Magyar vonatkozású, évtizedes filmhíradókkal foglalkozó sorozatunkban korábban is mutattunk már be furcsaságokat, így a harmincas évek egyik gyorsborotváló versenyét, a pesti utcán ugyanekkor kutya helyett leopárdot sétáltató tudóst, a Dunán zajló motorcsónak-versenyek egyikét, vagy épp a hatvanas évek fővárosi lámpagyújtóit, ma azonban a zene mezeire kalandozunk:
A világszerte is komoly ritkaságnak számító hangszert 1931-ben, az Elektromos Művek egyik áramalakítójának alapozása során, az aquincumi tűzoltó collegium romjai közt találta meg Nagy Lajos régész, akinek Aquincum, illetve a főváros környéki római császárkori és ókeresztény emlékek feltárását és megőrzését köszönhetjük.
Az ekkor megtalált négyszáz fém alkatrészből végül 1935-re állt össze újra a hangszer, melyen egy bronz táblácska is állt – ennek felirata elárulta, hogy a hangszert Aquincum városi tanácsának tagja – egyben tűzoltóparancsnok – Gaius Iulius Viatorinus ajándékozta a collegiumnak 228-ban. Az épület néhány évtizeddel később leégett, így a hangszert közel ezerhétszáz évre maga alá temette a törmelék.
Az ötvenkét síppal szerelt, egykor fából, bronzból, rézből és bőrből készült víziorgonához végül a pécsi Angster Emil orgonagyára készített új testet, működtetését pedig víznyomásos szerkezetre utaló nyomok híján bőr légfújtatóval oldották meg.
A British Pathé gyűjteményéből származó 1937-es felvételen még az első rekonstrukciós megoldást láthatjuk:
A nyilvánosság előtti első játékot a Magyar Film Iroda egy munkatársa rögzítette, a teljes felvételt pedig a Magyar Világhíradó 675., 1937. januárjában vetített adásában mutatták be:
A második világháború során a víziorgina is károkat szenvedett: egy része – közel száz darabja – eltűnt.
1969-ben végül egy német orgonakészítő, Werner Walcker-Mayer hozta újra működőképes állapotba a hangszert, de ő is a középkori orgonákra jellemző bőrfújtatóval dolgozott.
A Tűzoltó Múzeum igazgatója, Minárovics János azonban a kilencvenes évek hajnalán felismerte, hogy a rekonstrukciók során addig nem használt darabok egyike egy légüst darabja lehetett, így 1997-ben megszületett a mai állapot, melynél egy apró kétkarú emelő mozgatása adja a dallamok megszületéséhez kellő levegőt.
