Hello, Johnny Cash vagyok
– ezzel az egyszerű kis bemutatkozással indul a zenetörténet leghíresebb börtönkoncertje. Aztán Cash rögtön belevág egyik nagy slágerébe, a Folsom Prison Bluesba, az ebédlőben összeterelt elítéltek őrjöngése közepette. A bemutatkozás persze eleve szükségtelen, hiszen Johnny Cash egyfelől már befutott zenész volt, ráadásul tíz éve rendszeresen lépett fel a Folsomban és más kaliforniai börtönökben.
Az 1968. január 13-i koncert abban volt különleges, hogy lemezfelvétel készült róla, így végre a nagyközönség is átélhette, mennyire máshogy szólak a börtönballadák, ha valódi elítéltek ülnek a közönség soraiban, akik a koncertről nem kertvárosi otthonaikba vagy éjszakai bárokba, hanem a cellájukba vonulnak.
A hippik is felkapták
A felvétellel Cash régi vágya teljesült, hiszen már évek óta próbálta meggyőzni kiadója, a Columbia Records fejeseit, ám ők túl kockázatosnak ítélték az ötletet. 1967-ben viszont új producert kapott, aki ráérzett a nagy lehetőségre, és lelkesen vágott bele a körülményes szervezésbe. A hamarosan megjelenő At Folsom Prison annak ellenére is hatalmas siker lett, hogy a kiadó nem hitt benne igazán, és alig szánt pénzt a reklámozására. Nemcsak a country-slágerlistákat vezette hónapokon át, de az éppen csúcsra pörgő ellenkultúra is felkapta és ünnepelni kezdte.
Cash börtönlemezéről azonban lelkes cikkek jelentek meg az ellenkultúra olyan hangadó magazinjaiban, mint a Rolling Stone vagy a Village Voice.
Cash azon kevesek közé tartozott, akiknek volt átjárásuk a társadalmat szabdaló kulturális törésvonalakon. Ebben szerepet játszott a nyers hangzás, amely a korabeli countrynál jóval rockosabb volt, így könnyebben utat talált a Hendrixen és Joplinon edződött fiatalokhoz. De talán még ennél is fontosabb volt az a társadalmi érzékenység, amellyel Cash a sokak által egyszerűen söpredéknek tartott elítéltek felé fordult. Nem szörnyetegként, vagy katalogizálható sorszámként, hanem emberként tekintett rájuk, akik ugyanúgy képesek a bűnre és a megváltásra, mint bárki a falakon kívüli világban – és ugyanúgy megilleti őket az emberséges bánásmód. A legfontosabb pedig az volt, hogy nem saját jófejségétől meghatódott sztárként viselkedett a színpadon, inkább beolvadt, és pár órára elhitette a rabokkal, hogy egy közülük, és pontosan átérzi a börtönélet kilátástalanságát.
A romantikus, törvényenkívüliség persze már az 50-es évek óta hozzátartozott Cash imidzséhez. Voltak is konfliktusai a törvénnyel, ám a róla élő legendával ellentétben sosem töltött hosszabb időt börtönben. Balhés időszakában hétszer is a fogdában kötött ki egy-egy éjszakára, de másnapra mindig szabadon távozhatott.
Első nagy sikerei után egyre jobban rákapott a kábítószerekre és az alkoholra, ennek hatására pedig kezdte elveszteni a kontrollt. A súlyos függőségre nemcsak első házassága ment rá, de karrierjét is majdnem romba döntötte a 60-as évek közepére. Csak második felesége, a szintén énekes June Carter segítségével sikerült lejönnie a szerekről. June a folsomi börtönkoncert napján is ott volt vele, egy-két dal erejéig hallható is a lemezen. Ezt az időszakot dolgozza fel a Nyughatatlan című film, ahol Casht a zseniális Joaquin Phoenix alakítja.
Gazfickók egymás közt
Az At Folsom Prison egy csapásra feltámasztotta Cash karrierjét, a következő évben el is készükt az újabb börtönlemeze, ezúttal egy másik kaliforniai fegyházból, a San Quentinből. Akkora lett körülötte a hájp, hogy még saját, hetente jelentkező tévéműsort is kapott az ABC-n, ami minden addiginál ismertebbé tette az arcát. Még évtizedekkel később, önéletrajzában is ironizált azon, hogy épp egy börtönkoncertnek köszönhette piacképessége hihetetlen megugrását. Vagyis egy olyan eseménynek, „ahol olyan jól kijöttem az elítéltekkel, amennyire a rebellisek, a kívülállók, a gazfickók egyáltalán kijöhetnek egymással”. És tényleg kijött velük: az elítéltek hatalmas lelkesedéssel fogadták, mint egy közülük való hőst, aki nemcsak nekik, de róluk énekel, a dalok között pedig hol az őröket froclizza, hol az emberhez méltatlan életkörülményekre szól be keményen.
Srácok, ti jártatok tegnap az eszemben. Már negyedszer vagyok itt, így talán valamennyire megértettem, hogy éreztek néhány dologgal kapcsolatban. Megpróbáltam a helyetekbe képzelni magam, és azt hiszem, én így látnám a San Quentint
– mondta Cash, majd rákezdett a lemez címadó dalára, amelyben kifejti, hogy a San Quentin minden centiméterét gyűlöli, és szívből reméli, hogy a pokol tüzén fog elégni az egész rohadt intézmény. Az egyik sorban még a mélyen tisztelt politikusokat is számon kéri, akik láthatóan semmit nem értenek abból, hogy a testet és lelket megnyomorító börtönök végleg elvágják a társadalom felé vezető utat, majd felteszi a legfontosabb kérdést:
San Quentin, what good do you think you do?
Do you think I’ll be different when you’re through?
Nem véletlen, hogy ezen a koncerten készült az ikonikus fotó is, amelyen Cash dühödt grimaszt vágva mutat be a kamerának, és rajta keresztül természetesen a mindenkori hatalomnak is.
Tele a börtönöket!
Cash nemcsak meglovagolta a törvényenkívüli-imidzset, a zenén kívül is a börtönreformok elkötelezett híve volt. A 70-es évek elején a kongresszus, majd egy szenátusi albizottság előtt is felszólalt az elítéltekkel szembeni emberségesebb bánásmódért. Az utóbbi meghallgatásra elvitte magával a folsomi koncert idején még ott raboskodó dalszerzőt, Glen Shirleyt is, akinek nemcsak a feltételes szabadlábra helyezését segített elintézni, de halhatatlanná tette a Greystone Chapel című börtönballadáját is azzal, hogy elénekelte a lemezen.
Mindezt egy olyan időszakban tette, amikor újra kezdtek eluralkodni Amerikában a rendpárti nézetek, válaszként a polgárjogi mozgalmakra és az ellenkultúrára. A 60-as években színre lépő „Új Jobboldal” a mai populistákhoz hasonló szlogenekkel operált a keményen dolgozó kisemberekről, és épp olyan elánnal kelt ki a nemzetet romba döntő liberalizmus és a balos mozgalmak okozta erkölcsi romlás ellen, mint Donald Trump. Ennek a csomagnak része volt a keményvonalas büntetőpolitika is, amely szerint nem a bűnözés társadalmi hátterének megértésére kell törekedni, inkább keményen oda kell csapni, hogy mindenkinek egy életre elmenjen a kedve tőle.
Ráadásul különleges pozícióban volt, hiszen élő country-legendaként a republikánusok is hősüknek tekintették, így kénytelenek voltak odafigyelni rá. Ronald Reagan Kalifornia kormányzójaként még meg is látogatta őt a hotelben a Folsom börtönbeli koncert előestéjén, hogy sok sikert kívánjon neki.
Cash szociálisan érzékeny üzenete persze nem igazán ment át, sem Reagannél, sem másoknál. Ez az évtizedek során túlnépesedett börtönökhöz, növekvő kilátástalansághoz és a visszaesők aggasztóan magas számához vezetett (ezt a rendszerszintű problémát John Oliver is boncolgatta népszerű HBO-s műsorában). A börtönlemezek ennek ellenére nemcsak zenetörténeti mérföldkőnek, de fontos társadalmi kiállásnak is számítanak. Legnagyobb erejüket nem is a szókimondó dalok, hanem maga a helyzet jelentette. Azzal, hogy hallhatóvá tették, emberi arcot is adtak az elítélteknek, akikkel virtuálisan mi is egy közönséget alkotunk, mikor Cash balladáit hallgatjuk.
Be vagyunk zárva
A forró és eleven hangulatra persze rá is segítettek kicsit a producerek: Az „I shot a man in Reno, just to watch him die”-sorra például utólag keverték rá a lelkes közönségreakciót, az elítéltek valójában nem mertek kurjongatni az őrök jelenlétében. Ez a sor aztán jókora balhét kavart pár hónappal később, mikor váratlanul meggyilkolták Robert Kennedyt. A rádiók ugyanis tiszteletlennek és felzaklatónak találták a kéjgyilkosságra utaló részt, és csak enélkül voltak hajlandóak játszani. A Columbia Records Cash heves tiltakozása ellenére is belement a cenzúrába, így a dal folytathatta diadalútját az országos slágerlistákon.
Merthogy a börtönballadák persze nemcsak az elítélteket szólítják meg, valamiért mindnyájan találunk bennük azonosulási pontot. Erre a rejtélyre maga Cash adta meg a legtalálóbb választ:
Szerintem azért olyan népszerűek a börtöndalok, mert legtöbben magunk is kisebb börtönökben élünk. És akár tudunk róla, akár nem, mikor valaki a börtönéletről énekel, rólunk is szól, akik látszólag nem vagyunk bezárva, pedig valójában dehogynem.
Borítókép: Getty Images
