Rekviem egy gyilkosért
(In memóriám Valaki, akinek a neve maradjon ismeretlen)
Valahol a Tiszántúlon nyílt rá a szeme a magas égre. Néha mosolygó kéknek látta, néha haragos szürkének. Istenfélő emberek lányaként nőtt fel. Csinoska volt, kerülgették a fiúk, az egyikkel össze is szerelmesedett – mindhalálig. Ám a halál hamar elérkezett vőlegényéhez, a Don kanyarban. Amikor megkapta a hírt, leborult a templomban Krisztus oltára előtt és megfogadta, hogy soha férfire rá nem veti a szemét, életét az Anyaszentegyháznak szenteli.
A háború után Budapestre utazott. Apáca akart lenni. De a kedvesnővérek lebeszélték szándékáról. Mondták: itt vannak az oroszok, nem lehet tudni, mi lesz a vallásos keresztény emberek, az egyházak sorsa. Élhet ő apácaként akkor is, ha nem lép be a rendbe.
Így hát szakmát tanult, magkészítő lett, öntvényekhez. S ott éldegélt volontőr apácaként a rend perifériáján.
Egy napon magához hívta a gyóntatója. Rábízott egy lelket.
Egy lezüllésben lévő, iszákos medikus lelkét. Ez a lélekmentés lett a missziója. S ahogy az lenni szokott a nagy misszió és a felelősség szenvedéllyé növekedett. Aki valakiért teljesen felelős, az teljesen is akarja birtokolni. Másfél év múltán megszületett a kislányuk is.
Csakhogy a lélekmentés nem sikerült. A fiún egyre hatalmasabbá vált az alkohol utáni vágy, az egyetemről kizárták, munkát sem igen vállalt. A felesége tartotta el az egész családot. Miért nem hagyta ott?
Az igaz ember belehalhat a küldetésébe. De nem futamodhat meg előle. S ha megbízatása az Úrtól származik, akkor különösen nem! De még más is hat itt.
Ismerik a drámai életet egy alkoholista mellett?
Első felvonás: A részeg férj hazajön. Kis híján legyilkolja a családot. Néha a szomszédba kell menekülni előle. Az asszony áldozata egy határt nem ismerő kegyetlen agressziónak, védője a sikoltozó gyereknek, a férj őrjöngő hadiisten, aki nem ismer kegyelmet, élők és holtak világának hatalmas ura.
Második felvonás. Hajnali ébredés. A tegnap hősét lesújtották az istenek. Gyűrötten, zákányosan, hideg verejtékben fetreng a matracán. A feje majd szétpattan, a szeme szúr, a füle zúg, ha megpróbál felülni, forog vele a világ. S akkor… Akkor eljön a nő pillanata. Kalkuttai Szent Teréz gyengédségével hajol a fetrengőhöz. Verejtékes homlokát vizes kendővel hűsíti. Erős kávét főz, kortyonként megitatja az éppen pusztulni készülővel. Hol van már az éjszakai űzött kis veréb?
Harmadik felvonás. A testi kínok lassan csillapulnak. A férfit földig görnyeszti a bűntudat. A nő most már földöntúli ragyogásban fürdik.
– Meg tudsz-e nekem bocsátani? – zihálja a bűnös.
– Ó, te… te tékozló kisfiam…
– Most történt utoljára… Soha többé…
– Esküszöl?
– Esküszöm…
– Most utoljára. Megbocsátok…
Negyedik felvonás. Forró csókban forrnak össze. A vágy fellobban. A nő most már nem szent, hanem csábító hetéra, a férfi lovag, a test meggyötörtsége, ványadtsága mit sem számít. Elborult fejjel lesznek egymáséi. Ezzel végződik a dráma.
Másnap, vagy csak napok múltán, a férfi részegen tántorog haza… S kezdődik minden elölről.
Mármost ki tud ilyen nagy, szélsőséges szerepek vonzásának ellenállni, amelyeket az alkoholistával való élet egymás után felkínál? Nem ez az oka annak, hogy sokan, amikor évek huzakodása után nagynehezen megszabadultak „szenvedélybeteg” párjuktól, újra összekötik az életüket egy alkoholistával?
Ők együtt maradtak. S a nyomorúságuk egyre mélyült. Különösen a szex vált pokolivá. Az apáca lelkű feleség különös perverziókra kényszeríttetett. Ezt idővel elutasította. Őrjöngés. Jelenetek. Testi brutalitás. S egy napon minden felrobbant. A férfi bejelentette, hogy szeretője van. Valami nővér. Aki már megszülte gyermeküket. És most örökre elhagyja.
Így lett mindennek vége. A nagy küldetésnek, a házasságnak, a családnak… Minden hit és bizakodás, minden önfeláldozás, minden tűrés, minden erőszaktevés békére és nyugalomra vágyó lelkén – hiábavalónak bizonyult.
Az új életet természetesen hétfőn kell elkezdeni. A férfi már összecsomagolt, akkor megy el. A nő kérlelte: Még töltsék együtt a hétvégét. Örököltek egy kis víkendházat. Oda mentek ki a kislányukkal.
A kislány átment játszani a szomszéd gyerekekhez. Vagy talán az anyja küldte? A szülők magukra maradtak. Ezek voltak együttlétük utolsó órái. Mi minden cikázik keresztül a kétségbeesett nő agyában? Talán még minden megmenthető… Talán ő a hibás… mert nem volt elég jó az ágyban… Talán ez még jóvátehető…
Csábítani kezdte a férjét. Az vonakodott. A nő hisztériás lett és erőszakos. Az ágyhoz vonszolta a férjét. De semmi sem sikerült. A férfi vágytalan volt ebben a helyzetben. Egy darabig kínlódtak. Aztán a nő feladta. A férfi elaludt. A nőn hatalmas nyugtalanság lett úrrá. Most már visszavonhatatlanul eljött a vég. Fel-alá járkált a szobában. Átkutatta a férje zakóját. Egy fényképet talált: a férje, a szeretője egymást átölelve, és a kis csecsemő. Eszelős indulat kerítette hatalmába. Felkapta a sarokban heverő kisbaltát, és az alvó férfit agyonverte. Álmában halt meg.
Dermedt mozdulatlanságban múltak az órák. Esteledett. Bezárta a kis házat. Elment a kislányáért a szomszédba. Elvitte egy barátnőjéhez, kérte, vigye le vidékre a nagymamához, neki sürgősen kórházba kell mennie. Egyedül maradt.
Egész éjszaka kóborolt. Hajnalban bement egy plébániára, felkeltette a döbbent papot. Meggyónt. Feloldozást kért, de nem kapott. A pap elmondta, hogy bűnére csak püspök adhat feloldozást. Ő vitatkozott, hogy erre már nincs ideje. Fel kell jelentenie magát a rendőrségen. Mert ha ők fedezik fel a gyilkosságot, az neki évekbe kerül. Mit tegyen? A pap azt tanácsolta, hogy ha kiszabadul, forduljon a püspökhöz. Addig pedig minden nap imádkozzon a férje üdvösségéért. Ennyit tehet érte, s ezt meg is kell tennie.
A kalocsai női börtönben ismertem meg őt is, meg a történetét. Nagyon rossz testi-lelki állapotban volt. Akkor már hetek óta alig aludt valamit.
– Miért? Mi van magával?
– Nézze, én minden nap imádkozom a férjemért. És minden nap álmodtam róla. Egy magas parton állok. Alattam tó, vagy valami medence-féle. A vize teljesen átlátszó. A víz alatt lebeg a férjem, és hívó mozdulatokat tesz. Leugrom hozzá. Magához ölel, és többé nem enged el. Fuldoklom, vergődök. Még jobban magához szorít. És ott fulladok meg a karjai között. Nem merek elaludni. Néha már nappal is látom. Be fogok csavarodni. Mit tegyek?
Hosszú csend után azt mondtam:
– Talán egy időre abba kellene hagynia az imádkozást.
– Ilyet ne tanácsoljon! – mondta vadul, majdnem kiáltva. – Én öltem meg, miattam halt meg a szentségek felvétele nélkül, én tartom távol a sátántól és a kárhozattól.
– Attól félek, hogy maga közben tönkremegy. És a gyerekének még szüksége van magára.
– Szegénykém. Velem kell vezekelnie… Az én végzetem az övé is.
Másnap újra beszélgettünk.
– De hát… Voltaképpen miért felelős? Szerintem azért, mert nem vette észre, amikor átlépte a tűrőképességének a határát. Az után már mindenkit sodornak az események.
– Jól tud vigasztalni. De ez nem segít rajtam.
Lassan föladtam.
– Tényleg nem tudok segíteni magán.
– Ezt én régen tudom. Menthetetlen vagyok. De ezért jól esett magával beszélgetni. Fönn a cellán is arról ment a szó, hogy még egyikünk sem találkozott pszichológussal. Meg hogy ez milyen furcsa foglalkozás. Félig orvos, félig pap…
Ezzel váltunk el. De este a szállodában leesett a húszfillér. Nem utaztam el. Másnap megint hivattam.
– Maga valami nagyon furcsát mondott tegnap. Pap vagyok én a maga számára?
Hosszú hallgatás után, bátortalanul:
– Igen.
– Elfogadja tőlem a feloldozást?
– Elfogadom.
Letérdelt, és én feloldoztam őt gyilkosság bűne alól, az Atyának, a Fiúnak, és Szentlélek Istennek nevében.
– Abba hagyja-e most már az imádkozást?
– Abbahagyom.
Még néhány napig Kalocsán maradtam. Nem akartam vele találkozni, de naponta érdeklődtem utána. A lelkiállapota nagyon gyorsan rendeződött. Tudott aludni, egyszer-egyszer mosolyogni is látták.
Sok-sok év elmúltával, ügyeletes voltam a klinikán, amikor váratlanul megjelent. Jól nézett ki, szinte elegáns volt.
– Doktor úr, nehezen kutattam fel magát. Én már hónapokkal ezelőtt szabadultam. De találkoznom kellett magával. Mert én nem kértem püspöki feloldozást. Ugye, amit magától kaptam Kalocsán, az érvényes?
– Természetesen. Érvényes…
Mi Atyánk ki vagy a mennyekben… Semá Jiszroél Ádonáj Elohénu… Örökkévaló, aki a szívekbe látsz! Uram, Jézus Krisztus! Ugye megbocsátod kereszteletlen zsidó fiadnak, hogy avatatlan papodként feloldozott egy gyilkost, akinek a bűne most már talán oldva lesz a mennyekben is?
Nagy csend keletkezett körülöttem és bennem. És a belső csendemben távolról hallani véltem egy vidám, férfias hangot: Ámen.
Naszódi Zsuzsa: Popper Péter
A pártharcos
(Hikádé Aladár)
Jó írni róla, mert annyira biztos vagyok abban, hogy a neve már senkinek se mond semmit. Mintha én teremteném újra az elmúlt idők ködéből, amely már magába zárta. Tulajdonképpen csak két kemény tényt érdemes megemlíteni róla: Hikádé Aladár 1919-ben a Forradalmi Törvényszék elnöke volt, majd 17 esztendőt morzsolt le az egyik Gulág táborban, Keletszibériában.
Zömök, vastagderekú, kopasz öregúr volt, amikor megismertem. A Hűvösvölgyben lakott, egy államosított villa kétszobás lakásában. Először a Magyar Dolgozók Pártja II/3 körzeti szervezete (a Harangvirág utcából) küldött el hozzá tagsági bélyegekkel. Én sorban estem át az ifjú forradalmárok minden betegségén. Akkoriban – 16 éves gimnazistaként – éppen szüzességi fogadalmat tettem, hogy teljes életemet a mozgalomnak szentelhessem. Hozzá tartozik a képhez egy kitérő: e fogadalmammal csúfosan megbuktam, ahogy most következik.
Üzenet jött a központból, hogy másnapra fiatalokból álló hangulatbrigáddal tüntetni kell a Pasaréten, a csuhások ellen. Késő este jött a parancsolat, már csak én tartózkodtam a helységben és Ilona a házmester 19 éves, fekete démon lánya. Hát együtt indultunk el, hogy „kiértesítsük a tagokat.” Gyönyörű meleg májusi este volt, a fák természetesen virágzottak. Ilona egyre lassabban lépegetett és meg-megállt megbámulni egy-egy fehérbe borult cseresznyefát. Ám én csak türelmetlenül toporogtam mellette. Látva a helyzetet, ez a nagylány egyszercsak magához ölelt és szájon csókolt. Zihálva kitéptem magam a karjaiból és mint az örült hazarohantam. Levetettem magam a díványomra, és könnyekkel zokogtam. Elárultam a proletárforradalmat!
Ebben az elrongyolt lelkiállapotomban kerestem fel Hikádé bácsit. Mogorván fogadott, valószínűleg nem szeretett tagdíjat fizetni. De azután megenyhült:
– A Popper elvtárs fia vagy?
Tagadhatatlanul az voltam. Hikádé pedig mesélni kezdett a Tanácsköztársaságról.
– Akkor, fiam, másféle időket éltünk. Emlékszem egyszer behoztak elém tizenhét papot, összeesküvéssel vádolva. A vád bizonyított volt, simán elítélhettem volna őket. De én megláttam a nagy lehetőséget, ami többet használhatott a forradalomnak, mint a fellógatásuk. Nyilvános tárgyalást rendeltem el, sokan tódultak oda, kíváncsiskodók. Ez kellett nekem! Felálltam és azt mondtam:
– Önök a mennyország csodálatosságát hirdetik a népnek. Nekem most módom van rövid úton oda juttatni Önöket. Kérem, válasszanak: Ha még egy ideig a földön akarnak maradni, elrendelem a szabadon bocsátásukat. Ha a mennyországba kívánkoznak, ám ezt a kérésüket is teljesíthetem.
És mit gondolsz? Persze, hogy mind élni akart. Szartak a mennyországra. Ez volt az igazi ateista propaganda!
Rosszkedvű lettem ettől a történettől. Mint egykoron mélyen vallásos család sarja, még mindig rosszul tűrtem, ha az Isten dolgain gúnyolódott valaki. Holott Jézussal én is mondhattam volna: Én Istenem, én Istenem miért hagytál el minket? De az Isten, akit én büntetésül megtagadtam ott fénylett a gyerekkorban, tehát racionálisan nem létezett, de érzelmileg mégis szentség volt a számomra.
Sokszor eltöprengtem: ha én papként állok a forradalmi törvényszék előtt, volna-e bátorságom a mártíriumot választani? Már csak azért is, hogy tönkretegyem Hikádé nagyjelenetét.
A szovjet emigrációban Hikádé a Kominternhez került. Azt mesélte, hogy szobája négy ajtónyira volt Sztálinétól, akinek ott is volt irodája. Ám néhány év múlva egy este felhívta Dimitrovot.
– Mondd, mi történik itt? Egy csomó arc hiányzik közülünk. Hova lettek?
Hajnalban érte jöttek.
A lágerről nem akarózott mesélnie. Annyit mondott, hogy irt levelet Sztálinnak. Talán valami félreértés juttatta őt és számos elvtársát ide? Kérte közbelépését. A levelet elküldhette. És Sztálin válaszolt. Miszerint semmit sem tehet az érdekükben.
Mindenesetre 17 év után. 1954-ben kiszabadult. Visszaszámoltam: 1936-37 körül foghatták le. Egy darabig Moszkvában időzött és részt vett a magyar politikusok elleni koncepciós perek anyagának feldolgozásában. Aztán haza kéredzkedett. Nála láttam először televíziót. Moszkvából hozta.
Elképesztők voltak ezek a régi bolsevikok. Saját vezéreik ártatlanul megkínoztatták, bebörtönözték őket, sokat kivégeztek közülük, de egy pillanatra sem rendült meg a hitük a mozgalomban. Ez nem a birka ostobasága volt. És több volt, mint fanatizmus. Valami gyermeki hűség áradt belőlük, azé a gyermeké, aki sokat szenved gonosz, brutális apja mellett, de hát akkor is ő az imádott apa. Apai ajándékként fogadták a jóvátételül kapott lakást, bútorokat, háztartási gépeket. No lám, végül mégis csak szívére ölelte őket a Párt.
Zűrzavaros kamasz fejemben akkor derengett fel sajátos értelme József Attila sorainak:
Minden halál és semmi gyász.
Akire csak a Párt vigyáz,
Prapamm, paramm, papamm
Akire csak a Párt vigyáz.
Röstellem, de ebben valami vallásos szentséget éreztem, a végső alázat biblikus hangulatát.
1956-ban, Hikádé kopott bundájában feltűnt a Széna téren. A forradalmárokat gyerekeknek szólította és magyarázta nekik, hogy igazuk van, a sztálinizmustól meg kell szabadulni, de túllőttek célon, hiszen nem akarhatják a szocializmus bukását. Egy géppisztoly tusával oldalba taszajtották:
– Na, jól van papa. Hideg van már így estefelé. Menjen szépen haza, teázni.
Hikádé lassan hazaindult. Vissza- visszanézett a vigyorgó gyerekekre. Azok nem tudták, hogy a furcsa öregember most maradt végleg egyedül a világban.
Popper Péter: Holdidő
Saxum Kiadó
