Kínai vendéglő
Hétfő volt, október 11.
Tanítania kellett, aztán különböző ügyeket intéznie, egy értekezletre is illett odaérnie koradélután. A tanítás hagyján, de a többi fölösleges, idegölő dolog, amiből egyre több van az életben.
Reggel a buszon eldöntötte, hogy kínai vendéglőben fog ebédelni.
Nemrég nyílt, egyszer már kipróbálta, nem volt olyan rossz a konyhája, miért ne enne ott megint.
Ritkán járt vendéglőbe, de a hétfő zűrös napja volt, valahol úgyis ennie kellett délben valamit.
Tanítás után buszra ült, aztán villamosra, majd trolira. Leszállt a tér sarkán. Átment a másik oldalra. Az étterem üres volt. Fedőszervek a Pesten újabban szaporodó kínai éttermek, alig van forgalmuk, ki tudja, miből élnek ezek a kínaiak. Mindegy. Szerette a kínai konyhát, Amerikában semmit sem irigyelt, csak a kínai éttermeket, meg a sok tévé-csatornát, meg a könyvtárakat, amelyekben minden megvan és minden könyvhöz gyorsan hozzá lehet jutni. Eltelt kilenc év azóta, hogy pár hónapot Amerikában töltött, és Pesten is lettek kínai éttermek, és lett műholdas tévé; ha akarta, Pesten is nézhette az NBC meg az ABC híreit; csak a könyvtárakban nem lett több könyv, inkább kevesebb, ahogy lopkodták őket, meg ahogy a beszerzésre egyre kevesebb pénz jutott, és hát az még odébb volt, hogy bekapcsolódhassanak az Internetbe, és Pestről akár a washingtoni Kongresszusi Könyvtár katalógusát is lehessen lapozni. Azt már nem éri meg. Nem baj. Úgysincs ideje szabadon, kedvtelésből olvasni, ahogyan egyedül méltó, nem is lesz már, elrobotolgat még egy darabig, aztán nem érdekes.
Mikor is volt először kínai étteremben? New Yorkban, a kiérkezése után pár nappal, régi barátja hívta meg a Village egyik divatos éttermébe harmadik barátjukkal, a zeneesztétával együtt. Az akkor már évek óta emigráns barát többnyire pincérkedett, és pontosan tudta, mit és hogyan kell rendelni, kínaiul mondta az ételneveket a kínai pincérnek, aki ettől jobb minőségű fogásokat hozott ki, legalábbis az emigráns barát ezt állította. Attól kezdve ha lehetett, kínai éttermekbe járt, olcsók voltak a nagy konkurencia miatt, a Broadway-n a 90.-ik utca magasságában három-négy is volt egymás mellett például, a legdrágább valóban a legjobb. Ott búcsúzott el New Yorktól és az odakint megismert friss emigráns magyar házaspártól, akiket nagyon megszeretett, azok addig kínai étteremben még nem jártak. Abban az étteremben próbálta ki az apró rákok közül a legnagyobbat, aminek prawn a neve. Aztán évekkel később még egyszer elvetődött pár napra New Yorkba, kegyeletből elsétált a Broadway és a nyolcvanvalahányadik utca sarkára, az összes kínai étterem eltűnt, divatüzletek, bankfiókok foglalták el a helyüket. Az emigráns baráti házaspár addigra elvált, a volt férjet munkanélküliség fenyegette, azóta ez be is következett, épp a napokban, az a barát pedig, aki az első kínai étterembe meghívta, a leggyógyíthatatlanabb betegség vírusait hordozza magában sok éve már.
Ha ki akart volna nézni az étterem ablakán, elhúzhatta volna a diszkrét, giccses fehér műanyag függönyt, és szemben a téren egy régi bérházra látott volna, amelynek egyik magasföldszinti lakásában egy bulvárlapnak interjút készített egy szakmai körökben megbecsült, bár a hivatalosság által nem sokra tartott költővel, aki rengeteget műfordított egzotikus nyelvekből. Ennek huszonhárom éve. Semmi idő, ha úgy vesszük. Akkor meglepődött, milyen pocsék helyen él az a költő, aki mégiscsak költő volt, sokat dolgozott, és kancsított. Rossz hely, zajos, poros, büdös, bár a költő lakása nem a térre, hanem egy belső kertre nézett. Irigyelte is azt a költőt kissé, van lakása! Neki nem volt, nem tudhatta, hogy majd valahogy összeszedi rá a pénzt, például csaknem annyit fog műfordítani, mint az a költő, és összeszedi még egyre, megint kettőre, azok mások lakásai lettek, és még egyre. Az embernek lakásszerzésre megy el az egész élete. Pár év, és a gyerekeinek kell majd lakást vennie. Addig vesz lakásokat az ember ebben a fél-balkáni, lezüllő, omladozó, pusztulásra ítélt városban, amíg él.
A kis kínai lány odavitte az étlapot. Amit Amerikában Won Ton soupnak hívnak, az a pesti kínai dialektusban Hun Tun leves. Pesten nem adnak pálcikát, csak ha külön kéri. Amerikában pálcikát adnak, és rezzenetlen arccal megvetik, ha kést, villát kér. Egyéb lényegi különbség New York és Budapest között alighanem nincs is.
Hun Tun levest rendelt, kacsát bambuszrüggyel és kínai gombával, meg egy üveg sört.
Megnézte az óráját, úgy saccolta, addigra a feleségét már belerakták a sírba.
Vagy elégették, és az urnát falazták be?
Kanalazta a Hun Tun levest, két nagyra sikerült darálthús-gombóc úszott benne tésztába göngyölítve, olyan, mint az orosz pilmeny. A felesége szerette a pilmenyt. Sose járt a feleségével kínai étteremben, amikor magával vihette volna Amerikába, már elváltak. Telefonon gyakran beszéltek, amíg ő Amerikában volt, a felesége még egyedül élt akkor, és utált egyedül élni, a születésnapjukon is felhívták egymást, arra nem emlékezett, ki volt a hívó fél, talán a volt felesége, egy napon születtek hat év különbséggel, ő Pesten, a felesége Pekingben.
Pont kínai vendéglőbe nem tudta elvinni a feleségét soha.
Szerb, dalmát vendéglőkbe el tudta vinni. Olasz vendéglőbe is, méghozzá kétszer, pedig féltek, nem marad elég pénzük, de éppen ki tudták fizetni, Velencében frutti di mare-t ettek, Triesztben valamilyen halat. Párizsban is sikerült elvinnie francia étterembe, aztán Angliában már nem jutottak el vendéglőbe, az ingyen lakást ugyan még Pesten lelevelezték, de a Csehszlovákiából disszidált fickó, amikor beállítottak hozzá, úgy tett, mintha nem is állapodtak volna meg, az összes pénzüket egy bed and breakfeast szállásra kellett költeniük, éltes pozsonyi magyar zsidó nő volt a tulaj, valami Madame Pressburger vagy ilyesmi, kedves személy, annyit ettek reggel a cornflakesból, amennyi beléjük fért, de hát nem adtak kenyeret hozzá, csak két-két szelet vékonyka pirítóst, nem tudtak eltenni belőle ebédre és vacsorára. Ami pénzük volt, abból orosz szamizdat könyveket vettek, egyszer vettek kenyeret is, a legolcsóbbat, volt vagy hatvan penny az egész, azt hitték, két napig élnek belőle, de kiderült, hogy nyers pizza volt, nem kenyér, ő megette nyersen, rágcsálta hosszasan, a felesége kiköpte, lefeküdt ruhástól az ágyra, takarókba is bebugyolálta magát, nagyon hideg volt London augusztusban, lett volna ugyan fűtés, de sajnálták a pennyket a készülékbe dobálni, és a könyveket olvasta. Jól tette, mert visszaérve Magyarországra az összes könyvet úgyis elkobozták.
Két napig étlen-szomjan utaztak haza a rengeteg könyvvel a hátizsákjukban, az volt a szerencse, hogy Salzburgban órákat kellett várni a csatlakozásra, bementek a városba, éjjel kettőig mászkáltak az esőben, és valami főtéren találtak egy működő szökőkutat, abból tudtak inni. A főtér minden második kirakatában Mozart volt látható marcipánból. Egész éjjel fényárban úszott Salzburg, zuhogott az eső, és ők sokat ittak, hogy éhüket elverjék.
Ette a második fogást, kínai generálszószban úszott a magyarosan zsíros kacsa, ilyen szószt könnyű előállítani. Amszterdamban vett is a kurvanegyed szélén levő piacon egy csomó kínai fűszert meg alapanyagot egyszer, akkor már el voltak válva. Azóta Pesten is lett pár bolt, ahol ilyen kínai micsodák kaphatók, azokban már nem vett semmit.
Ivott a sörből. Párizsban, ahol Angliára spóroltak, bár nem tudták még, hogy az ingyen szállást hiába biztosították előre, egyetlen egyszer ültek be egy bárba, és ott a felesége kapott egy gyümölcslét, ő meg ivott egy pohár sört. Nagy ünnep volt ez nekik akkor. Tizennégy éve. Mi az a tizennégy év? Semmi.
Megnézte az óráját, még volt vagy háromnegyed órája, hogy az értekezletre odaérjen. Gyalog öt perc a kínai vendéglőtől.
Eszébe jutott, hogy Angliában azért is éheztek, mert minden vágya az volt, hogy vegyen magának egy automata, kézrázással felhúzható, vízellenálló órát, és Londonban meg is vették, a Timex cég remeke, addig nézte a kirakatokat, hogy a felesége megelégelte és becsörtetett az üzletbe. Büszkén viselte két-három hónapig, aztán rájött, túl nehéz. Nem kellett volna megvennie azt az órát tizennégy éve Londonban. Ha valaki megmondja neki előre, hogy a felesége negyvenegy évesen, hat évi válogatott szenvedések múltán meghal, dehogy veszi meg azt az órát. Elmentek volna az árából kétszer kínai vagy japán vagy indiai vagy mexikói vendéglőbe.
De marelicát, azt annyit vett a feleségének, amennyit csak kívánt. Nagyon szerette a felesége a marelicát Dalmáciában, tizenhat éve, és ott pénzük is volt, valami ösztöndíj. Ott nagyon boldog volt a felesége. Az sikerült. Korcsulán a tengerparton hosszasan nézték a rákokat. Meg a macskákat. Korcsulán rengeteg a macska. Rómában is, meg Velencében is, persze, de a macskákra igazán Korcsulán figyeltek fel. Azóta a korcsulai macskák is megtanulták a gépfegyverhasználatot feltehetőleg. Akkor még nem volt saját macskájuk. Később lett egy hatalmas vadállatuk, télen-nyáron kint kódorgott, csak enni és aludni járt haza. Miután elváltak, a feleségét vagy fél évig nem látta a macska, aztán egyszer meglátogatta a felesége, miután leszállt a buszról, a macska észrevette, utána rohant az utcán, felkísérte a második emeletre, és bosszúból, amiért hűtlenül elhagyta, nagyot harapott a lábába.
Megpróbált visszaemlékezni, mikor volt képes igazán boldoggá tenni a feleségét, akit, úgy számolta, addigra már biztosan elkapartak a valamelyik szokásos módon.
Az első lakásukba mentek egyszer hazafelé, leszálltak a buszról, és a felesége hirtelen megiramodott, és rohant vagy kétszáz métert boldogságában. Kicsit kurta lábai voltak a feleségének, mulatságosan futott, mint egy kutyakölyök. Milyen évszak is lehetett? Tél, mert a hosszú, kényelmetlen barna bundája volt rajta. Látja maga előtt a feleségét, ahogy megiramodik, fején nincsen sapka, hosszú haja volt akkor, később látta kopaszon is párszor, az első meg a második agyműtétje után, amikor már nem volt a felesége, aztán a gyönyörű haja mindig újra kinőtt, a chemoterápia, a besugárzás se tudta tönkretenni a sűrű haját, nem kopaszon halt meg a felesége, ez azért szerencse.
Akkor is örült, amikor rövid, szürke bundát vett neki a kényelmetlen hosszú helyett a Skálában, sokáig válogatták, drága volt, a felesége lemondott volna róla szívesen, de ő ragaszkodott hozzá, akkor már kezdett a házasságuk tönkremenni.
A Splitből Hvar felé tartó kompon, a trajekten rettentően örült, a tengertől transzba esett, ilyen gyönyörűt addig nem látott, mondta, és valóban szép a tenger arrafelé, ahol majdan háborúzni szoktak, a trajekten fénykép is készült, valahol megvan, sose nézegeti a felesége fényképeit, talán a pincében van egy csomagban vagy a garázsban, félig hátulról kapta le azzal a primitív géppel, gyönyörű fiatal nő egyszerű ingruhában, az erotikus vonzás a képből is árad, inkább bájos lány még, nem is nő, pedig akkor már tanított két éve. Fekete-fehér kép, nem volt pénzük jobb gépre, ahogy lett, el is váltak.
Meg van egy kép az első Trabantról, hátulról, nem ők vették le, benne ültek, az M7-s úton kapta le őket a trafipax, egy álló kamion mögé rejtették a rendőrségi kocsit, előtte minden ok nélkül 60 kilométeres táblát raktak ki, ahogy szokták, a kaposvári színházból jöttek, délelőtt, a büntetést kifizették, a képet eltették, az utolsó közös lakásukban még ki volt állítva annak a Trabantnak a fényképe, aztán valahova eldugta, de megvan még, meg kell lennie, és abban a Trabantban örökre benne ülnek ők ketten, bár nem látszanak a kocsiban.
Spiró György: Álmodtam neked
Scolar, 2009
