Március 31-én meghalt Kertész Imre, a Nobel-díjas Sorstalanság című szerzője; megírtuk, megírták és hangsúlyozták jelentőségét mások, most pedig, a rend kedvéért ideje szembenézni életműve legkellemetlenebb pontjával: a Sorstalanság című filmjével. Nem csak azért, mert meghalt, hanem mert a Sorstalanságnak – amely elkészülte után tíz évig volt Az Igazi Magyar Holokausztfilm – külön aktualitást ad egy Saul fia című apró filmecske. Nem sok olyan film van, amely kifejezetten egy másik film miatt rossz, de a Sorstalanság pont ilyen: nagyon nehéz komoly arccal végigülni úgy, hogy az ember már látta a Sault. Na jó, ez csúsztatás: a Sorstalanság nem a Saul miatt rossz film, eleve az volt, most legfeljebb egy kicsit még rosszabb lett.
Kertész Imre filmjeként említettük (pedig papíron ugye Koltai Lajosé), nem véletlenül: ő írta saját regényéből. (A film megjelenésére, a hype kedvéért egyébként visszaregényesítették forgatókönyvét, azaz van egy Sorstalanság regényünk ’75-ből és egy Sorstalanság filmregényünk 2005-ből – van ennél posztmodernebb metairodalom? Őrület!) Ezt, mármint, hogy Kertész az író, az alkotók is hangsúlyozták annak idején, mintha ettől lenne „igazi”, hiteles adaptáció – szörnyű is lenne, ha egy ilyen nehéz, sűrű regényt rábíznánk holmi forgatókönyvírócskákra, nem?
Őszintén? Nem. A Sorstalanság fontos regény, és sem ez, sem Kertész megítélése nem veszít semmit, ha kimondjuk: az író egyszerűen nem tudott filmül. Legalábbis nem úgy tűnik, mintha lett volna ötlete arra, hogyan mesélje el saját történetét képekkel, hangokkal, mozgással, vágással. Neki ez a történet a jelek szerint az, amint a szereplők a szájukkal mondanak, vagy még rosszabb: a fejükkel gondolnak, és amit egy testetlen hang – ez esetben a főhősé – elmesél a nézőnek. Így történhet meg a legrosszabb, ami egy ilyen – vagy hát bármilyen – filmben megtörténhet: Köves Gyuri arcát látjuk, miközben narrálja, hogy éppen mire gondol.
Az egész még súlyosabb attól, hogy Gyuri mint főszereplő és mint narrátor is tizennégy éves, azaz zavart, mutáló kamaszhangon mondja el nekünk azt, hogy mire jutott a középkorú Kertész a holokausztról és a zsidó sorsról – vagy hát annak hiányáról – évtizedekkel az élmény után. Így aztán Gyuri, a kamasz ilyeneket mond nekünk, nézőknek, hogy értsük, miért mosolyog, miközben Budapest bombázását nézi: „…mintha megértettem volna a számomra adott világegyetem egyszerű titkát: hogy bármikor, bárhol agyonlőhetőek vagyunk.”
A regény leegyszerűsítve nagyjából azért kapott Nobelt, amiért a Saul fia Oscart és mindenféle mást: mert elmesélt egy – bocsánat – csontig lerágott történetet úgy, ahogy addig még senki. Nemes-Jelesék azt mondták: a népirtás személyes ügy, milliók szenvedése és halála elhomályosul, ha arra figyelünk, ami belül, egy emberben végbemegy. Kertész azt mondta: a holokauszt magától értetődő, természetes volt, itt-ott még a boldogságot is megtalálni benne.
Ez ma is radikális állítás, hát még a hetvenes években, amikor a regény megszületett. (Akkor mondjuk még nem voltak meg a kötelező fogások, hogy hogyan „kell” holokausztfilmet készíteni, és amely fogásokat azóta a Schindler listája, Az élet szép, A zongorista és a hasonló giccsmozik betonoztak be.) Fájdalmas belegondolni, mennyire más (jobb) film készült volna, ha tényleg ezt szerették volna elmesélni a 2005-ös film alkotói. De nem: a Sorstalanság című regény, illetve főleg annak Nobel-díja ürügy volt, amelyre hivatkozva végre elkészülhetett a Nagy Magyar Nemzeti Holokausztfilm, amelyre – és itt ment félre az ügy – még Hollywoodban is büszkék lehetnénk. (Csak emlékeztetőül: a Schindler listája úgy hívta fel a figyelmünket arra, hogy itt bizony valódi, hús-vér emberek haltak meg, hogy a fekete-fehér filmben színesben mutatta meg egy kislány piros kabátját. Később újra feltűnt a kabát, akkor már kislány nélkül. Mindenkinek átment az üzenet, ugye?)
A 2005-ös Sorstalanság: szomorú tekintetek, sovány, profin koszosra és elhanyagoltra sminkelt arcok és testek, modoros, szépen megfogalmazott és artikuláltan előadott párbeszédek, klasszikusan komponált, kiegyensúlyozott képek, fojtott szépiás színek, és a teljesen indokolatlanul felkért Morricone mesefilm-zenéje. A filmnek tankönyvben a helye a „giccs és klisé a holokauszt tematikájában” fejezet alatt. Ha nem ismerjük a regényt: öncélúan vontatott, közhelyes film, furcsa entelektüel kikacsintásokkal. Ha ismerjük a regényt: dekoratív illusztráció a történethez (értsd: Köves Gyuri megy helyekre, csinál, vagy vele csinálnak dolgokat, néz és néha gondol is ezt-azt), amely meg sem próbálja megkapargatni a felszínt.
Március 31-én hosszú és szép pálya végén meghalt Kertész Imre. Élete végén az is megadatott neki, hogy megérje: elkészült az a film, amit 2005-ben többször annyi ember többször annyi pénzből sem tudott elkészíteni, még az ő segítségével sem. Mintha direkt megvárta volna.