Bodor Pál, a neves publicista sok évvel ezelőtt ezt írta le Sztojka Katiról:
Kati nem szereti a pátoszt, ő egyszerűbben fogalmaz:
teszem, amit tennem kell és kész.
Mámi meg a többiek
Sztojka Kati most is abban a házban él, ahol 59 éve megszületett. Azzal keveset mondunk, hogy egyszerű ez a környezet. A hatvanas években a pártbizottság beköltöztetett néhány cigány családot erre a „Rokkanttelepnek” elkeresztelt területre. Sztojkáéknál – az ő házuk sem volt kivétel – csatorna és vezetékes víz nélküli, budizós szoba-konyhában nőtt fel a hét gyerek, ha jól számolunk, az annyi, mint kilenc fő, de olykor alkalmilag laktak benne tizenketten is. „Nem ment rosszul a sorunk, apukám, minthogy lókupec volt, lovakat tartott az udvaron, amellett kőművesként dolgozott. Gyerekként imádtam ebben a házban a családommal élni.”
Az idővel egyre bővülő cigánytelepen nekik lett először tévéjük. A családfő élelmes ember volt, egyenesen a ruszkiktól szerezte be a készüléket, a kalocsai laktanyából. Már csak emiatt is minden este tele volt a konyhájuk szomszédokkal. Igazi közösségi élet ment ott, persze szigorú roma szabályokkal. Lány vagy asszony nadrágot nem hordhatott. Férfiak előtt nem fésülködhetett soha. Az édesanyja is csak akkor bonthatta ki vagy mosta meg a haját, amikor csupán a kislányai voltak jelen. A férje, a fiúgyerekei csak a kendő alatt fésülködés rutin bűvészmutatványát láthatták. És egy nő vécére sem mehetett, el sem indulhatott oda, ha szemtávolságban férfiak tartózkodtak. Az szemérmetlenségnek, méltóságon alulinak számított. Katinak természetes volt mindez.
Mikor jóval később, harmincöt éves korában, a 2000-es évek elején egy kicsit modernizálta magának a házat, épített hozzá egy kisszobát, fürdőt, és először életében lett vízöblítéses belső vécéje is, nagyon vigyázott arra, hogy a lakáson belül hol helyezkedjen el az illemhely. Rögtön a bejáratnál természetesen. Hogy senki látogatója ne érezze magát feszélyezve, amikor a dolgára megy, ne kelljen áthaladnia a szobán.
Az apja váratlan halálakor Kati még csak 13 éves volt, négy bátyja már elköltözött otthonról, egy idősebb fiútestvérével és a kishúgával maradtak a házban. És akkor kitört az igazi nyomor, amin az sem enyhített sokat, hogy Kati – bár értelmes kislány és jó tanuló volt – 14 évesen betanított munkásként egy nyomdában vállalt munkát.
Azt meg már jóval előbb megtapasztalta, hogy a maga fajtája az más. Az iskolában a tanárnő „üdvözlő” szavaira is emlékszik, amikor, vele együtt hét roma gyerek érkezett az osztályba:
aztán nekem viselkedjetek, tetűt ne szórjatok!
Ha egy osztálytársa véletlenül hozzáért, utána az illető gyerek buzgón lemosta a kezét. Mire kijárta a nyolcadikat, abból a hét roma tanulóból már csak ketten maradtak. A többiek kicseppentek, lemorzsolódtak, nem bírták a nagy menetet.
Katinak ez nagyon fájt, és nem értette, miért történt így.
Neki valamiben még a magyaroknál is jobbnak kellett lennie. A barátnőjével le-lejárt a városi grundra, ahol a fiúk fociztak. Egy idő után beállt ő is, és hamarosan kiderült, hogy született tehetség. Egy helyi edző kiszúrta, bevette az egyesület serdülő csapatába. Katiból idővel középcsatár lett, gólkirály. Folytatta is egy darabig rendületlenül, mígnem a bátyja egyszer kiment a focipályára, és amikor meglátta, hogy a húga rövid szárú futballmezben rohangál, mindenki szeme láttára alaposan elverte – porig alázva a kislányt. „Ilyet roma lány nem visel!”
Ezzel Mámi, a szomszéd cigánytelepen lakó nagymama is egyetértett. Márpedig Mámit mindenki tisztelte, az ő szava nélkül egyetlen fontos döntés nem születhetett a több száz tagú, kiterjedt nagycsaládban. Keményen megkövetelte a hagyományok betartását. Mámi – aki megjárta koncentrációs tábort is – sokat megélt, bölcs cigány asszony volt, a környező három telep egyetlen bábája, még a roma menyasszonyok öltöztetését is csak ő végezhette, mert ahhoz a koszorúhoz a rítus szerint csak egy „tiszta asszony” érhetett hozzá.
Kati tehát abbahagyta a szépen induló focikarrierjét, viszont bekapcsolódott a helyi roma klubba, aminek két év múltán, 18 évesen a vezetője lett. Lobogott, ragyogott, úgy érezte, végre rátalált a saját útjára. Programokat szervezett, hagyományőrző együttesük bejárta a megyét, ahol minden létező díjat megnyert – együtt olvasták Bari Károly, a befutott cigány költő verseit.
A klubtagok még egy C jelű igazolványt is kaptak, ez csak a kiváltságos romáknak járt, a többségnek nem. Ugyanis ezzel a fényképes papírral ők este öt óra után is legálisan tartózkodhattak az utcán, ha jött a rendőr, csak felmutatták. A párthatalom ezzel a rendelettel próbálta kiszűrni az akkor közveszélyesnek tekintett munkanélkülieket.
Katinak is volt C igazolványa, de az egyik klubest után, amikor meg akart inni egy kólát az egyik vendéglőben, nem szolgálták ki, sőt, már az ajtóból elküldték.
Ezen annyira kiborult, hogy egyenesen a városi párttitkárhoz, Józsi bácsihoz vágtatott, őt a klubjukból ismerte, majd megírt egy panaszlevelet. Az ügyet kivizsgálták, az érintett vendéglőt pedig súlyos pénzbírságra ítélték. Ettől kezdve terített asztal várta a roma fiatalokat. A süldő kis cigánylány győzött. És ugyanez történt a helyi diszkóban is – Kati azt is elintézte. Nem akart ő kijáró ember lenni, nem támadt küldetéstudata, nem is sejtette, hogy lesz ő még egyszer „Isten kiválasztott gyermeke”, csak jól akarta magát érezni az övéi között. Az sem tudatosult benne, hogy valójában lázadónak, jogvédőnek született, és pár évvel később országos súlyú ügyek harcosa, televíziós szerkesztő-riporter, sőt, áldozat lesz belőle. Egyszerűen csak zsigerileg gyűlölte, képtelen volt elviselni a népét érő hátrányos megkülönböztetést.
Egy ilyen karakterű embernek azért nem könnyű a dolga. Különösen, ha férjhez akarják adni őt. Márpedig a hagyomány az szent. 18 éves volt, amikor a két anya megegyezett, már várták a házban a kijelölt vőlegény és a családja látogatását, a hivatalos lánykérést. Kati ismerte a fiút, osztálytársa volt, de semmi áron nem akart sem az ő, sem más felesége lenni. Még ha belehal, akkor sem! Borcsa, a nagynénje kezébe nyomott egy piros százast, ő meg otthagyva a terített asztalt, az alkalomra kicsinosított szobakonyhát, kimászott a hátsó ablakon, szaladt, futott a lánykérés meg a kijelölt sorsa elől, meg sem állt az állomásig.
A vonat Pesten tette le, és ott ugyanazzal a lendülettel átszállt a Balaton felé tartó személyre. Nem véletlenül.
Tudta, hogy a következő napon kezdődik Almádiban egy klubvezetői továbbképző tanfolyam, amelyen amúgy is nagyon szeretett volna részt venni. Neki ott volt a helye, punktum.
Csodás három nap volt.
A kurzus végeztével egyenesen egy már korábban leszervezett klubkirándulásra utazott Egerbe. Ebből az alkalomból lenyisszantotta a vastag copfjait, és Borcsa százasából vásárolt magának egy narancssárga halásznadrágot. Óriási volt a döbbenet, meg a megbotránkozás, de nem sokkal később több roma lány is elkezdte titokban utánozni őt.
Kati ma 59 éves, és hagyománytiszteletből mindig szoknyát visel, igaz, azért a táskájában mindig ott lapul egy tartalék nadrág is. Erről nem tudott leszokni.
Érdekes módon otthon nem büntették meg a szökése miatt. Sem az anyja, sem a bátyja. Valami okból kivívta magának a tiszteletet a családban, de lehet, hogy nem is ez a legjobb szó rá. Mindenesetre nem bántották, és ezen még ő is meglepődött.
Az elmaradt lánykérés miatti szégyent pedig az édesanyja vitte a hátán – egész életében.
Sztojkáné, ez a tradicionális roma asszony a maga módján azért szintén tudott lázadni. Kati élénken emlékszik rá, pedig régen, kicsi gyerekkorában történt. Az akkori népegészségügyi hatóságok kiterelték a házak elé az összes telepi cigány családot, az egész testüket befújták fertőtlenítővel, majd távolabbról, slaggal, vízsugarat zúdítottak rájuk. Ott álltak mind a sorban, csoportokban, gyerekestül, nagymamástul, csuromvizesen, megalázva. Az anyja volt az egyetlen, aki felháborodottan megtagadta az eljárást, és visszaterelte mind a hét gyerekét a házba. Ez a jelenet örökre beleégett Kati retinájába.
Nagy fekete Volga
Egy szép napon, 1986 táján egy hatalmas, csillogó fekete Volga jelent meg a telepen, és megállt a házuk előtt. A sofőr kinyitotta a kocsi ajtaját és Kati beszállt. Az autó a városi pártközpontba vitte a lányt. „Mi az elvtársakkal Sztojka elvtársnő személyét alkalmasnak látjuk arra, hogy ellássa a megyei cigány tanács titkári funkcióját. Koordinálni és szervezni kéne, ehhez pedig maga igazán ért” Kati boldogan és felvillanyozva rögtön igent mondott. Megegyeztek, majd a Volga hazaszállította.
Azt a fekete autót az összes telepi kissrác körberohangálta, csak a mama sóhajtozott:
Nagy autó! Meg sofőr is! Mi lesz ebből, te lány?
Akkora már egy 1984-es párthatározat nyomán új szelek fújdogáltak. A hatalom belátta, hogy az addigi egyoldalú törekvései a romák teljes asszimilációjára csődöt mondtak. Ehelyett, óvatosan ugyan, de olyan népcsoportnak ismerték el a romákat, akik ezentúl a kijelölt magyar hatóságokkal együttműködve új szervezeteiken keresztül aktív részt vállalhatnak a saját ügyeik képviseletében.
A váltás elvi kidolgozásában és később a megvalósításában jelentős szerep jutott a Hazafias Népfrontnak. A párt jóváhagyásával a népfront – első lépésként – létrehozta az országos cigány tanácsot. Katinak persze fogalma sem volt semmiféle új vagy régi pártdirektíváktól, addig a Hazafias Népfronttal sem volt semmiféle dolga, de a megyei cigány tanács titkáraként hamarosan a gyakorlatban tapasztalta meg ennek az új rendnek az áldásos oldalát.
Sztojka Kati kezébe 19 évesen hatalom került. Hivatalosan is szárnyalhatott, loboghatott, harcolhatott az ő népéért.
Kiskőrösön például nem engedték meg a romáknak, hogy telket vegyenek. Odamentünk, intézkedtünk, és a romák máris megvásárolhatták a földecskéjüket. Vagy Kiskunhalason ledózerolták a romák házait, és arra akarták kényszeríteni őket, hogy 30–40 kilométerre a városuktól távoli tanyákra költözzenek. Na, de hogyan járjanak be dolgozni onnan, hogyan létezzenek egymástól elszigetelve a tanyavilágban azok, akik, mióta a világ világ, mindig is egymást támogató, fizikai közelségben éltek, hát álljon már meg a menet!
A népfront emberével azonnal elutaztak a helyszínekre, és minden elrendeződött.
Ez az új világ, az államilag létrehozott és patronált intézmények olyan mozgalomvezető, radikális roma embereket dobtak a felszínre, mint például Bari Károly, Daróczi Ágnes vagy Zsigó Jenő, akik azért jócskán okoztak fejfájást a hatalomnak. Ezek a fiatal értelmiségiek ugyanis nem egykönnyen fogadták el a politikai lojalitást követelő „díszcigány” státuszt, ehelyett józan, autonóm cigánypolitikában gondolkoztak és hittek. Kati is aktívan együttműködött velük.
Közben levelezőn elvégzett egy hároméves kulturális és művelődési kurzust, amit aztán kitűnően tudott hasznosítani a klubmunkában. Amit egy percig se hagyott abba.
És az azt követő, sok-sok sikeres, némelykor kudarcos évre is, amikor az övéiért harcolhatott. Ilyenkor mélységes fájdalom fogta el.
„Kati úgy 21 éves lehetett, amikor leforgattam vele, illetve róla egy dokumentumfilmet. Az volt a címe: Vigyél magaddal!” – meséli Böjte József filmrendező. Ez a film aztán 1989-ben elnyerte a miskolci filmfesztivál fődíját. Az alkotó – Katival együtt – Jancsó Miklóstól, a zsűri elnökétől vehette át a díjat.
Ellenállhatatlan teremtés volt, nem csak gyönyörű fiatal nő, hanem az embert szinte elrepítette az az energia és elhivatottság, ami áradt belőle. Akkor Kati már hivatásos cigány gondozóként dolgozott, egy erre kijelölt kis faházban fogadta a rászorulókat, vagy éppen családokat látogatva járta a járda nélküli, sáros kalocsai utcákat, felmérte a problémáikat, és addig nyaggatta a hatóságokat, amíg azok valamiféle megoldást nem találtak. Kati a romák összefogásáról és felemelkedéséről álmodott. Csak úgy sütött a remény, a nem mindennapi szenvedély és a méltóság minden szavából és gesztusából
– meséli Böjte József.
A kis roma lányból híres ember lett. Sőt, egyfajta „Sztojkakati brand”. Példakép.
Tizenöt évvel később Böjte egy újabb dokumentumfilmet forgatott Katiról. Annak a címében már kérdőjel szerepel: „Hová vigyelek?”
A felkiáltójel és kérdőjel között eltelt másfél évtizedben sok minden történt, többek közt egy rendszerváltás is.
Mint egy tank
Majd mindegyik újonnan alakult politikai pártnak meglett a hozzá lojális vagy annak szánt cigány tagozata, roma tagsága. A pártok a „saját” romáikon keresztül szavazatokat szereztek, ugyanakkor az újonnan alakult, a roma érdekképviseletet szolgálni hivatott, immár pártideológiába áztatott cigány szervezetek sokszor káprázatos gyorsasággal szűntek meg vagy szakadtak darabokra. Intézmények, roma lapok jöttek létre nagy ambícióval, amelyek aztán felszámolták önmagukat és foszlottak semmivé – jellemzően igen rövid idő alatt. Ahogy a nagypolitikában, úgy a különböző roma szervezetek között sem jött létre az áhított egység, ehelyett szerteszét forgácsolódtak.
Az átlag cigányember sorsa pedig eközben szinte semmit sem változott.
Egy Sztojka Kati ebbe nem törődhetett bele. Ő terepmunkásként nem lassulhatott le, de a kiábrándulást sem engedhette meg magának – az luxus lett volna a tengernyi tennivaló idején.
Ő az egyik leginkább öntörvényű ember, akit ismerek. Megy mint a tank, nehezen lehet meggyőzni. Nem ismer olyat, hogy diplomatikus vagy taktikus viselkedés, ami sokszor persze nagy baj. Nehezen vagy sehogy sem fogad el kompromisszumokat. Ha az ügyről van szó, kifejezetten kíméletlen tud lenni, de önmagával szemben is messzemenően az, pedig nagyon megroppant az egészsége. Mondhatnám, ő egy hiteles hős, ugyanakkor messze nem egy könnyű ember
– mondja róla Polgár András, a Polgár Alapítvány az Esélyekért (PAE) alapítója.
Már hogy a csudába is lehetne könnyű egy ilyen asszony?
A rendszerváltást követő évben Sztojka Kati feltérképezte a kalocsai barakktelepet, az ablak nélküli tákolmányokat, viskóról viskóra járt, és olyan gyerekeket is talált, akiket születésükkor még csak nem is anyakönyveztek, akik soha nem jártak óvodába vagy iskolába. Attól kezdve – nem kis ellenállás közepette – önkéntes munkatársak hordták, vitték, szoktatták be ezeket a gyerekeket az oktatási intézményekbe. A munkatársaival együtt közben azt is kijárta, hogy legalább kifessék ezeket a barakkokat, az udvarokon budikat építtetett, mert addig a szabadban végezték el a dolgukat az ottani emberek.
Hálásak voltak-e neki mindezért? Hát, nem mindenki. Mikor pár év múlva, 1994-ben önkormányzati képviselő lett, többek közt az ő közbenjárására ledózerolták ezeket a kalocsai szégyenbarakkokat, az ott élők emberhez méltóbb otthonokhoz jutottak, mégis akadtak romák, akik ellene fordultak. A tudatlanságot nem lehet dózerral lerombolni. Amikor például beiskoláztatták a barakktelepen élő gyerekeket, némelyik roma szülő elkezdett harciasan feltételeket szabni: „Az én gyerekem azzal a gyerekkel nem járhat együtt!”
Ebbe lehet aztán igazán belebolondulni. A két irányú hadakozásba: a romákkal és a magyar intézményekkel. De a cigányok időnkénti ellenállása az, ami engem sokkal keservesebben érint. Miért, miért? Hát nem látják?
Egy tank azonban nem bizonytalanodhat el, nem keseredhet meg. Kati már a kilencvenes évektől kezdve bekapcsolódott az államilag kezdeményezett országos oktatási integrációs programokba, azok fontos szereplője lett. Hosszas – ismét csak kétirányú – küzdelem árán elérték, hogy a kalocsai cigányiskolát felszámolták. „Akkor az egyik, már integrált iskolában kitalálták, hogy a romáknak nincs szükségük angol nyelvtanulásra. A nyelvóra alatt kiküldték őket az udvarra játszani. Előtte a szülőkkel egy beleegyező nyilatkozatot írattak alá. Meggyőződésem, hogy sok családban azt sem tudták, mi a fenét írnak alá. Hetetekig jártam a környéket, beszéltem a szülők fejével, győzködtem őket, hogy vonják vissza a nyilatkozatukat. Sikerült.”
Az egyik érintett család gyereke azóta már angoltanár, aki a saját lakásából tanodát csinált, és fejleszti azokat a gyerekeket, akiknek szükségük van segítségre. Nem gyakori az ilyesmi, de azért előfordul.
Három cikluson át választották meg a roma önkormányzati képviselőnek, egy időben a testület elnöke is volt. Még a kétezres évek első felében, az akkori oktatási tárca „Utolsó padból” elnevezésű országos programja keretében sokakkal együtt ő is keményen dolgozott azon, hogy ne nyilvánítsanak indokolatlanul sni-s – azaz sajátos nevelési igényű – tanulónak egy gyereket csupán azért, mert cigány, ne rakják őt kisegítő iskolába, bármennyire is vonzó az ilyen iskolák és a település számára az átlagnál lényegesen magasabb állami fejkvóta. Végül a kalocsai roma gyerekek többsége is visszakerült normál iskolába, később közülük páran középiskolába mentek, amire különben esélyük sem lett volna.
Kati a börtönben
A Roma magazin újabb dimenziót adott Kati életének. Szinte az indulásától, a kilencvenes évektől kezdve bekapcsolódott ebbe a műsorba a szép emlékű Magyar Televízióban. Immár új minőségben, szerkesztő-riporterként az egész országnak mutathatta be a romák sorsát és kultúráját. Például azt, amikor hírét vették, hogy Békésben egy kocsiról lelopott dinnye miatt valakik felgyújtották egy cigánycsalád házát, villámgyorsan levonatozott Gyulára. Az akcióhoz hirtelenjében stáb, kamera ugyan nem akadt, de ő ezt is megoldotta. Berontott a gyulai városi tévéhez: „Fiúk, ti most velem jöttök, ti lesztek a stábom, mert ezt muszáj lefilmeznünk.” Az elkészült riport nagyot szólt, még külföldi csatornák is bemutatták.
Aztán minden összeomlott. Az ítélethirdetés után, mielőtt bevonult volna, úgy döntött, vége, kész, nem akar tovább élni. Magára nyitotta a gázcsapot. Nem sikerült meghalnia.
De mi történt?
A kétezres években az Osztrák Megbékélési Alap (OMA) egyszeri kárpótlási összeget kínált fel azoknak a romáknak, akiket a háború alatt Ausztriába hurcoltak kényszermunkára. A jogosultságot két tanú által megerősítve kellett igazolni, ezt követően a jegyzőkönyvek hitelesítése – pecséttel, aláírással – a roma tisztségviselőkre várt.
A vád, amely országosan 55 roma tisztségviselőt érintett, az volt, hogy ők ezekből a kárpótlási pénzekből jócskán elsíboltak. Katit például azzal vádolták, hogy a kalocsai roma önkormányzat elnökeként – jóhiszeműen ugyan, de ellenőrzés nélkül – hitelesített olyan igényeket, amelyeknek a leendő kedvezményezettjei személyesen meg sem jelentek előtte.
Ez az eljárás során később kiegészült egy súlyosabb váddal is: pénzt, jutalékot fogadott el, illetve kért volna a hitelesítések fejében
– idézi fel Böjte József. A filmrendező, aki az évtizedek alatt Kati barátja maradt, szolidaritásból lejárt a tárgyalásokra. „Egyetlen olyan tanú sem akadt, aki azt állította, hogy ez az asszony pénzt fogadott volna el tőle. Az ellene vallók nem is a kárpótlás kedvezményezettjei, hanem a per néhány más, roma vádlottja közül kerültek ki.”
Kati a mai napig azt állítja: színtiszta koncepciós per volt az egész. „Hogy magukat, mint vádlottat mentsék, feltehetőleg egy vádalku keretében a saját véreim tettek ellenem terhelő vallomást, és csináltak belőlem bűnbakot. És ezt fogadta el a bíróság közvetett terhelő bizonyítéknak. De ők nem a testvéreim. Ők árulók.”
Az 55 vádlott közül másokat is elítéltek ugyan, de senki más nem került sittre – Kati vitte el a balhét.
Kati mintha megzavarodott volna a tárgyalások alatt. Nem csodálom. Ő, éppen ő, aki egy zsigerileg megvesztegethetetlen ember… Sokakkal összeveszett, akikkel nem kellett volna. A vége felé még a védőjével is megváltak egymástól. Naiv volt és egyben rettenetesen makacs, mint mindig: maga akart megküzdeni az igazságáért. És elkövette azt a hibát, hogy az utolsó szó jogán egy háromórás, szenvedélyes, beszédet tartott, amelynek során még magát a bíróságot és az igazságszolgáltatást is megvádolta. Úgy tűnt, mintha egy ideológiai háború végső csatáját vívná
– emlékszik vissza Böjte.
Kati egy évet töltött előzetesben, onnan 38 kilósan kizavarták, súlyos állapotban kórházba került, majd ténylegesen bevonult a börtönbe. Bűnözők, gyilkosok közé rakták. „Én meglátogattam ott, és alig ismertem fel. A büszke, határozott nő helyett, akit akkor már húsz éve ismertem, egy megtört, megalázott, reszkető csajt találtam, teljesen megváltozott külsővel. Azt gondoltam, ebből a teremtésből sose lesz újra istennő. Ebben tévedtem. A szabadulása után pár hónappal már a régi svunggal fogott neki a dolgának” – mondja Böjte József.
Kati nem szívesen mesél a börtönévekről. Azt mondja, sokan támogatták: elsősorban János, az akkori kedvese, meg az összes kollégája is az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítványtól, élen harcostársával és máig legjobb barátjával, Mohácsi Erzsivel. Másfél évet töltött Kalocsán, ami kőkemény börtönnek számít, és ahol egy rabnak hosszú éveket kell várnia egy parancsnoki dicséretre. Ő mégis megkapta, emiatt pedig áthelyezték Mélykútra, sokkal jobb börtönviszonyok közé. Ott klubot, hagyományőrző együttest gründolt a fogva tartott romáknak, az istentiszteleteken pedig lovári nyelven ő olvasott fel Bibliából.
Én hívő ember vagyok. Az Úr segített, hogy túléljem.
De közben azért marta a szégyen. Mi lesz, ha kijön? Kibírja-e egyáltalán? Mit szólnak majd a romák? Tudja-e folyatni az életét?
Az egyszerű kalocsai cigányok, akik mindig is bíztak és hittek benne, hősként fogadták. János, a kedvese viszont nem várta meg. Nem haragszik rá ezért, jó szívvel gondol vissza a kapcsolatukra.
Kati sosem ment férjhez, sosem szült gyereket – ami egy cigányasszony esetében igazán kivételes. Nagyon vágyott a gyöngédségre, de mindig rosszul választotta meg a partnereit. Élettársa akadt ugyan az évek során, de melyik roma férfi tűr el hosszan egy mély hivatástudattal megáldott nőt?
Ő azt mondja, ennek így kellett lennie. Helyette sokak anyja lett – gyerekeké, felnőtteké.
A Kati mindig is csóró volt. Ma is egyik napról a másikra él. Ráadásul az elmúlt hónapokban többször is betörtek a házába, pedig gyakorlatilag nincs ott a világon semmi, hát elvitték a takaróit, az összes tűzifáját. Legutóbb most is, karácsony után, miután súlyos betegen pár napra kiengedték a kórházból, jéghideg, kifosztott lakást talált. Nem is értem, hogyan lehet ezt bírni
– meséli Polgár András.
A szabadulása óta már több mint hét év telt el. Ott folytatta a munkáját, ahol abbahagyta. A gyöngyöspatai per idején például ő volt a koordinátor: ő kísérte a bíróságra a felpereseket, és egyenként készítette fel őket az eljárásra. A közelmúltban a már említett Polgár Alapítvány keretében és támogatásával végre sikerült felszámolni a kalocsai szegregált óvodát is. Ezúttal a roma szülők is megértették: nem szabad gettósítani a gyerekeiket. Az óvoda megszüntetése végül is egy közösség és a jogvédők együttes nyomására történt meg.
Ez hatalmas nagy dolog! Óriási előlépés! Ilyesmiért érdemes reggelente felkelni
– mondja Kati.
Kimagasló közösségi munkája elismeréseként Sztojka Katalint 2024 novemberében a Civil Kollégium Alapítvány zsűrijének döntése alapján Roma Női Civil Díjjal tüntették ki.
Örült neki.
