Apám esőbe hajló nyári napon hajózott be Svédországba.
A háború alig három hete ért véget. Dühödt északi szél fújt, a hajó két-háromméteres hullámok között bukdácsolt a Balti-tengeren Stockholm felé. Apámat az alsó fedélközben helyezték el. Az emberek szalmazsákokon feküdtek, s ágyaikat görcsösen markolászva igyekeztek megkapaszkodni a rettentő imbolygásban.
Még egy óra sem telhetett el az indulás óta, amikor Apám rosszul lett. Először csupán véres habot köhögött fel, s oldalra fordult, de aztán olyan hangosan kezdett el hörögni, hogy agóniája szinte elnyomta a hajótesthez verődő hullámok csattogását. Miután Apám eleve a súlyosabbak közé tartozott, az első sorban feküdt, közvetlenül a csapóajtó mellett. Madártestét akkor két matróz kapta fel, s a szomszédos kajütbe vitték.
Az orvos nem habozott. Arra nem volt idő, hogy fájdalomcsillapítókkal vacakoljon. Jókora tűt vágott Apám mellkasába, két borda közé. A vakszerencsén múlott, hogy a fecskendő megfelelő helyre érkezett. Miközben a doktor félliternyi folyadékot szippantott ki Apám mellhártyái közül, megérkezett a szívókészülék. Az injekciós tűt műanyag csövecskére cserélték, és szívóharanggal gyorsan leszívtak a mellkasból még vagy másfél liternyi váladékot.
Apám jobban lett.
A kapitány, akit értesítettek a sikeres életmentésről, különleges kegyben részesítette a nagybeteg férfiút. Vastag pokrócokba bugyoláltatta, és kiültette a fedélzetre. A gránitszürke víz fölött dagadt felhők gyülekeztek. A kapitány kifogástalan egyenruhában állt Apám nyugágya mellett.
– Németet beszél az úr? Apám bólintott.
– Gratulálok a megmeneküléséhez.
Egy jobb időben tanulságos diskurzus kezdődhetett volna el. De Apám nem volt úri társalgásra alkalmas állapotban, így éppen csak jelezhette együttműködési szándékát.
– Élek.
A kapitány megnézte magának Apámat. A koponyára ráfeszült a hamuszín bőr, a szembogár nagyobb lett a szemüveg torzításában, a száj mögött roppant, sötét üreg tátongott. Apámnak ekkor már úgyszólván nem volt saját foga. Hogy pontosan mi történt, nem tudom. Talán úgy esett, hogy három nagydarab pribék vert pépesre egy cingár alakot a légópincében. Talán a mennyezetről egyetlen szál, foglalat nélküli izzó lógott. Talán az egyik félmeztelen verőlegény vasalót ragadott, azzal vágta többször is arcon a behorpadt mellkasú rabot, Apámat. A hivatalos és lakonikus változat szerint a fogai nagy részét a Margit körúti fegyházban verték ki 1944-ben.
De itt most valóban élt, lélegzett, igaz, kissé sipítóan, tüdeje pedig szorgalmasan dolgozta fel a friss, sós tengeri levegőt.
A kapitány belepillantott a távcsövébe.
– Kikötünk öt percre Malmőben.
Apámra ez igazán nem tartozott. Rajta kívül még kétszázhuszonnégy, kivételesen rossz állapotban lévő beteg embert szállítottak Lübeckből Stockholmba. Néhányan közülük annak is örültek volna, ha a kapitány biztosítékot ad, hogy megérkeznek a célállomásra. E páriák számára a pár perces malmői kitérő nem osztott, nem szorzott. A kapitány viszont, mintha jelentést tenne egy felsőbb hatóságnak, folytatta:
– Rádión utasítottak. Ez a megálló nem volt benne az útitervemben.
Felbőgött a hajókürt. A vízpára mögött feltűntek a malmői kikötő dokkjai. Apám feje fölött sirálycsapat körözött.
A móló legvégén kötöttek ki. Két matróz ereszkedett a szárazföldre, s futva megindultak a hullámtörőn a kikötő felé. Kezükben üres füles kosár, amilyenben Apám emlékei szerint komor mosónők cipelték fel a padlásra a szennyes ruhát.
A móló végét sorompó zárta le, a biciklis asszonyok amögött várakoztak. Lehettek vagy ötvenen. Néma, moccanatlan csapat. Az asszonyok közül sokan fekete fejkendőben álltak, kerékpárjaik kormányát szorítva. Gubbasztó hollók egy faágon.
A két matróz a sorompóhoz ért. Apámnak csak ekkor tűnt fel, hogy a biciklik kormányáról kisebb pakkok, kosarak lógnak. A kapitány átfogta Apám vállát.
– Egy megszállott rabbi akciója. Hirdetést adott fel a reggeli újságokban. Megírta benne, hogy maguk ezzel a hajóval érkeznek. Még azt is el tudta érni, hogy kikössünk.
Az asszonyok pillanatok alatt beleszórták csomagjaikat a füles kosárba. Egyikük, aki kissé hátrább állt, mindkét kezével elengedte a kormányt, és a bicikli eldőlt. Apám a hajón hallotta a fémes koppanást, ahogy a kerékpár a bazaltkockákra csapódott, ami ilyen távolságból egyszerűen képtelenségnek tetszett. Mégis később sokszor felidézte a jelenetet, és soha nem hagyta ki a csattanást.
Aztán amikor begyűjtöttek mindent, a matrózok ugyanúgy, futva tették meg a visszautat a hajóig. Apám agyában rögzült a kép: valószínűtlenül üres móló, füles kosarat cipelő matrózok s hátul, lezárásként, a különös, biciklis női hadtest, mozdulatlanul.
A kis csomagokban sütemény volt, amit ismeretlen svéd asszonyok sütöttek abból az alkalomból, hogy a páriák Svédországba érkeztek. Apám fogatlan szájában forgatgatta az omlós, puha tésztát. Vanília és málna ízét érezte.
– Svédország üdvözli magukat. – A kapitány valami ilyesmit dörmögött elmenőben, ment intézkedni, s a hajó már távolodott is a parttól.
Apám majszolta a süteményt. Az égen, a felhők között egy kétfedeles repülőgép húzott el, leírt két tiszteletkört fölöttük. Apám lassan úgy érezte, tényleg él.
1945. július hetedikén már Gotland tartomány Lärbro nevű falucskájának kórházában, egy tizenhat személyes kórteremben feküdt, hátát nekitámasztotta a vánkosnak, és levelet írt. A napfény aranysugárban zubogott be az ablakokon. Az ágyak között ropogósra keményített blúzos, fehér főkötős nővérkék cikáztak földet súroló vászonszoknyákban.
Apám írása gyönyörű volt: csinos betűk, elegáns hurkok, lélegzetvételnyi rés a szavak között. Miután befejezte a levelet, borítékot kerített, leragasztotta, s a lezárt kopertát vízzel teli üvegkancsónak támasztotta az éjjeliszekrényén. A borítékot két órával később egy Katrin nevű ápolónő magához vette, és a többi beteg levelével együtt postára adta.
Apám ekkor még hébe-hóba kelhetett csak fel a kórházi ágyból. Tizenegy nappal a fenti esemény után viszont már kiülhetett a lärbrói kórház folyosójára. Valahonnan szerzett egy vékonyka füzetet, amelynek kockás lapjaira késő délután átvezethette a neveket. Mert délelőtt neki is jött levele, egyenesen a Svédországi Menekültek Nyilvántartó Hivatalától. A küldeményben száztizenhét női név és cím volt. Apám száztizenhét fiatal nő postacímét tartotta a kezében, lányokét, asszonyokét, akikbe Svédországszerte próbáltak életet lehelni a különféle kórházbarakkokban.
Akkor már túl volt egypár nappal a korábbi drámai bejelentésen.
Apám igyekezett nem mozogni, miután hozzátapadt a röntgengép belső falához. Lindholm a másik szobából kiabált át neki. A főorvos kétméteres, nyakigláb alak volt, és mókásan beszélt magyarul. A hosszú magánhangzók között szinte nem tett különbséget, mindegyiket úgy ejtette ki, mintha beszéd közben luftballont fújt volna fel. A főorvos tizenkét éve vezette Lärbro kórházát, és a feleségének köszönhetően törte ilyen fortélyosan a magyar nyelvet. Márta, ez a megdöbbentően kis termetű nő – Apám úgy saccolta, semmiképpen nem lehet több egy méter negyvennél – ápolónőként dolgozott szintén Lärbróban.
– Benn tartja a levegőt! Nem ficánkol! Kattanás, búgás – a röntgenkép elkészült.
Apám leereszthette a vállát.
Lindholm már ott állt mellette. Szánakozva nézett, nem is rá, hanem egy kissé a feje fölé. Apám úgy ácsorgott beesett mellkassal, félmeztelenül a röntgengép mellett, mint aki soha többé nem akar felöltözni. Szódásüveg vastagságú szemüvege kissé bepárásodott.
– Mi is a maga foglalkozása, Miklós?
– Újságíró voltam. És költő.
– Á! A lélek mérnöke. Szép.
Apám egyik lábáról a másikra nehezedett. Fázott.
– Hát öltözzön, mit áll?
Apám a helyiség sarkába csoszogott, felvette a pizsamakabátját.
– Baj van?
Lindholm most sem nézett rá. Elindult a szobája felé, intett Apámnak, hogy kövesse, és csak úgy mellékesen maga elé mormogta.
– Baj.
A doktor szobája a kertre nézett. Gotland szigete ilyen nyárközépi, meleg kora estéken tündöklött a sárgaréz fényben, amely felfoghatatlan szögben fürdette meg a tájat. A bútorok sötétbarnája meghittséget, biztonságot sugárzott.
Apám pizsamában ült a bőrfotelben. Vele szemben, az íróasztal túloldalán, Lindholm már mellényben feszített. Gondterhelten matatott a leletek között. A tengerzöld búrás asztali lámpát felkapcsolta, bár nem volt rá szükség.
– Hány kiló ön most, Miklós?
– Negyvenhét.
– Na látja. Megy ez, mint karikacsapás. Ezzel a megjegyzésével arra célzott, hogy Apám testsúlyát a drasztikus kúra eredményeképpen néhány hét alatt huszonkilenc kilóról negyvenhét kilóra sikerült feltornászni. Apám ki-be gombolgatta a pizsamakabátját. Nagy volt rá, lötyögött rajta.
– Mennyi volt hajnalban a láza?
– Harmincnyolc kettő.
Lindholm az asztalra dobta a leleteket.
– Nem hámozok tovább. Így mondják? Most már elég erős ahhoz, hogy szembenézzen a tényekkel.
Apám mosolygott. Lényegében majdnem az összes foga vipla volt. A vipláról azt illik tudni, hogy orvosi fémötvözet, saválló, ronda és olcsó. Amint Apám megérkezett Lärbróba, már másnap meglátogatta egy fogorvos, mintát vett, intézkedett. Figyelmeztette, hogy ideiglenes fogazatot kap, ami inkább praktikus lesz, mint esztétikus. Aztán, ripsz-ropsz, beépítette a szájába ezt a fémgyárat. Apám mosolya minden volt, csak nem szívmelengető, de a főorvos ennek ellenére kényszerítette magát, hogy ránézzen.
– Tárgyszerű leszek. Így könnyebb. Önnek hat hónapja van hátra, Miklós.
Lindholm felkapott egy röntgenfelvételt az asztalról, és az ablak négyszöge felé tartotta.
– Nézze. Hajoljon közelebb.
Apám előzékenyen felpattant, s az íróasztal fölé görnyedt.
Lindholm finom ujjai bebarangolták a röntgenkép lankás tájait.
– Itt, itt, itt és itt. Látja, Miklós? Ez itt csupa flekktífuszos elvékonyodás. És ezeket a foltokat látja? Ez tébécéje. Megmaradandó károsodások. És, sajnos, nincs mód visszafordítani azokat. Őket. Szörnyű ilyet kimondani. Hétköznapi kifejezéssel élve, a betegség… felzabálja a tüdejét. Van ilyen kiszólás magyarul: „felzabálni”?
Elmerülten nézték a röntgenfelvételt. Apám kicsit rátámaszkodott az íróasztalra, nem volt igazán jó erőben. De azért bólintott. Így jelezte, hogy a főorvos úr szerencsésen elboldogult a magyar nyelv érzékletes szövevényében. A „felzabálni” elég pontos kifejezés volt ahhoz, hogy orvosi műszavak nélkül érzékeltesse a nem is oly távoli jövőt.
Apai nagyapámnak könyvesboltja volt Debrecenben a háború előtt. A könyvkereskedés a Püspöki palota épületében bújt meg, az árkádok alatt, a város közepén, a főtértől néhány perc sétaútra. Gambrinus-udvarnak hívták, a boltot meg éppen ezért Gambrinus Könyvkereskedésnek. Három keskeny, magas helyiségből állott. Apám apja irodaszereket is árult benne, sőt kölcsönözni is lehetett könyveket. Apám ebben az üzletben, egy hosszú falétra tetején, kamaszkorában elolvasta a világirodalmat – Lindholm költői megfogalmazását tehát nyilvánvalóan tudta becsülni.
A főorvos mélyen Apám szemébe nézett.
– Az orvostudomány mai állása azt mondja, ön menthetetlen. Lesznek jobb periódusok is. Rosszabbak is. Mindig maga mellett állok majd. De áltatni nem szeretném. Hat hónap. Hét, maximum. Elszorul szívem. De ez az igazság.
Apám kiegyenesedett. Még mindig mosolygott. Derűsen visszahuppant az öblös fotelbe. A doktor nem lehetett biztos benne, hogy diagnózisát értette, felfogta-e.
Ám Apámat ez idő tájt fontosabb kérdések foglalkoztatták, mint az élete.
Gárdos Péter: Hajnali láz
Libri, 2010, 2015
