A Ninnát, azt nem!
Nem emlékszem pontosan, miért is kellett aznap Gödre menni, mintha a Nagyi kérte volna, segítsen valaki az almát leszedni, meg fölásni a zöldségeskertjét, ami nem nagy, és a homokos gödi földet nem nehéz forgatni, szóval valamilyen férfias segítségre volt szüksége. A két nagylány gyorsan elhúzott, valamilyen fontos dolguk volt, ám jelentkezett a család ifjabbik férfitagja, akkor éppen a tizenhatodik évét taposta, hogy ő szívesen kimegy. Akkor már vidd magaddal a húgodat is, mondtam, a Nagyi boldog lesz, isteni ebédet kaptok, a húgod imád Gödön lenni, vonatozni meg pláne, úgyis ritkán vagytok együtt, te leszel a pótapja. Jó?
Nem, egyáltalában nem jó, mondta a tizenhat éves férfi, ott fog nyafogni nekem, hogy vegyem föl, hogy elfáradt, nem bír gyalogolni a Fenyves utcáig, ismerem, jártam már így a drága kishúgommal.
De most már nagy, mindjárt négyéves, ért a szóból és nagyon szeret, büszke rád, hogy ilyen nagy bátyja van, mondtam, és pakolni kezdtem a hátizsákot.
Én is szeretem, mondta a fiatalember, de nem szeretek vele nyilvánosan mutatkozni, különösen nem közlekedési eszközökön, ahol az ölembe akar ülni és idétlen kérdéseket tesz fel, nem érdekli, hogy válaszolok-e rá, főleg az nem érdekli, hogy mit. Ehhez még szünet nélkül beszél, egy perc magánéletem nincs mellette. Amúgy ne pakolj úgy, mintha az Északi-sarkra mennénk, elég lesz egy pótbugyi, tette hozzá megnyomva a pótbugyi szót a pótapa.
A kisasszony, úgy is, mint leendő útitárs diplomatikusan hallgatott, két farkincába szorított copfját, tudván, hogy az utazás immár elintézett ügy – elégedettsége jeléül néha megrázta, poggyász gyanánt két kiérdemesült ridikül lógott a vállán, egy angyalszárny gumival a hátára erősítve és a kezében ott szorongatta a Ninna babát.
A Ninnát is viszem, mondta ellentmondást nem tűrő hangon, és a bátyjára nézett.
A pótapa hangja vészesen nyugodt volt. A Ninnát nem visszük, érted! A Ninna itthon marad, mert nem fogom cipelni veled együtt, tudom, hogy fél óra alatt megunod, valami bogárral szórakozol én meg hurcolászhatom. Nincs kedvem egy csecsemőnyi hajas babával a hónom alatt vonulni, hogy mindenki rajtam röhögjön.
Én is ott leszek, és megvédelek, de a Ninna nélkül nem megyek, jelentette ki a négyéves, kivágva a végső érvet: egyébként a Nagyi a Ninnát is meghívta.
Téged se hívott meg, ha tudni akarod, kezdte elveszíteni a türelmét a báty, ásni megyek, nem szórakozni, téged csak a nyakamba varrnak. És igazad van, maradj itthon a Ninnával. Tudom, tudom, anya, nem lesz itthon senki, elviszlek, ha megesküszöl, hogy nem csimpaszkodsz rám, de a Ninnát azt nem viszem, nem vállalom, itt a vége, kész. És vedd le az angyalszárnyakat, nincs karácsony.
A kisasszony a másodperc ezredrészéig gondolkozott, hogy megsértődjön-e, de női ösztönei úgy súgták, most nem érdemes. A bátyja eltűnt a fürdőszobában, mire előjött, eltűntek az angyalszárnyak a hátáról, el a két ridikül, de a Ninna maradt. A megátalkodott kisasszony két karjával átfogta, látszott, kész a harcra. Valóban nagy baba volt a Ninna, pislogó szemekkel, frizírozott hajjal, utazókosztümben, a négyéves alig látszott ki mögüle. Hagyd itthon a Ninnát, mondtam én is, csak bajotok lesz vele.
Nem lesz bajom vele, mert hozzám tartozik. A hozzátartozóm, a gyerekem, az ember nem hagyja otthon a gyerekét, érvelt a négyéves.
Még volt néhány pengeváltás, aztán a pótapa vállára vette a hátizsákot, előre parancsolta a húgát, baktattak ki a Hév-hez. Persze a Ninnával. A négyéves győztesen vitte a babáját, néha hátranézett, jön-e utána a még mindig füstölgő bátyja.
Utánuk néztem az ablakból, helyesek voltak, a nagy meg a kicsi, megölelgettem őket magamban és rohantam a dolgaim után. Szép kora őszi idő volt aznap, a városban futtában gondoltam rájuk, de jó, hogy kint vannak a Nagyinál.
Hat óra körül szálltam föl a Hév-re a Szépvölgyi útnál. Sok utas volt, a hátsó peronon álltam, átfutott a szemem a kocsin, néztem fáradtan, gondolattalanul.
És ekkor megpillantottam őket. Először a fiamat. Gyorsan elhajoltam egy utas mögé. Onnan néztem az édes kis párost. A pótapa leengedett vállakkal, fáradtan ült, a karjához dőlve aludt a kisasszony. A copfokból kiesett a gumi, a haja az arcába hullt. A tizenhat éves férfi most lehúzta a fölgyűrődött kis szoknyát. Nem a húgáét. A baba szoknyáját. A Ninna ott ült a pótapa ölében, és nagy csodálkozó szemekkel nézett ebbe a csudavilágba. Én meg ahogy szoktam, pityeregtem.
+++
Tódor meg az unokája
A keménygallér és a szalonkabát… Na, meg a mandzsetták… És a gyerek mellette… A bajusza nem volt ilyen szépen pödrött Tódornak, tömött, dús bajuszt viselt, az alól dörmögött az unokájának.
– Ne marokra fogd, nem kapa az!
Az utasítás a vonóra vonatkozott, mert Kistódor lehetett vagy öt-hat éves, s hegedűvel vagy anélkül, mindig ott járt a nagyapja nyomában. De leginkább hegedűvel.
– Ez a gyerök vonóval született – mondogatta Tódor, ami igaz is volt, mert még be sem bugyolálta nagyanyja a kétségbeesetten visító unokáját, Tódor odasettenkedett az asszonyok közé, és egy vonót tett a pucér újszülött mellé az ágyra.
– Pakold mellé! – súgta a feleségének, aztán menekült a kis szobából, söprűzték az asszonyok kifele.
– Bolond ez az ember, épphogy a világra jött az ártatlan – morgott a felesége, de a vonót azért szorosan a pólyába kötötte. Kizavarta a zajongó asszonyokat, az elcsendesedett kis csomagot a párnán sápadtan nyugodó lányának adta. Míla átkarolta a pólyát, szép szemei alatt árnyékos karikák, arany fülönfüggői fekete hajába keveredtek, ölelte a fiát, és eleredtek a könnyei.
Hisz gyerek még ez is, nézte őket az anyja, aztán sóhajtva elfordult, letérdelt a gyöngyökkel ékesített Madonna elé. Elhomályosították szemét a könnyek, amikor suttogva imádkozni kezdett.
– Vigyázz rájuk Máriácska, Édesanyám… Öreg fejjel kaptuk ezt a lányt, legyen jó életük a kis poronttyal… Adj erőt Máriácska, jaj, adj erőt, múljanak el rólunk a bajok…
A csatkai búcsúban vett színes olajnyomaton csöndesen mosolygott a Máriácska, mintha azt mondta volna, majd elrendeződik minden. Ne félj, Irén… Menj csak, tedd a dolgodat, ahogy eddig is tetted…
Irén nehézkesen felállt, megcsókolta a képet, könnyebb lett a szíve, de a fejében zakatoltak a gondolatok.
Tizenhatodik évébe lépett a lánya. Mílát későn adta nekik a Jóisten, már a szégyenét is elfelejtette, hogy mindjárt negyvenéves és nincs gyerekük. Tódor mutatta csak, hogy nem bánja, dehogyisnem bánta. Bár annak mindene volt a hegedűje, ha búja volt, hegedült, ha öröme, akkor is. Magának, meg másoknak is. Messze környéken híre volt, mindenhova Tódort hívták, keresztelőre, lakodalomba, szerenádot adni, halottat kísérni, mulatni, torra, disznóölésre, aratóbálba.
Hol vett maga mellé cimborákat, hol bandában, máskor csak magában muzsikált. A cigányok elfogadták, hogy köztük is élnek, meg nem is. Tódor Irénnek adta a keresetét, az asszony meg élére rakta a garast. Nem a putrisoron laktak, beljebb, a faluban. Kipofoztak egy vályogházat, Irénnek volt kiskertje, veteményese, hátul baromfi, egy malacka. És rakta a pénzecskét a kendőjébe.
– Nem is vagy te cigány asszony, gyűjtesz, mint egy parasztfeleség – mondta neki Tódor.
– De a tiszta inget fölveszi a prímás úr, meg a disznópörkölt is lecsúszik – nyelvelt ilyenkor Irén, és adott, ha kértek a rokonok, tyúkot, pénzt, de be is hajtotta rajtuk.
Irén, rosszabb vagy, mint a kocsmáros, kiabáltak utána az adósok, de mégis tisztelték, talán még büszkék is voltak Tódorra meg a feleségére. Na, aztán, amikor a lányuk, az a gyönyörű kis Míla megszületett! A keresztelő után három napig mulattak, Tódor az egész cigánytelepet meghívta, muzsikált, míg a keze bírta.
Nézte Irén a lányát, karja lecsúszott a pólyáról, elaludt. Még így elkínzottan is milyen szép ez a lány. Bár ne lenne ennyire szép, gondolta az anyja és csöndben betette az ajtót.
Mílát rendesen járatták iskolába, nem úgy, mint a telepiek, tanult, ha nem is hű, de jól, de szorgalmasan, rendes lett a bizonyítványa minden év végén. Irén úgy öltöztette, ahogy a falusi lányok öltöztek. De kirítt közülük szabadon hagyott, hullámos fekete hajával, formás alakjával, az örök jókedvével. A függői ide-oda repkedtek, viháncolt, mint egy boldog csikó. Apja sokszor hegedült csak úgy a maguk gyönyörűségére. Míla, ha kedve volt, énekelt ilyenkor, megálltak a népek a kapujuk előtt, úgy hallgatták. A kislány növekedett, ringó járására korán odakapták fejüket a férfiak.
Na, aztán. Úgy esett, hogy odakapta a fejét a fiatal jáger is. Ott is marasztotta.
Míla sokat járt az erdőre. Csapatostul mentek, összeszedték a hullott ágakat, gombát szedtek, somot, hecsedlit, néha munkát is kaptak, utakat pucoltak, ilyenkor a fiatal erdész mondta meg, merre, hova menjenek. Mílának mindig jutott munka, a lány nevetve figyelte, hogy az erdész elvörösödve emelte meg a kalapját, ha meglátta.
Mámoros tavasz volt, utána érlelő, meleg nyár. A lánynak a tizenhatodik nyara. A fiatal erdész kerüli a találkozást, de megremeg, ha a lány a közelébe ér. És Míla se neveti már. S az erdő nagy kerítő. Elbújtat, eltakar, a forráshoz vezet, ahol selymes a fű, s az énekes rigó úgy trillázik, hogy abba belesajdul az ember szíve akkor is, ha nem szerelmes. Hát még, ha csordultig tele van a másik látásával…
Az ősz hosszú volt és gazdag, csak november deres fái üzentek, hogy gondolni kell, mi lesz tovább…
Míla gyereket várt.
Irén meg akarta fojtani az erdészt, Tódor részegre itta magát, amikor megtudta, mi történt. Aztán azt mondta, a gyerek mindig áldás… és hegedült késő éjszakáig.
Nemsokára híre jött, hogy a fiatal jágert elhelyezték. Azt meg a teknővájó mesélte, aki mindig a telepen telelt át, hogy a jáger meglőtte magát bánatában, de megmaradt, az anyja ápolja a szerencsétlent, ki tudja, mi lesz vele.
Akkor már ott volt a gyerek. Míla szoptatta a fiát, várta a nyarat, de a szeme a messzeségbe nézett, nem sokat szólt, s már nem énekelt. Egyszer elment a hírhozó teknővájóhoz.
Irén kereste a lánya kedvét, de gondolta, majd megjön az. Hurcolta az unokáját, ringatta, dúdolt neki, Tódor meg hegedült a gyereknek, halkan, annak meg kerekre nyílt a szeme, úgy hallgatta.
Míla nyár derekán utánaszökött a jágernak. Hetek múlva jött a posta, ne keressék, ott marad. Ápolja az urát, mert ura neki a jáger, ha meg se házasodtak is. Majd eljön az ideje annak. A gyereket meg neveljék, s köszön mindent, amit érte tettek. A többi a jövőbe van írva.
Kistódor még nem volt iskolás, amikor már együtt járt a nagyapjával hegedülni. Az emberek csak nézték a nagy szemű, kalapos kis muzsikust, aki olyan hűséges áhítattal kísérte az öreg Tódort, hogy megnyíltak a szívek, s az emberek jobbak lettek, jobbak, mint előtte voltak. S ez nem kis dolog. A legnagyobb dolgok egyike. Jobbá tenni körülöttünk a világot.
Hát így tudtak muzsikálni. Tódor meg az unokája.
+++
A kifutófiú szerelme
Amikor már nem hártyásodtak be a tócsák az utcán, és egy-egy futó zápor után ott tükrözték az eget a járdaszélek mélyedéseiben, tudtuk, nemsokára megjelenik a sarkon a háromkerekű tricikli. A tricikli nyergében pedig a kifutófiú. Előtte felnyitható láda, a ládában takaros polcok, a polcokon kosarak, a kosarakban… hmm… csupa ínycsiklandó finomság. Még szinte forró zsemlék, ropogós kiflik, mákos és diós patkók, pacsni, vékony sósperec, azt a vékony, roppanó sósperecet azóta sem találom, illatos lekváros bukták, s minden pénteken, de csak pénteken káposztás és szilvalekváros papucsot is hozott a tricikli.
Nem tudtunk róla, hogy más iskolák környékén is felbukkant volna, de a mi iskolánk sarkán, a kiszélesedő járdaszigeten a nagyszünet kezdetén és pontban fél kettőkor, az utolsó kicsöngetéskor megjelent. Nyergében kiegyenesedett a fiú, szájához illesztette a hangszerét. És megszólalt a triciklihez tartozó horpadt kis trombita, ott himbálódzott az oldalán, igazi rézből készült, talán kalandos utakat megjárt postakürt volt valaha, de mi csak trombitának hívtuk. Ez volt a jel.
A kifutófiú cifrázta, ahogy a tüdeje bírta, és mi leviharzottunk a lépcsőkön. A szemfülesek elsőnek, ők már ugrásra készen álltak az osztálytermek ajtajában, volt, aki rendeléseket vett fel, fejből tudta, ki mit kér. De legtöbben szedtük a lábunkat és rohantunk. Utat engedtünk Illés bácsinak, az öreg pedellusnak, ő hasas papírzacskókban már vitte föl a tricikliből a tanáriba a tízóraikat.
A kifutófiú ritkán szállt le a nyeregből. A vevők már tudták, melyik kosár mit rejt, elvettük, s adtuk a forintokat a tenyerébe. A fiú szélesen vigyorgott, mindig jókedve volt, hátrafésült hullámos haját fém hajpánt szorította a fejéhez. A sor percek alatt elfogyott, a végéről kiabáltunk, Fecó, tegyél félre négy zsemlét! Mert a kifutófiút Fecónak hívták.
Mi négyen lányok, a negyedik céből, utolsónak maradtunk. Nem a félbetört kiflikért, amiket ilyenkor nekünk adott. Tetszett a kifutófiú, kimondatlan verseny dúlt köztünk a kegyeiért. Fecó meg csak nevetett, randevút ígért, esküdözött, hogy majd eljön az össztáncra a tánciskolába, ahová szombatonként az összes lány járt az osztályból.
Csak a Berta Zsuzsi nem. A Zsuzsi vidéki volt, bejáró, soha nem ért rá semmire, kosarazni se jött le, pedig ő volt a legjobb kosaras, rohant mindig a Nyugatiba a vonatjához. Berta Zsuzsi amúgy is kilógott közülünk, valahogy komolyabb volt nálunk, és mindenben más. Kifliért például sosem állt sorba, mert mindig hozott otthonról tízórait. Egyszer még az is kiderült róla, hogy tud főzni.
Teltek a hónapok, fogytak a kiflik, a tricikli egyetlen napra sem maradt el a járdaszigetről, és mi már a ballagásra készültünk.
Berta Zsuzsi januártól egyre többet hiányzott. Ha bejött az osztályba, sötét karikák ültek a szeme alatt, mint a felnőtteknek, ha kialvatlanul ébrednek. Egy nap az osztályfőnöki órán beavatott minket Elza néni Berta Zsuzsiék életébe. Az édesanyjának napjai vannak hátra. Az édesapja otthon ápolja, Zsuzsi segít neki, a három kisebb testvérét ő látja el. Ezért hiányzik.
A temetésre a Nyugatiból mentünk vonattal. Kijött az egész osztály. Elza néni sokáig ölelte a sírnál Berta Zsuzsit.
A ballagáson láttuk először nevetni. Széles, boldog, csöndes mosoly volt ez a nevetés.
Az iskolaudvaron gyülekeztünk. És egyszer csak felhangzott a trombitaszó. A tricikli trombitája…
A kifutófiú fújta teljes tüdejéből. És betekert a járgány a kavicsos udvarra. A ládában ezúttal nem voltak se kosarak, se kiflik. Fehér ünneplő blúzban, hatalmas virágcsokorral az ölében ott ült és mosolygott Berta Zsuzsi…
Schäffer Erzsébet: A kifutófiú szerelme
Centrál könyvek, 2014
