaival is bármikor levesz a lábamról, de ha eközben műizmokkal megpakolt, páncélinges, űrjelmezes, meg hasonló dresszes nők mozognak furán, az megsokszorozza az élményt. Mint ahogy valahogy a Primavera is képes mindent megsokszorozni, ami zene.
Kiemelt kép: Sergio Albert
