A setét toronyról kritikát írni nagyjából olyan érzés, mintha a kómából frissen felébredőt kérdeznék arról, mit csinált eddig. Nikolaj Arcel rendezése ugyanis olyannyira ingerszegény és érdektelen alkotás, hogy a megtekintésénél még az is maradandóbb élmény lett volna, ha egyszerűen kiülök a parkba nézni, hogyan nő a pitypang. Ez pedig valahol mégis csak lenyűgöző, hiszen nem egy levitézlett, másodkategóriás arcokkal forgatott fantasy-ról van szó, hanem minden idők egyik legnépszerűbb írójának főművéről és annak adaptációjáról.
Stephen King hétrészes, A setét torony című regényciklusa sokak szerint író karrierjének magnum opusa. Valljuk be, azért nem kis dolog egy ilyen kultikus és tartalomgazdag alapanyagból megcsinálni az év legunalmasabb filmjét. Mivel a könyvekhez még nem volt szerencsém, azt nem tudom megítélni, hogy Arcel filmje mennyire hű feldolgozás. Ez azért is lenne nehéz, mert A setét torony nem is a konkrét regények adaptálása, hanem azok egyfajta folytatása.
Ám, arra látatlanban is nagyobb összeggel mernék fogadni, hogy a több mint fél tucat regényt, egy novellát és 16 kötetnyi képregényt megélt világból többet is ki lehetett volna hozni, mint a „hős útja” bevett (és elcsépelt) történetvázának sokadik, elnagyolt, vizuálisan fantáziátlan felmondását. Ami már csak azért is szomorú, mert – recenziókon alapuló – ismereteim szerint a regénysorozatnak éppen az az egyik legnagyobb érdeme, hogy képesek rendre kiforgatni és újra értelmezni a műfaji sablonokat, azaz King pont ellenkezőleg viszonyult a western és fantasy történetek közhelyeihez, mint a végleges forgatókönyvet jegyző Akiva Goldsman.
Pedig a film nem indul rosszul. A meghökkentő (sőt nyomasztó) nyitás még egészen erős. A főcím előtti pár perc ugyanis egészen groteszk és érdekesnek tűnő világ képét festi fel. Ám az ezt követő 90 percben mégsem ezt a világot ismerjük meg, hanem helyette teszünk egy enervált utazást a közhelyek földjére. Jellegtelen gyermekhősünk, Tom Taylor, a kiválasztott felriad egy újabb rémálomból, amelyben mint mindig, most is egy monolitikus torony, egy fekete ruhás ember és egy pisztolyhős harcos játssza a főszerepet.
Persze a felnőttek többsége szerint (élükön a nyilvánvalóan bunkó nevelőapjával) a gyereknek intézetben/pszichiáternél a helye, a rémálmokat pedig az okozza, hogy még nem tette túl magát az apja halálán. Ám egy nap sikerül átlépnie az álmai helyszínéül szolgáló titokzatos másik világba, ahol kisvártatva találkozik a kiégett harcossal (Idris Elba), és a nagyon gonosz és a máshogy fekete Matthew McConaughey-vel, aki elpusztítaná a multiverzum egyetlen védelmét a démonokkal szemben: a setét tornyot. Ehhez azonban szüksége lesz a kiválasztott különleges képességeire.
Ami pedig ezután történik, azt bárki megírhatta volna, aki látott/olvasott már életében három young adult történetet. A csupán 95 perces film úgy szalad végig a műfaj kötelező sablonjain, hogy minimális mélységet sem képes adni a cselekménynek és a karaktereknek. McConaughey nagyon gonosz, nagyon feketében van, nagyon túltolta az Alpecin koffein sampon használatát és ennyi. Hogy miért jobb neki a démonokon uralkodni, mint az embereken? Hát mert gonosz! Ellenfele legnagyobb problémája pedig kimerül abban, hogy a hivatását végezze vagy álljon bosszút a gonoszon.
Kár, hogy ez egy teljesen érthetetlen dilemma, hiszen a két cél tulajdonképpen egy és ugyanaz. Ám szegény kiválasztottnak még ennyi sem jutott. Egyetlen markáns tulajdonsága, hogy gyászolja az apját, akit a film végére szépen el is felejt. A végén sem azért szurkoltam McConaughey-nek, mert olyan izgalmas vagy érdekes karaktere lenne (nála még Skeletor is árnyaltabb személyiség), hanem azért mert, ha sikerülne a terve és elszabadulnának a démonok, akkor legalább történne valami. De nem történik.
És nem csak a történet, illetve a karakterek érdektelenek, de az egész világ is. A rendező és a forgatókönyvíró igazán kísérletet sem tesz koherens, érdekes világ felépítésére. Szinte semmit nem tudunk meg a toronyról és annak mítoszáról azon kívül, hogy ott áll és védi a világot, Idris Elba meg őrzi. De a világ nem csak azért unalmas, mert alig ismerjük meg, hanem azért is, mert unalmasan néz ki. Egy romos vidámpark, egy James Bond-gonosz hegy mélyére épített főhadiszállása és egy falu: ennyiből áll A setét torony világa. Ennél még a Barbárfivérek is ingergazdagabb és érdekesebb környezetben játszódik.
Unalmas történet, unalmas karakterekkel egy unalmas világban, ezt pedig sem a látvány, sem pedig az akciók nem képesek feldobni. Már csak azért sem, mert egyikből sem igazán akad. Az egyetlen moderáltan látványos/izgalmas akciójelent a trailerekből összerakható. Nem rossz, csak éppen mint minden más a filmben: kevés. Ráadásul hiába lenne ez egy franchise nyitánya, semmilyen utalást nem kapunk arra, hogy mégis milyen irányba vinnék a folytatásokat.
Egy rejtély ez a film. Nem tudom felfogni, hogy King leghíresebb könyvéből, hogyan lehetett egy ennyire semmilyen filmet összehozni. (Hiszen a sorozat hossza azért bőven arról árulkodik, hogy több van benne 95 percnyi közhelynél.) Úgy tűnik, hogy a Sony a közelmúlt buktái (Fantasztikus négyes, Szellemirtók) után már végleg elvesztette a hitét abban, hogy lesz még épkézláb filmuniverzuma.
Vagy az történt, hogy ez már semennyire nem érdekelte őket, vagy még inkább az, hogy annyira görcsösen feszültek rá a projektre, minimálisan sem mertek kockáztatni. Emiatt aztán – nyári blockbuster mércével – alig öltek bele pénzt, egy látvány/amerikai stúdió filmek terén tapasztalatlan (azaz irányítható) rendezőre bízták a filmet, és hogy visszahívták Akiva Goldsmant, hogy javítsa ki Anders Thomas Jensen(!) forgatókönyvét. Mindennek eredménye egy tökéletesen semmilyen film lett. Persze nincs rá garancia, hogy Jensen verziója jó lett volna, de biztos vagyok benne, hogy az legalább érdekes, egyedi lenne.
A setét toronynak sikerült a bravúr: a száradó festék katatonikus bambulásának élményét tökéletesen adaptálta a mozivásznakra. Valószínűleg nem ez a legrosszabb Stephen King feldolgozás, de azt nyugodtan állíthatom, hogy mind közül ez a legérdektelenebb és – ebben a formában – a legfölöslegesebb. Mondanám, hogy jobb, ha ezt a kínos semmit mielőbb elfeledjük, de az a helyzet, hogy mire ez az írás megjelenik, én már el is felejtettem. Azért insomniások esetleg tehetnek vele egy próbát, nekik talán segíthet.
