Gondolom, ön vette elő a darabot. Miért?
Puskás Tamás is tervezte, hogy előveszi, együtt döntöttünk róla. A Kísértetek talán arról szól, amiben élünk. Csakis az elvárásoknak próbálunk megfelelni, és csodálkozunk, ha egyszer csak tönkremegy az életünk. Nem vagyunk hajlandóak szembenézni a hibáinkkal, a tévedéseinkkel, a csalásainkkal, a hazugságainkkal, a bűneinkkel, mismásolunk, és azt gondoljuk, hogy büntetlenül megúszhatjuk. De nem megúszható. Lehet, hogy nem rögtön, nem is öt-tíz, hanem húsz-harminc év múlva, de előbb-utóbb biztosan kiborul a bili. Olyan közegben, ahol a valóság nem számít, ahol az elvárások teljes mértékben meghatározzák az emberek életét, saját személyes érzéseiket, gondolataikat, ez az ibseni történet, bízom benne, valódi tükröt tud tartani. Olyan közegben létezünk, amiben az abszurditásig fokozódott a valóság elhazudása, és a közhangulat nem arra kényszerít, hogy szembenézzünk azzal, akik, amik vagyunk, hanem arra, hogy megfeleljünk az álságos képnek.
Az előadástól kaptam egy akkora gyomrost, amitől megbillentem, és nincs feloldás.
Nem gondolom, hogy kell lennie feloldásnak. Tiszta lapnak kell lennie. Ibsen a nullpontra viszi el a helyzetet, ahová el kell jutnunk.
De azt látjuk, hogy a valóság beismerése, az igazság kimondása, még csak egy kis megkönnyebbülést sem okoz.
De! A szembenézés a megkönnyebbülés. Mert onnan szorongás, görcsök nélkül van merre továbbmenni. Még ha fájdalmas, gyötrelmes is, valamerre elmozdít.
Ibsen fölmutatta a hazugságainkat, és a maga idejében nagy botrány lett belőle. Halálosan fölháborodtak azon, hogy kimondta: általános elvárásás a hazudozás. Ebben a darabban az a szép, hogy kiderül: nem lehet az igazságot eldugni, átalakítani, elhazudni magunknak. Egy anya, Helene, húsz éve dolgozik azon, hogy a gyereke boldog legyen, és egy csomó hazugság árán megvédje mindenkitől. És az a vége, hogy meghal a fia, méghozzá úgy, hogy neki kell megölnie. Megrohasztja az a hazug közeg, amelyben az egész család létezik.
Úgy éreztem, különös jelentéssel bír Kálmán Eszter díszlete, illetve a díszlet mozgása, de nem mindig tudtam megfejteni.
Nem is kell. Talán nincs is mindennek megfejtése. A sűrítésnek nagyon jót tesz, hogy nem egy kisrealista díszletben mozognak a szereplők, hanem egy szimbolikus térben. Természetesen van jelentése annak, ha a díszlet megmozdul, de azt inkább érzékelni kell, mint érteni. A színház érzéki ügy.
Egy karácsonyi rádióműsorban megkérdezték Básti Julit, milyen önnel dolgozni az Ibsen-előadáson. Azt mondta: ,,Most nagyon jó hangulatban telnek a próbák, egyelőre nem kínoz, nem gyilkol bennünket”. Mit szól ehhez?
Most ő sem kínzott engem. Nem mondom, hogy korábban nem volt viharos a kapcsolatunk, de ez éppen azt mutatta, mennyire fontos nekem, mennyire fölkavar engem. Életem kevés rajongott színésznőinek egyike Juli, hogy milyen nagyra tartom a művészetét, az soha egy percig sem ingott meg bennem. Évek óta nem volt közös munkánk, talán hiányunk volt egymásból, talán elgondolkodtunk azon, hogy hogyan is „kínozta” korábban egyikünk a másikunkat. Megtanultuk egymást. Csodálatos volt most a Kísértetekben dolgozni Julival.
Kiemelt kép: 24.hu/Pál Anna Viktória
