Vannak azok a filmek, amiről sokat beszélünk, esélyeket latolgatunk, rajongói teóriákat gyártunk, pörgünk a rengeteg elrejtett utaláson, fejtegetjük a szimbolikát, fejet hajtunk egy-egy nagy teljesítmény előtt, vagy szimplán csak örülünk, hogy elkészült a film, mert milyen fontos téma/csodásan szórakoztató/rég vártuk, és így tovább. Vannak azok a filmek, amikről nem beszélünk sokat – ezek többnyire középszerű és rossz filmek –, mert tökéletesen feleslegesen készült el, vagy csak személy szerint ránk nem tett semmilyen érdemi hatást. És vannak az olyan filmek, mint a Mrs. Hyde, amelyet megnézve fogalmunk sincs, pontosan mi is történt velünk, vagy, ha már itt tartunk, a film szereplőivel, de valamiért ez mégsem zavar igazán.
Géquil tanárnő nem egy harsány személyiség. Egyetlen említésre méltó tulajdonsága, hogy házassága formailag igen progresszív: ő a kenyérkereső, míg férje háztartásbeliként otthon van. De egyébként teljesen átlagos nő, akiről ránézésre meg lehet mondani a foglalkozását: fizikatanár. Egy perifériára szorult szakiskolában próbál ellenállásról és mágneses mezőről beszélni olyan diákoknak, akik épp abban a korban vannak, amikor a tanulásnál kevés dolog számít cikibbnek, főleg a külváros leszakadt negyedeiben nevelkedő srácoknak, akik inkább valami könnyű megélhetésben reménykednek. Ám még ha érdeklődnének is, a tanárnővel akkor sem jutnának sokra, ő ugyanis csak elméletben hajlandó magyarázni a tárgyról, a fizikalaborba a világért sem engedné be a diákokat, ott csak ő bütykölhet egyedül. Egy ilyen bütykölés alkalmával villám csap a laborba, Madame Géquilt pedig súlyos áramütés éri. Szerencsésen túléli az esetet, sőt: furcsa képességek kerülnek a birtokába, melyeket éjszakánként él ki, amire napközben nem is emlékszik. Ez az új személyiség pozitív változásokat indít el, így például radikálisan bátor kezd leni a tanításban – ám veszélyes is, a környezetére és saját magára is.
Hogy a történet a Jekyll és Hyde-sztorit játssza újra, az már a címadásból teljesen egyértelmű, ám hogy pontosan miért vette elő ezt az ősrégi, sokszor megénekelt történetet a rendező Serge Bozon, az nem igazán derül ki a rövidke filmidőben. A személyiség kettéválásával járó belső konfliktusok gyakorlatilag egyáltalán nem jelennek meg, a tanárnő sötét oldalának előretörése pedig inkább humorforrás, mint bármi más – amivel önmagában nem lenne gond, ha egyértelmű lenne, hogy ez a cél. Ugyanis a film tagadhatatlanul humoros és a maga furcsa módján szórakoztató – ám inkább az a fajta nevetés ez, amiről azt tanultuk, hogy nem illik csinálni: nevetni a mozgássérülten, a tűzhalálon, hát, nem tudom, tabudöntögetőnek ugyanúgy vehető, mint egyszerű sudribunkóságnak.
Az látszik, hogy az író-rendező milyennek látja az országát és lakóit és ezek problémáiról is van némi fogalma, ezeket fel is villantja itt-ott, ám a téma méretétől megfutamodva ezek a felvillanások inkább érezhetők tét nélküli sopánkodásnak, mint bármi másnak. Ugyanez a helyzet személyek szintjén: olyan felszínesen kapargatja meg a film egy-egy hőse belső világát, hogy az már majdhogynem felesleges: a Géquil tanárnő által felkarolt diák lelkivilága nem tárult fel érdemben, mi több, magát a főszereplőt sem ismerjük sokkal jobban a film végén sem, mint az elején. Miközben Isabelle Huppert persze, most sem tud kibújni a bőréből, zseniális minden mozdulata, nála többet csak Romain Duris figuráján nevetünk, aki egészen briliáns a minden lében kanál iskolaigazgatóként. Bátor, nyitott européer mozinézők akár még titkos kedvencet is találhatnak a Mrs. Hyde-ban, és a fárasztó humor rajongói is jól fognak szórakozni, örülnék is, ha ez az esetleges, excentrikus, őrült rétegfilm megtalálná a közönségét – ízlések, persze, de az kétségkívül jó, hogy két kiöregedett akciósztár és a lecsengő díjszezonos filmek mellett ilyesmi is vászonra kerül itthon.
Mrs. Hyde (Madame Hyde), 2017 – Értékelés: 6/10
