A reformkorban Magyarország megkezdte felzárkózását Európához: megszülettek a mai főváros első önálló, modern gyárai, elindult a magyar nyelvű középiskolai oktatás, és olyan fontos személyiségek bukkantak fel, mint Széchenyi István, Kossuth Lajos, Wesselényi Miklós, Batthyány Lajos, vagy épp Deák Ferenc.
Újítások persze nem csak a gazdaságban, de a kultúra területén is végbementek: 1837-1847 közt megszületett a Nemzeti Múzeum, az időszakban pedig sorra alakultak a magyar nyelvű színitársulatok, akik a város több pontján, így például a mai Rákóczi út és Puskin utca sarkán lévő Beleznay-kertben épült Nyári Színkörben tartottak előadásokat. Hamar felmerült azonban az igény egy állandó Nemzeti Színház építésére, mely végül a Grassalkovich Antal herceg által a fővárosnak adományozott, a mai Astoria sarkán lévő telken kezdődhetett meg.
Az egyemeletes, Telepi György és ifj. Zitterbarth Mátyás munkáját dícsérő, klasszicista épület két évvel később, 1837. augusztus 22-én még Pesti Magyar Színház néven nyitott meg, 1840. augusztus 8-án, Erkel Ferenc első operája, a Bátori Mária premierjével viszont felvette a Nemzeti Színház nevet, és gazdája Pest vármegye helyett az állam lett.
A színházat persze a publikum, illetve a társulat is hamar kinőtte, így alig negyedszázaddal később egy óriási, tíz éven át tartó (1865-1875) munka vette kezdetét, melyet Szkalnitzky Antal – a budapesti Egyetemi Könyvtár és az aradi színház tervezője, valamint a Magyar Tudományos Akadémia kivitelezésvezetője – irányított. Az ő munkájának köszönhetően született meg a Buda és Pest egyesüléséből létrejött főváros jókora színháza, melynek tőszomszédságában – a Szerednyei-féle borcsarnok, Korompay Sándor bérháza, illetve Westermayer József magtárának lebontása után felszabadult területen – egy négyemeletes, kupolás bérház is kinőtt a földből. Ez szerves részét képezte a színháznak, hiszen itt kapott helyet a díszletraktár, de a színészek közül többen, így Jászai Mari, vagy épp az intézmény főigazgatója, a neves rendező-dramaturg-fordító Paulay Ede is itt lakott.
Elég meglepően hangzik tehát, hogy az épület karbantartására nem igazán figyeltek oda, így állaga csúnyán leromlott. Alig három évtized után, 1908-ban az épületet a bérházzal együtt tűz- és életveszélyesnek nyilvánították, a társulatot pedig a Blaha Lujza téren lévő, szintén 1875-ben elkészült (ép.: Fellner és Helmer, az ő munkájuk a Vígszínház, az Budapesti Operettszínház, illetve a Szegedi Nemzeti Színház is) Népszínházba költöztették – a tervek szerint ideiglenesen, míg új épületet emelnek a régi helyén.
“Ideiglenes Nemzeti-színház. – Prov. Nationaltheater” – hirdeti a képeslap optimista felirata:
Az Astoria sarkán lévő épület bontását 1913 szeptemberében kezdték meg, karácsonyra pedig már jórészt be is fejezték a munkálatokat. A történelmi jelentőségű tömbnek csak néhány részlete kerülte el a teljes megsemmisítést – az egyik oszlopa előbb a Múzeum körút elejére, majd a Boráros térre került, a lépcsőfordulók tizennégy fehérmárvány szoborportréja (így Bajza József, vagy Jászai Mari büsztje) az új Nemzeti Színház aulájába, egy-egy dísze pedig az épület falában, illetve a Bajor Gizi Színészmúzeum kertjében kapott helyet.
A bontáshoz azonban egy furcsa városi legenda is tartozik, hiszen a zuglói vasalóházként emlegetett Bosnyák és Róna utcák találkozásánál álló, ugyanekkor épült ház legfelső szintjén a Színház egykori ablakai kaptak helyet. Az ablakok alakját összevetve ez annyira nem is tűnik kizártnak, noha a történet igazságtartalmát egyetlen létező forrás sem támasztja alá – igaz persze, hogy az építőanyagok pontos forrásáról sokszor nem állnak rendelkezésre adatok, így a sztori könnyen igaz lehet.
A Népszínház azonban nem csak néhány hónapra, vagy évre vette fel a Nemzeti Színház nevét, hiszen a Blaha Lujza tér közepén lévő, a Duna felé néző épület fél évszázadon át, egészen 1963-ig adott otthont az ország legjobb színészeinek.
Az Astoriánál felszabadult telken sosem született újra a színház, köszönhetően a magyar kormány pénzhiányának, az első világháborúnak, illetve az azt követő gazdasági világválságnak.
Tervek persze szép számmal születtek, sőt, már az előd bontásának megkezdése előtt két fordulós tervpályázatot írtak ki. Ennek eredményeit, illetve a pályázati feltételeket a Magyar Építőművészet című lapban (XI. évf. 1. szám, 1913. január) osztották meg. Ebből kiderül, hogy az előírt feltételek közt szerepelt, hogy az új Nemzeti mellett
“a Rákóczi-útra merőleges irányú s legalább 10 m. szélességű utca nyitandó. Ez az új utca az egyetem ásvány és földtani intézeteinek kertjébe torkollik, honnan szintén legalább 10 m. szélességű utca nyitandó a Múzeum körútra”,
a nézőtéren pedig 1070-1100 nézőnek kellett volna elférnie – ez jóval több a mai Nemzeti Színházénál, hiszen annak nagyszínpada 619, a Gobbi Hilda Színpad 160-200, a Kaszás Attila terem pedig 80-100 embert fogad be.
A pályázatra a legnagyobb magyar építészek adták be terveiket, a harminchárom (!) pályamunka tájolása azonban nem minden esetben felelt meg a kívánalmaknak, hiszen a kocsik többször is metszik a járdát, ezáltal veszélybe sodorják az arra sétálókat, vagy a színházat gyalog elhagyók tömegét. A gondok benn is folytatódtak, hiszen több tervnél a ruhatárakhoz érkező és távozó közönség is akadályozta volna egymást, óriási tumultust szülve a folyosókon.
De lássuk az első forduló legérdekesebb darabjait!
Medgyaszay István (1877-1959)
Bálint Zoltán (1871-1939) és Jámbor Lajos (1869-1955) – egy másik tervüket korábban már bemutattuk
A magyar szecesszió és premodern zsenije, Lajta (Leitersdorfer) Béla (1873-1920)
Spiegel Frigyes (1886-1933) és társa, Englerth Károly
A kastélyokat is tervező építész, a műkorcsolyázóként három VB-bronzot (1910, 1912, 1913), valamint egy EB-ezüstöt (1913) is szerző Szende Andor (1886-1972)
Az I. díjat végül ebben a körben Medgyaszay terve nyerte el, megelőzve a Bálint-Jámbor párost, illetve Tőry Emilt és Pogány Móricot (egy Nádor utcai munkájukat korábban már bemutattuk, de ők tervezték az 1911-es torinói világkiállítás magyar pavilonját is, sőt, álmodtak utcai újságosbódét és kioszkot, a Kálvin téri templomot körülölelő bérházakat, és Erzsébet téri felhőkarcolót is, mely végül torony nélkül valósult meg – ez ma a Ritz-Carlton), a második fordulóban azonban mégis az ő tervüket hozták ki győztesként:
Munkájuk nem aratott osztatlan sikert, hiszen többen (így a Világ című lap újságírója) a rövid életű, mindössze tizenhárom hónapon át működő Lukács-kormány búcsúajándékát látták benne:
“Huszonnégy órával a lemondása, helyesebben a bukása előtt, tehát az utolsó pillanatban döntött a kormány az uj Nemzeti Szinház ügyében. A sok huza-vona után valóban dicséretreméltó sietség, sőt annál is több: feltünő elhamarkodás. Egy évig vajudott a kormány, hogy mit kezdjen az uj Nemzetivel. Először meg akarta épittetni Medgyaszay Istvánnal, de mert ez nem sikerült, uj pályázatot hirdetett, amelyen, mint ismeretes, Medgyasszay teljesen leszorult.
Két pályaterv került az előtérbe: a Lajta Béláé és a Tőry-Pogányéké. A kormány töprengett és egész komolyan szó volt róla, hogy eláll az uj szinház építésétől és restauráltatja a régit. Az utolsó pillanatban azonban, huszonnégy órával biztos bukása előtt, nem tudta a kormány azt az élvezetet megtagadni magától, hogy még egy utolsó intézkedéssel irja be a nevét a legaktuálisabb históriánk fekete könyvébe. És sietve kiadta a megbizást Tőry és Pogányéknak. A két relative legjobb terv közül, kiválasztotta a rosszabbikat és ahhoz füzte az ország első szinpadjának legközelebbi évdecenniummait.
Hiába döntöttek a külföldi jurorok: Littmann Miksa és Dulfer Nándor a Lajta Béla terve mellett, hiába méltatták a biráló-bizottság szakértő tagjai is a Lajta Béla pályatervét a megoldhatóbbnak és az egyénibbnek, hiába volt Lajta Bélának az az érdeme is, hogy még az elhelyezés, a nézőtér kérdését is az ő elvei alapján oldották meg, a megbizást Jankovich Béla volt kultuszminiszter döntése alapján a Tőry és Pogány számtalan alaprajzi és architekturális szempontból is kifogásolt pályaterve kapta meg. […] Bele kell nyugodnunk, hogy ezeket a pályázatokat nem a tehetségek és a munkájuk értéke szerint intézik el, hanem jobb összeköttetések és a rendezettebb társadalmi állások szerint.
Ezért sietett ugy a bukott kormány, mert még megeshetett volna az a botrány, hogy a következő kultuszminiszter mégis csak a tehetség mellé állott volna és Lajta Bélának adta volna a megbizást. Ezt pedig ez a kormány a bukása után se tudta volna elviselni. 1916-ra már el is készül az uj szinház, és a tervekből itélve, ismét gazdagabbak leszünk egy középülettel, amelyért szégyelnünk kell magunkat.”
A Huszadik Század cikkgyűjteményében megőrzött, ugyanebben a hónapban megjelent írás viszont épp ellenkező előjelű, a közvéleményt pedig a hasonlók uralták:
A tervpályázat során megszabott hárommillió koronás összeg helyett végül 4,2 milliót szántak az építkezésre, melyet az 1914. július 9-i törvénnyel el is különítettek erre a célra. Alig három héttel később viszont a Monarchia hadat üzent Szerbiának, ezzel pedig kezdetét vette az első világháború.
Nem is meglepő tehát, hogy végül egyik terv sem vált végül valóra, sőt, a teleknek hosszú évtizedekre mostoha sors jutott – az egykori bérház földszinti üzletsora megmaradt, itt a második világháborúig divatház, cukrászda, mozi, hadigarázs és gyógyszertár is működött, a rendszerváltásig pedig metróépítési területként és parkolóként szolgált, sőt, valamint egy időre egy kisebb bódévárosnak is helyet adott.
A hetvenes évek hajnalán ide álmodták meg a város első igazi toronyházát, mely a Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetségének székházaként szolgált volna (a terveket korábban már kiveséztük, ezt a cikkünket itt olvashatja), de a nagyravágyó tervek közül ebben az esetben sem készült el egyik sem.
A húszas évek végén újra előkerült ugyan a Nemzeti építésének ügye, és a terveket sem dobták félre – sőt, a Tér és Forma című szaklapban (I. évf. 6. szám, 1928) dr. Bierbauer (Borbíró) Virgil tollából megjelent írás hosszan dícséri az alkotói által immár tizenöt éve folyamatosan csiszolt pályamunkát:
“Felmerültek olyan hangok, amelyek a Tőry és Pogány-féle tervek elejtését kívánták. A szinházat a mai viszonyok között tulontúl nagynak (?) minősítik – másfelől a telket kicsinylik (?). Mások az architektura tulhaladottságáról beszélnek. Bevalljuk, hogy nem értjük ezeket a kifogásokat. A terv, ugy tetszik, nem öregedett meg. Jó, és éppen azért élő ma is. Sőt, ha felépülne, akkor egy annakidején hatalmas lendületü magyar építőművészeti irány ujjáéledését fogja jelenteni s ennél mi sem volna hasznosabb, mert ugy tetszik, kihuzná építészetünk kocsiját abból az ujjávirágzott ekleticizmusból, melynek legfurcsább hajtásai az ujonnan épülő lipótvárosi “bérpaloták”.”
A színházat körülvevő utca terve is tartja még magát – ma ennek semmi nyoma:
Bierbauer bemutatja a végleges terv gipszmodelljeiről készült fotókat:
Valamint néhány látványtervet is:
Ezeket látva különösen sajnáljuk, hogy a telken 1991 óta az East-West Business Center (ép.: Zalaváry Lajos és Zoboki Gábor) irodaháza áll:
Az egykori színházra csak egy, az épület Rákóczi úti oldalán harminc évvel ezelőtt elhelyezett tábla emlékeztet – és a helyzet a Blaha Lujza téren sem rózsásabb.
