Jane Fondában nem is az a leglenyűgözőbb, hogy nyolcvanévesen az egyik legmenőbb netflixes sorozatban játszik, illetve hogy még mindig van energiája felemelni a szavát társadalmi igazságtalanságokkal szemben és hogy elképesztően jól néz ki, hanem, hogy mennyire egyben van, mennyire kiegyensúlyozott azzal a rohadt nehéz életúttal együtt, ami a háta mögött van.
A legendás Henry Fonda árnyékában felnőni az 50-es években valószínűleg akkor sem lett volna könnyű, ha Jane Fonda anyai ágon nem örököl még nagyobb terhet: tizenkét éves volt, amikor édesanyja, Frances Ford Seymour öngyilkosságot követett el úgy, hogy egy borotvával elvágta a saját torkát. Ráadásul Henry Fonda még abban az évben elvett egy másik nőt, aki csak kilenc évvel volt idősebb Jane-nél. A színésznő csak évtizedekkel később tudta meg, hogy az anyja nemcsak mániás depressziós volt, hanem gyerekkorában rendszeresen szexuális zaklatásnak is ki volt téve.
Jane Fondára mindig is a kendőzetlen, egyenes stílus volt jellemző, de ahogy telnek az évek, egyre őszintébben beszél intim problémáiról is. Idén, a szexuális zaklatási ügyek kapcsán nemcsak a színes bőrű nők még súlyosabb helyzetére hívta fel a figyelmet, hanem nyíltan kimondta azt is, amire korábban csak célzott, hogy ő maga is szexuális bűncselekmények túlélője: „Gyerekkoromban megerőszakoltak, szexuálisan zaklattak, később előfordult, hogy kirúgtak, mert nem voltam hajlandó lefeküdni a főnökömmel. És minden esetben azt gondoltam, hogy ami történt, az az én hibám, mert nem a megfelelő dolgot tettem vagy mondtam”.
Azt sem titkolja, hogy sok más nőhöz hasonlóan sokáig nagyon erős volt benne a megfelelési kényszer – ezt úgy nevezi, hogy „the disease to please” –, ezért nehezére esett nemet mondani. Például első férjének, Roger Vadim rendezőnek, aki belevitte más nőkkel folytatott hármas szexbe, amire Fonda egyáltalán nem vágyott, de félt, hogy ha nem egyezik bele, akkor Vadim elhagyja. Ugyanennek kicsit talán mókásabb megnyilvánulása, hogy Fonda színésznőként is mindent megtett a férjének: amikor az 1968-as Barbarella című sci-fi őrületet forgatták, fejjel lefelé fellógatták, kilőtték egy műanyag csőből, ami felhorzsolta a bőrét, és ráeresztettek egy csomó madarat, amelyek ijedtükben telepiszkították a jelenetben szinte semmit sem viselő Fondát.
Ez a film csinált belőle szexszimbólumot, és a színésznő sokáig rossz emlékeket őrzött róla, de ma már ezt is humorral közelíti meg, és azt mondja, most már másképp játszaná el a jelenetet, amelyben Barbarellától kisül a túlzott szexuális élvezettel ölő gép: nemcsak pihegne, hanem diadalmasan nevetne, tudva, hogy úgyis erősebb a gépnél.
Fonda 60-as évek elején indult karrierje a Barbarella után ért a csúcsra: ’69-ben jött Sydney Pollack A lovakat lelövik, ugye? című filmje, amivel begyűjtötte az első Oscar-jelölését, ’71-ben pedig az Alan J. Pakula rendezte kiváló krimi, a Klute, amelyben egy prostituáltat alakít, aki a Donald Sutherland által játszott magánnyomozónak segít egy ügy felgöngyölítésében, és ezért meg is kapta a díjat. Fekete nadrágkosztümben, talán minden idők legrövidebb köszönőbeszédével vette át a szobrot, amit burkolt üzenetnek szánt a vietnami háború ellen.
Ekkoriban már aktivistaként is tevékenykedett, háborúellenes tüntetéseken vett részt, és ’72-ben el is utazott Vietnamba, ahol készült róla egy fotó, amelyen egy ellenséges fegyveren ül, és ebből botrány is lett, mert sokan hazaárulásként értelmezték az Egyesült Államokban. A tevékenysége az amerikai kormánynak sem annyira tetszett, egy reptéren letartóztatták és megvádolták drogcsempészéssel, de másnap el kellett engedniük, mert vitamintabletták voltak csak nála, és néhány évvel ezelőtt az is kiderült, hogy az NSA éveken keresztül megfigyelés alatt tartotta.
Vadimmal egy közös gyerekük született, Vanessa, akinek Fonda a saját bevallása szerint nem volt jó anyja, és csak évtizedekkel később kerültek közel egymáshoz: „Ha képes lettem volna rá, hogy jó szülő legyek, valószínűleg jobb színésznő is lettem volna, mert akkor lettem volna teljes ember”. Vadimtól ’73-ban elvált, és néhány nappal később hozzáment Tom Hayden aktivistához. Az ő közös gyerekük Troy Garity színész, és nem hivatalosan örökbe fogadtak egy lányt is, Mary Williamst, aki a Black Panther nevű radikális, fekete emberjogi csoport két tagjának a lánya volt, és hányattatott körülmények között élt, míg Fondáékhoz nem került (felnőve ő maga is aktivista lett).
A színészi pálya és az aktivizmus megfért egymás mellett Fonda életében, ’79-ben megkapta második Oscarját is a Hazatérés című – a mai hollywoodi filmekhez képest meglepően explicit – Hal Ashby-filmért, amelyben egy olyan nőt alakít, aki egy tolókocsiba kényszerült veterán (Jon Voight) mellett tapasztalja meg az érzelmi és szexuális kiteljesedést. Ez a köszönőbeszéde egészen más volt, mint a hét évvel korábbi, de ebbe is beleszőtte az aktivizmust: a beszéde elejét jelnyelvvel kísérte, hogy a halláskárosultakra irányítsa a figyelmet.
Ekkoriban megfogadta, hogy csak fontos ügyeket szolgáló filmekben fog szerepelni, a Kína szindrómában egy atomerőművel kapcsolatos visszásságokat feltáró riportert alakított, a Kilenctől ötig című komédia pedig a nők munkahelyi elnyomásáról szólt, aztán viszont egy egészen személyes okokból fontos film jött, a ’81-es Az aranytó. Az alapjául szolgáló színdarab megfilmesítési jogát Fonda direkt azzal a céllal vette meg, hogy haldokló apjával csináljon egy olyan közös filmet, ami rímel kettőjük távolságtartó viszonyára és közelebb hozza őket egymáshoz, illetve, amiért az apja végre Oscar-díjat fog kapni.
Ironikus módon a forgatáson az apja előbb elérzékenyült, mint ő maga: amikor sírnia kellett volna a közös jelenetükben, először nem tudott, de a képen kívülről drukkoló Katherine Hepburn átsegítette a megakadáson, és végül Jane Fonda mindkét célja teljesült. Hepburnről még azt is elmesélte, hogy ezt a kritikus pillanatot leszámítva meglehetősen tüskés volt vele; amikor Hepburn is megkapta az Oscart a filmért, és Fonda felhívta, hogy gratuláljon neki, azt válaszolta, hogy „most már nem fogsz utolérni!”, mert Hepburnnek ez volt a negyedik Oscarja, Fonda viszont csak a jelölésig jutott a filmmel.
Ekkoriban, negyvenesként kezdett el aerobic-videókat készíteni, amik annyira népszerűen lettek, hogy komolyan hozzájárultak a videólejátszók elterjedéséhez, sokan kifejezetten miatta vettek otthoni lejátszót. A 90-es évek közepéig számtalan videója és több fitneszkönyve jelent meg, és azóta sem adott el senki annyi fitneszvideót, mint ő. Utána tartott tizenöt év szünetet, de hetvenen túl visszatért a témához, és újabb, időseket megcélzó videókkal állt elő.
A megjelenéséhez kapcsolódó komplexusairól is nyíltan beszél: „Az 50-es években nőttem fel, és apámtól azt tanultam, hogy valójában csak az számít, hogy hogyan nézek ki. Jó ember volt, és imádtam, de olyasmit sugallt nekem, amit egy apának nem szabadna: hogy csak akkor fognak szeretni, ha tökéletesen nézek ki”. Megfelelési kényszerét és évtizedeken át tartó bulimiáját is részben erre vezeti vissza: „Serdülőkoromtól kezdve úgy ötvenéves koromig nem voltam valami boldog.” Azt sem titkolja, hogy az utóbbi években bevállalt kisebb plasztikai műtéteket, a szeménél és a nyakán felvarratta a ráncokat. Ezt azzal indokolja, hogy „vásárolni” akart még magának néhány évet színésznőként, de magától értetődő őszinteséggel hozzáteszi, hogy „azt hiszem, túl sokat aggódom a kinézetem miatt”.
A túlzott megfelelési vágy a karrierjére is rányomta a bélyegét egy időben: miután összejött harmadik férjével, a CNN-alapító Ted Turnerrel, részben miatta felhagyott a színészkedéssel, 1990 és 2005 között nem szerepelt filmben – igaz, az utolsó öt évben már nem volt együtt Turnerrel, akkor My Life So Far című memoárját írta. Az Anyád napja című, emlékezetesnek nem nevezhető vígjátékkal tért vissza, és annyira élvezte, hogy újra játszik, hogy azóta lényegében folyamatosan dolgozik.
Már 2011-ben közölte, hogy imádja az olyan sorozatokat, mint a Jackie nővér, a Weeds és a The Big C, és szeretne sorozatban szerepelni, 2015-ben pedig teljesült a vágya: elindult a Netflixen a Grace and Frankie, amiből január 19-én már a negyedik évad érkezik. Fonda és Lily Tomlin két olyan nőt alakítanak, akik nem nagyon bírják egymást, de amikor a coming outoló férjeik elhagyják őket egymásért, elkezdenek összebarátkozni. Fonda és Tomlin valójában jó barátok a Kilenctől ötig óta, és a sorozatban és az életben is hihetetlen kémiájuk van.
Amellett, hogy a sorozat irtó vicces és gyakorlatilag gyógyszerként alkalmazható lelki bánatra, idős főhősei miatt forradalminak is nevezhető. Ahogy Fonda megfogalmazta: „Megtörtént. Idősödő nőket mutatunk be. Az emberek úgy gondolnak az életre, mint egy ívre: megszületsz, elérsz a középkorig, aztán jön a hanyatlás. De az öregedés nemcsak lefelé tartó ív lehet, hanem felfelé vezető lépcsősor is, minél idősebb vagy, annál fejlettebb a személyiséged, annál inkább önmagaddá válsz”.
Fonda idén egy másik nagy partnerével is újra összejött filmen: Robert Redforddal megcsinálták a szintén netflixes Milyen hosszú az éjszakát (Our Souls at Night), ami ugyan nem egy remekmű, de igazán megható a két színészóriást megint együtt látni az Üldözők, a Mezítláb a parkban és A Las Vegas-i lovas után, immár idős emberekként.
Amikor Fonda 2014-ben életműdíjat kapott az Amerikai Filmintézettől, Meryl Streep konferálta fel, felidézve a legelső találkozásukat a Júlia című film forgatásán, amikor Streep még kezdő volt, és a számára akkor ijesztő Fondával kapcsolatban az tűnt fel neki, hogy „szinte vadállati éberség, élénk kék figyelem” ült a szemében. Ha nem is ilyen szélsőségesen megfogalmazva, de Fonda lényegében ugyanezt szokta mondani manapság magáról. Az hajtja, hogy még mindig kíváncsi a világra:
Sokkal fontosabb érdeklődőnek lenni, mint érdekesnek. És én érdeklődő maradtam.
Kiemelt kép: MTI/EPA/Sebastien Nogier
