Kultúra

Minden tesóm más rasszból származik, és akkor mi van?

Épül a feszültség, ki tudja, hol áll meg? Hogy az HBO új sorozata, az Itt és most, melyben egy család minden rasszból nevel egy gyereket, pontosan hova tart, azt egyelőre nehéz megállapítani.Ezzel együtt sem rossz, sőt, vannak kimondottan erős részei.

Mi lenne, ha a világban tényleg a szó szerint értett szivárványcsaládok élnék ügyes-bajos életüket – és az, hogy a család sokféle, lenne a legkisebb a gondjaik közül. Leginkább normális, az lenne, és ezt az állásfoglalást különösebb szájbarágás nélkül teszi meg az Amerikai szépség, a True Blood vagy a Sírhant művek alkotó-producere, Alan Ball. Az Itt és most az HBO-nak készült, és csak komoly erőlködés révén lehet szigorú műfaji kategóriákba sorolni: a minisorozat drámának túl könnyed, vígjátéknak túl súlyos, a dramedységtől pedig elvonja a figyelmet a misztikus szál, ami, legalábbis látszólag uralja a sorozatot.

A történet egy meglehetősen rendhagyó család sorsát követi attól az ünnepi naptól kezdve, amikor a családfő (az alig felismerhetőre őszült Tim Robbins) a hatvanadik születésnapját ünnepli. Holly Hunter az ő nejét, a világ legjobb szándékú, viszont legirritálóbb családanyját alakítja, akinek minden tette politikai állásfoglalás, még a családalapítás is: nem egyszerűen örökbe fogadni akart, hanem a harmadik világ országaiból fogadni örökbe változatos etnikumú, nehéz sorsú gyerekeket. Így aztán ázsiai (Raymond Lee), fekete (Jerrika Hinton) és latino (Daniel Zovatto) gyerekeik is vannak, akik közül egyikük önkéntes cölibátusban él, egy másik meleg. Nem csoda, hogy a família egyetlen vér szerinti, azaz fehér gyereke (Sosie Bacon) a lelkét kiteszi, hogy egy picit is érdekesnek érezze magát. Nincs könnyű dolga a szimpla tinilázadásával, miközben egyik testvére, Ramon először csak mindenütt a 1111 számkombinációt kezdi látni, majd apu monstre szülinapi bulija közepén ijesztően valóságos látomása támad. A város legjobb terapeutájához (Peter Macdissi) fordul, aki, mint lassan-lassan kiderül, sokkal inkább kapcsolatban van a Ramont gyötrő furcsa jelenségekkel, mint elsőre tűnik.

Fotó: HBO

Lassan-lassan, és ez kulcsinformáció: ez a sorozat nem siet az égvilágon sehova. Ennek esik bizonyos szempontból áldozatul a feszültség és a beígért misztikum is. Ugyanis hiába az ígéretesnek tűnő felütés, amikor fél-háromnegyed epizódok telnek el anélkül, hogy új info érkezne a kiinduló rejtéllyel kapcsolatban, a néző elfárad, és feladja az érdeklődést. Így aztán, bár elvileg Ramon 1111-gyel kapcsolatos látomásai körül forognak az események, a sorozat sokkal többet mond a családi dinamikáról, és az általa képviselt világképről, ami a Trump-érában álomszerűen progresszívnek tűnik, mint a tulajdonképpeni bonyodalomból. Abból valójában alig pár pillanatra villan fel bármi, vannak epizódok, amelyekben közel játékfilmes hosszúságú filmidőből alig pár másodperc foglalkozik a rejtéllyel – ami enyhe pazarlásnak tűnik

Még úgy is, hogy a sorozat mesél nagyon sok minden másról. Mesél a rettegésről, ami a mentális zavarokat övezi, a gender és szexualitás végtelen szabadságának zavaráról, az öregedés, a haszontalanság szorongásáról, a vallási másság miatti félelmekről, a maximalizmusról, gyerekkori traumák bénító erejéről, vagy arról, hogy a rasszizmus a felszínről miként szivárgott be a mindennapok mélyébe, hogy elsőre talán nem látszik, de azért ott van. Az öregedést övező szorongások megjelenítése különösen fontos: nem nagyon beszélünk erről, sem magunk között, sem az olyan, ventilálásra alkalmas csatornákon, mint, mondjuk, egy efféle tévésorozat.

Fotó: HBO

Itt ezekről végre-végre szó esik, ahogy a hosszú házasságok fásultságának nyomoráról is: azért a lelki pokloknak egy különösen mély bugyra lehet, amikor a hét azonos napjára évek rutinjával beütemezett heti egy szexhez sincs már kedve egyik félnek sem, apa inkább menne a szintén a hét mindig azonos napjára, szintén heti rendszerrel beütemezett prostijához, anyu meg inkább csak problémázna, az tartja életben. Ezzel függ össze a sorozat még egy nagy erénye: a szex egészében is gyakran és lefegyverzően természetesen jelenik meg a sorozatban, annak minden lehetséges frusztrációjával együtt. Mindezek ráadásul olyan finoman, erőltetés nélkül, empátiával és őszintén jelennek meg, hogy ha más nem lenne a sorozatban, ezekért akkor is megérné nézni.

És azért van más. A karakterek például különösen érdekesek, mind tartalmilag, mind megformálásban: minden szereplő plasztikus, érezhetően van múltjuk, vannak becsípődéseik, hibáik, erényeik, csinálnak marhaságokat, amiket ők maguk sem értenek, és így tovább, általában életszerű, sokrétű, jól definiált figurák ezek, akiket élmény lehet játszani. Legalábbis az alakítások alapján úgy tűnik, azok ugyanis a szerepekhez méltó mód rendben vannak. Pedig a szereposztásban kevésbé ismert színészek kaptak helyet, már persze eltekintve a szülőket alakító Oscar-díjas Holly Hunter Tim Robbins párostól, a gyerekek inkább kisebb sorozat- és filmszerepekben voltak eddig láthatók, a sorozatbeli rejtélyes pszichológust pedig éppenséggel a sorozat executive producere, Peter Macdissi alakítja.

Fotó: HBO

Ugyanakkor nem lehet azt sem kihagyni az értékelésből, hogy meglehetősen idealista a felfestett világ: mindenki az irritálóság határáig elfogadó, jobban képben van a szexuális orientáció és gender skáláival, mint egy Pride-szervező, bevonódó/politikailag aktív, politikailag korrekt, furcsa, vagy ezek kombinációja – egy liberális vágyálom/Trump-szavazói rémálom az egész, pláne, hogy közel minden szereplő rendszeresen használ valamilyen kábítószert. És ha még a politikai szempontból mindenképpen wishful thinkingnek érezhető világképtől el is tekintünk, akkor is, ebben a sorozatban mindenki hajlandó felülbírálni saját korábbi véleményeit, beismerni hibáit, változtatni – ami inkább hasonlít egy életvezetési kötetben megálmodott ideális emberképre, mint a valóságra.

Az is hozzátesz ehhez az enyhén elrugaszkodott tökéletesség-fétishez, hogy mivel itt nem csak mindenki szuperelfogadó és fejlett önismeretű, de minimum felső-középosztálybeli, vagy még gazdagabb, így nem csoda, hogy a sorozat gyakorlatilag egy lakberendezési ötlettáblának is gond nélkül alkalmas. Az amerikai dizájnbútorok széles köre vonul fel változatos stílusban, az összes elképzelhető cool belsőépítészeti stílus formálta terekben, new age-cool, minimalista-cool, hipszter-vintage-cool, és még sorolhatnám, igazi lakber-pornó az egész, így aztán minden hibájával együtt is alapvetően kellemes élmény nézni a sorozatot – mondjuk, a Pinterestet lapozgatni is az. Szerencsére nem csak ennyi van a szériában, de aki a három másodperces vágásokban pörgő thrillerélményt keresi, annak nem ez lesz a kedvenc új sorozata, az ugyanis nincs. Van helyette gondolatébresztés és nagyon lassú rejtély, meg egy olyan világ, amiről hosszan lehet merengeni – romkocsmák homályában, ugye.

Az Itt és most február 12-én debütál a HBO-n és az HBO GO-n. Értékelés: 7/10

Ajánlott videó

Olvasói sztorik