Szombaton lángra kapott az évtizedek óta csak pusztuló Karczag-villa tetőszerkezete. De ez még nem jelenti azt, hogy temetnünk kellene.
Szombaton járta be a hír a magyar internetet, miszerint
A tűz keletkezésének okáról egyelőre még nincsenek információk, de a leírásból, a Katasztrófavédelem Facebook-oldalára feltöltött képekből, illetve videóból egyértelművé vált, hogy a szóban forgó épület a reformkor során épült magyar villák egyik legszebbje, a Svábhegy oldalában ülő Karczag-villa:
A mára már társasházak, kacsalábon forgó paloták, és családi házak egész erdejével benőtt hegyoldalt egykor uraló, a kert rendbetétele után a teljes városra zavartalan kilátással büszkélkedő klasszicista nyaralóépület a Pest képét a XIX. század derekán legnagyobb mértékben formáló tervező, Hild József egyik legszebb munkája, mely 1845 óta áll ellen az elemeknek, így a hétvégi tűznek is.
Hild a középületek mellett villaépítészként is elismert volt, így a kor felső tízezrének számos tagja kérte fel az építészt arra, hogy vesse papírra családi pihenőházuk terveit. A családok jó része ezeket a házakat persze nem a várostól távol, hanem az épp ez időtájt a budai hegyvidéken kialakuló nyaralótelepeken képzelték el, melyeket otthonukból egy rövid kocsizással is könnyen megközelíthettek. A század derekának legfőbb célpontja az Ürményi család birtokából a főváros tulajdonába átvándorolt Svábhegy volt – itt szerzett magának telket a nagykereskedőket és gyárosokat felvonultató Karczag család tagjai is, egyikük pedig magát Hildet kérte fel egy hétvégi lak megtervezésére.
A család ennél azonban többel is hozzájárult Svábhegy mai képének kialakulásához: a Vasárnapi Ujság 1855. szeptember 5-én megjelent számában a szerző arról is megemlékezik, hogy a család egy kávéházat is építtetett a közelben, sőt, az egyenesen a hegyre vezető utat is a házat építtető Karczag Benjámin tette járhatóvá.
A ház 1906-ban a szalámigyárat alapító Herz Ármin tulajdonába vándorolt át, aki a hátsó homlokzathoz Wellisch Arnold ácsmesterrel faszerkezetű, faragott verandát építtetett, sőt, ismertek Ray Dezső bővítésről szóló tervei is, melyek sosem valósultak meg – ellentétben Löllbach Kálmán 1913-as rajzaival, melyek nyomán bővítették a hátsó traktust.
A második világháború sok más műemléképülethez hasonlóan ennek az épületnek sem segített. 1952-ben államosították, majd két lakást alakítottak ki benne, a helyzetet a felújításnak szánt, 1956-1960 közt folyt, a háború utáni újjáépítési munkákban jeleskedő Lipták Irén terveit dicsérő munkák pedig csak tovább rontották.
A négyszáz négyzetméteres alapterületű villa az ezredforduló utánig a magyar államé volt, de ekkor előbb a lapkiadásáról ismert Budapesti Piac Kereskedelmi Rt., majd a lakásépítéssel foglalkozó, debreceni székhelyű Mester-Nívó Kft. vette át. 2007-ben az MSZP egykori helyettes honvédelmi államtitkára, Zámbori Mihály vásárolta meg, aki nyolc évvel később, 2015-ben adta azt tovább Barcza Mihály ügyvédnek, az MKB Bank Felügyelő Bizottsága elnökének, aki – egy, a Magyar Nemzet online felületén 2016. áprilisában megjelent cikk szerint – teljes felújításban gondolkodik, sőt, a teljes gombamentesítés mellett műemléki értékleltárat is készíttetett az épületről.
Állagmegóvási munkák az elmúlt években azonban láthatóan nem folytak rajta, sőt, az egykori angolkert ősfái néhány évvel ezelőtt egyetlen szempillantás alatt tűntek el, a villát pedig leginkább boka-, de néhol embermagasságú gaz veszi körbe. Négy oszlopával azonban továbbra is büszkén tekint Pest felé:
A szobák az elmúlt években számos hajléktalannak is otthont adtak, akik a parkettát, illetve az ablaktokokat, és az ajtók egy részét is hővé alakították, a kerítésen pillanatok alatt átmászó önjelölt graffitiművészek pedig feliratok és ábrák százait festették oda, ahol egykor csodás tapéták és festmények váltották egymást.
A villát éveken át őrizték, így a vonatkozó muemlekem.hu-adatlapon megtalálható, 2009 nyarán feltöltött képeken még a nyílászárók, illetve a parketta részlete is látszik – igaz, utóbbi már szörnyű állapotban:
Zámbori két alkalommal is kért már engedélyt a láthatóan életveszélyes állapotú melléképület (az épület másik oldalán egykor egy másik melléképület is állt, szimmetriát alkotva) bontására, de a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal mindkét esetben megvétózta a kérést.
A magyar műemlékek közül számos példát említhetnénk, mely hasonló módon pusztul, hiszen a rendszerváltás óta számos, óriási értéket képviselő otthon került magántulajdonba – sok esetben azonban nem azért, hogy felújítás után egy, vagy több család otthonaként, hotelként, vagy kulturális intézményként működjön, hanem mindössze az értékes telek miatt, melyre a szomorú állapotú épületek összedőlése, vagy végzetes meggyengülése után, a bontási engedélyt lobogtatva új épületet emelhetnek.
Köszönhető ez a magyar szabályozás kiskapuinak, hiszen a rossz gazdára mindössze pénzbírság róható ki, a gyorsan pusztuló épületek pedig nem kisajátíthatóak, hogy azután a kerület, a főváros, vagy az állam megmenthesse őket.
A XII. kerületi önkormányzat, illetve a Katasztrófavédelem a vizsgálat lezárultáig nem tájékoztat az ügy fejleményeiről, így kérdéses, hogy szándékos gyújtogatás történt-e. Amennyiben igen, az önkormányzat feljelentést tesz a rendőrségnél, valamint a Forster Gyula Nemzeti Örökségvédelmi és Vagyongazdálkodási Központnál a komoly nemzeti értéket képviselő épület megrongálása miatt.
Elégedjünk meg egyelőre ennyivel, és reméljük, hogy az épület valamilyen csoda folytán a jövőben újra régi pompájában ragyog majd. Mást ugyanis úgysem tehetünk.
