Kultúra
New York City downtown urban architecture at night and September 11 tribute light

Csodával határos módon élte túl a robbanást egy fiú

24.hu
24.hu

2017. 12. 26. 09:00

A katasztrófa mégis szétrombolja a tizenhárom éves Theo életét. Magára marad, majd egy gazdag barát családja fogadja be, de jómódú világban nem talál otthonra. Pulitzer-díjas regényből matinézunk.
Korábban a témában:

Kiskoromban, négy-öt évesen attól féltem a legjobban, hogy anyám egy nap esetleg nem jön haza a munkából. Az összeadás meg a kivonás főleg azért érdekelt, mert segített nyomon követni a mozgását (hány perc múlva jön el az irodából?, hány perc az út az irodától a metróig?), és amikor számolni még nem tudtam, az volt a leghőbb vágyam, hogy felismerjem, mennyit mutat az óra: kétségbeesetten tanulmányoztam a papírlapra rajzolt rejtelmes kört, amely majd feltárja előttem jövés-menésének rendszerét, ha egyszer megfejtem a titkát. Rendszerint otthon volt, amikorra ígérte, így ha tíz percet késett, már nem volt nyugtom; ha még többet, leültem az ajtónk elé, mint egy kutyakölyök, melyet sokáig magára hagytak, és füleltem az emeletünkre tartó lift zajára.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

Old clocks  on brick wall
Fotó:Thinkstock

Amikor elemibe jártam, csaknem mindennap hallottam a 7-es csatorna híradójában néhány aggasztó eseményről. Mi van, ha valami koszos munkaruhás fickó a sínekre löki, amikor a 6-os metróra vár? Vagy beszorítja egy sötét kapualjba, és leszúrja a pénztárcájáért? Mi van, ha beleejti a hajszárítóját a fürdőkádba, vagy autó elé löki egy kerékpár, vagy rossz gyógyszert kap a fogorvosnál, és belehal, mint az egyik osztálytársam mamája?

Főleg azért féltem olyan nagyon attól, hogy valami történik anyámmal, mert apám olyan megbízhatatlannak bizonyult. Azt hiszem, a megbízhatatlan a legdiplomatikusabb szó rá. Még ha jókedvében volt, akkor is előfordult, hogy elhagyta a fizetési csekkjét vagy nyitott ajtónál elaludt részegen. Rosszkedvében meg, vagyis rendszerint, kivörösödött szemmel, izzadtan járkált, gyűrött öltönyében mintha korábban a padlón hentergett volna, és olyan természetellenes nyugalom áradt belőle, mint a nagy nyomás alatt álló és felrobbanni készülő tárgyakból.

Bár nem értettem, miért ilyen boldogtalan, azt világosan láttam, hogy a mi hibánkból. Anyámmal az idegeire mentünk. Miattunk kellett olyan munkát vállalnia, amit utált. Bármit tettünk, bosszantotta. Főleg azt nem szerette, ha én mellette vagyok, bár ez ritkán fordult elő: reggelenként, amikor iskolába készültem, bedagadt szemmel, szótlanul ült kávéjával a Wall Street Journal előtt, nyitott fürdőköpenyben, kócosan fölmeredő hajjal, és néha úgy reszketett, hogy kiloccsant a kávé, amikor ajkához emelte a csészét. Ha betettem a lábamat a konyhába, gyanakodva figyelt, és ha zajt csaptam az evőeszközzel vagy a müzlis tállal, már tágult az orrlyuka. Ezektől a nap mint nap megismétlődő kínos percektől eltekintve ritkán láttam. Nem vacsorázott velünk, nem járt az iskolai rendezvényekre, ha meg otthon volt, nem játszott velem és alig szólt hozzám; igazság szerint jobbára nem is volt otthon, csak amikor én már lefeküdtem, és néha, főleg fizetésnapon, vagyis minden második pénteken hajnali háromig-négyig meg se jött, de akkor nagy zajt csapott: bevágta az ajtót, ledobta a táskáját, és mindennek nekiment, úgyhogy néha rémülten riadtam fel, s a mennyezet sötétben világító planetáriumi csillagait bámulva azon töprengtem, nem tört-e be hozzánk egy gyilkos.

Fotó:Thinkstock

Szerencsére részegen lelassult, és járása kellemetlen, jellegzetes ritmust vett fel, én Frankenstein-járásnak neveztem magamban, kimért volt és döngő, képtelenül hosszú szünetekkel két lábdobbanás között, és amint rájöttem, hogy csak ő botorkál odakint a sötétben, nem valami sorozatgyilkos vagy pszichopata, megint nyugtalan álomba merültem. Másnap, szombaton igyekeztünk anyámmal kint lenni a lakásból, mire felébred a kanapén verejtékes, nyugtalan álmából. Különben egész nap lábujjhegyen járhattunk, félve, hogy túl hangosan csukjuk be az ajtót, vagy bármivel megzavarjuk, amikor rezzenéstelen arccal és üveges tekintettel ül a tévé előtt, kezében a gyorsbüféből hozott kínai sörrel, és nézi a híreket vagy a hangot levéve a sportot.

Így aztán se anyám, se én nem aggódtunk különösebben, amikor egy szombaton arra ébredünk, hogy egyáltalán nem jött haza.

Monday morning again
Fotó:Thinkstock

Csak vasárnap kezdtünk nyugtalankodni, de akkor sem annyira, ahogy rendes körülmények közt várható lett volna. Épp megkezdődött az egyetemi futballidény, biztosra vettük, hogy fogadott valamelyik meccsre, gondoltuk, felült a buszra, és elment Atlantic Citybe, csak nekünk nem szólt róla. Nem gyanakodtunk komoly bajra egészen másnapig, amikor a titkárnője, Loretta felhívott bennünket, mert apám nem ment be dolgozni. Akkor anyám szólt a rendőrségnek, mert félt, hogy kirabolták vagy megölték, amikor részegen kijött egy bárból. Utána napokig feszülten vártuk, hogy megszólal a telefon vagy valaki bekopog. A hét vége felé aztán jött pár sor apámtól (newarki postabélyegzővel): ideges macskakaparással arról értesített bennünket, hogy elment, mert „új életet” akar kezdeni meg nem jelölt helyen. Emlékszem, sokat töprengtem az „új élet” fordulaton, mintha ebből kiderülne, hová mehetett, anyám ugyanis végül rászánta magát, hogy megmutassa a levelét, miután vagy egy hétig zaklattam, gyötörtem és nyaggattam („na jó, nem bánom”, nyitotta ki lemondóan íróasztala fiókját, hogy előkotorja, „úgysem tudom, szerinte mit kellene mondanom neked, hát akár tőle is megtudhatod a dolgot”). A repülőtér melletti Doubletree inn levélpapírjára írták a levelet. Addig azt hittem, értékes utalásokat tartalmaz apám hollétére vonatkozóan, de meglepett a rövidsége (alig négy-öt sor volt) és a kapkodó, hanyag, nemtörődöm kézírás, mintha gyorsan lefirkantotta volna, mielőtt kiszalad a fűszereshez.

Bizonyos érelemben megkönnyebbültünk, hogy apám kikerült a képből. Mi tagadás, nekem nem nagyon hiányzott, és úgy láttam, anyámnak sem, bár azt sajnáltuk, hogy a házvezetőnőnket, Cinziát el kellett bocsátanunk, mert már nem futotta rá (Cinzia elsírta magát, és felajánlotta, hogy ingyen is marad, de anyám félnapos munkát talált neki a házban egy kisgyerekes házaspárnál; úgy hetenként egyszer benézett hozzánk, és megivott anyámmal egy kávét, még a takarítóköpenyében). Minden hűhó nélkül lekerült a falról a fénykép, melyen apám fiatalon, napbarnítottan áll egy sípálya tetején, és helyét elfoglalta egy felvétel anyámról meg rólam a Central Park-i jégpályán. Éjszakánként anyám sokáig ült a számológép mellett, és a számlákat tanulmányozta. Bár a lakbér fix volt, apám fizetése nélkül boldogulni minden hónapban kalandszámba ment, mert akármilyen új életet alakított ki magának máshol, a tartásdíj elküldése nem szerepelt benne.

Ice skaters having fun in New York Central Park in fall
Fotó:Thinkstock

Alapjában véve nem bántuk, hogy a szennyesünket magunk mossuk lent, az alagsorban, moziba csak a matinéra járunk, másnapos pékárut eszünk meg olcsó fogásokat (tésztát vagy fu-jung tojást) a kínai gyorsétteremből, és úgy kaparjuk össze az aprót a buszjegyre. De ahogy aznap hazafelé vánszorogtam vacogva, átázva, fogcsikorgató fejfájással, belém hasított a tudat: most, hogy apám elment, nincs senki a világon, aki különösebben aggódna anyámért vagy értem, senki sem töri a fejét, hol lehettünk egész délelőtt vagy miért nem hallott felőlünk. Ő most, akárhol éli az Új Életét (a trópusokon vagy a prérin, valami kis síparadicsomban vagy egy Fontos amerikai városban), kétségtelenül a tévére tapad, és elképzelhető, hogy még érez is némi haragot vagy nyugtalanságot, mint néha, amikor fontos eseményekről, távoli országokban bekövetkezett hurrikánokról vagy hídomlásokról értesült, amelyekhez nem volt a világon semmi köze. De vajon aggódhat annyira, hogy felhívjon bennünket, és megkérdezze, mi van velünk? Valószínűleg nem… Mint ahogy a régi irodáját se nagyon hívná fel, hogy megtudja, mi újság, bár kétségtelenül eszébe jutnának régi manhattani kollégái, és eltöprengene, mi van a sok szőrszálhasogatóval meg aktakukaccal (ahogy a munkatársait emlegetni szokta) a Park Avenue 101. alatt. Vajon a titkárnők megrémültek-e, összeszedték-e íróasztalukról a fényképeket, fölvették-e a kényelmes cipőjüket, és hazamentek-e? Vagy inkább csendes összejövetelt rendeztek a tizennegyedik emeleten, szendvicseket rendeltek, és mindenki a tévé köré gyűlt a tárgyalóteremben?

Blue Madison Avenue Street Sign, New York City, NY
Fotó:Thinkstock

Bár az út hazafelé egy örökkévalóságig tartott, nem sokra emlékszem belőle a szürke, hideg, esőáztatta Madison Avenue hangulatán kívül: lökdösődő esernyők, a járdán a dél felé áramló hallgatag tömeg, az összebújó névtelenség érzete, láttam már ilyet, az 1930-as évek bankcsődjeit és kenyérért sorban álló embereit ábrázoló régi, fekete-fehér fényképeken. Fejfájásom meg az eső olyan tömött, beteg körre szűkítette le a világot, hogy szinte mást se láttam, csak a járdán előttem lépkedők meggörnyedt hátát. Igazság szerint annyira fájt a fejem, hogy azt is alig tudtam kivenni, merre megyek, és néhányszor majdnem elütöttek az autók, amikor a lámpára ügyet se vetve kirohantam a zebrára. Úgy tűnt, senki sem tudja pontosan, mi történt, bár hallottam, hogy egy parkoló taxiban a rádió azt üvölti, „Észak-Korea”, és több járókelő „Iránról” meg az „al-Kaidáról” suttogott. Egy bőrig ázott, cingár, raszta hajú fekete meg föl-alá járkált a Whitney Múzeum előtt, öklével a levegőbe bokszolt, és beleüvöltötte a világba:

– Reszkess, Manhattan! Oszama bin Laden újra megrenget minket!

Gyenge voltam, és szerettem volna leülni, valahogy mégis továbbsántikáltam, mint egy meghibásodott játék. Zsaruk hadonásztak; zsaruk fütyültek és integettek. Orrom hegyéről víz csöpögött. Újra meg újra átvillant az agyamon, amíg kipislogtam szememből a vizet, hogy minél gyorsabban haza kell jutnom anyámhoz. Már nyilván kétségbeesetten vár a lakásunkban, haját tépi aggodalmában, és átkozza magát, amiért elvette a telefonomat. Senki sem boldogult a mobiljával, és a néhány nyilvános telefonnál tízes-húszas sorok álltak. Anya, gondoltam, anya, próbáltam telepatikusan megüzenni, hogy életben vagyok. Szerettem volna, ha tudja, nincs semmi bajom, de közben, emlékszem, azt mondtam magamban, fölösleges futnom, elég, ha sétálok, nem akartam elájulni hazafelé menet. Milyen szerencse, hogy alig pár perccel korábban elment onnan! Engem egyenesen a robbanás középpontjába küldött. Biztos azt hiszi, hogy meghaltam.

És ha eszembe jutott a lány, aki megmentette az életemet, könnybe lábadt a szemem. Pippa! Furcsa, száraz név egy makrancos, fanyar kis vörösnek: illett hozzá. Ahányszor csak felidéztem, amint a pillantása találkozik az enyémmel, beleszédültem a gondolatba, hogy neki, egy vadidegennek köszönhetem, hogy nem sétáltam ki a képtárból az ajándékbolt fekete villanásába, ahol vége lett volna mindennek. Vajon elmondhatom-e neki valaha, hogy megmentette az életem? Ami az öregembert illeti: alig pár perce hagytam el a múzeumot, amikor megrohanták az épületet a tűzoltók és a mentők, így remélhetőleg visszajutott hozzá valaki, és megmentette. Az ajtót kitámasztották, tudták, hogy odabent van. Vajon látom-e még valamelyiküket?

Mire végül hazaértem csontig fagyva, kábán, mint akit összevertek, alig tudtam megállni a lábamon. Lucskos ruhámból ömlött a víz, és szabálytalan csíkban kanyargott mögöttem az előcsarnok padlóján.

Fotó:Spencer Platt/Getty Images

Az utcán nyüzsgő tömeg után ijesztő volt ez a kihalt terem. Bár a portán ment a hordozható tévé, és valahonnan az épületből kézi adóvevők recsegése hallatszott, Goldie-nak, Carlosnak, Josénak vagy bármelyik megszokott fickónak nyoma sem volt.

Távolabb üresen várakozott a lift kivilágított fülkéje, mint a színpadi láda egy bűvészmutatványban. A fogaskerekek zökkenve akaszkodtak egymásba. Ahogy nyikorogva fölvitt a hetedik emeletre, egymás után villantak fel pislogva a régimódi, gyöngyházszínű számok. Amikor kiléptem unalmas emeletünkön, mérhetetlenül megkönnyebbültem: ismerős, egérbarna falak, szőnyegtisztító áporodott szaga.

A kulcs hangosan fordult a zárban.

– Hahó! – léptem be a félhomályos lakásba: redőnyök lehúzva, minden csendes.

A csöndben zümmögött a hűtőszekrény. Jóságos ég, döbbentem meg, még nincs itthon?

– Anya – kiáltottam megint.

Elszoruló szívvel siettem át az előszobán, aztán zavartan megálltam a nappali közepén.

Donna Tartt: Aranypinty

Park Könyvkiadó, 2016

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Plastic debris floating on the ocean surface, shot underwater.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.