Az utolsó tyúk
Kulcsár István (…) tősgyökeres ráckevei, édesapja pedig csendőrparancsnok volt a háború előtt.
– Ráckevén neked van a legnagyobb közigazgatási tapasztalatod. Mit gondolsz a cigány-magyar együttélés állapotáról, esélyeiről?
– Kezdő polgármester voltam még, amikor bejött hozzám Pokolhegyről Kalmár Bandi bácsi, akit jól ismertem, mert a fiával együtt jártunk általános iskolába. Leültettem az öreget, aki egyszer csak sírva fakadt, és a következőket mondta, azt hiszem, szó szerint tudom idézni: Pista, a kommunizmusban tudtam, hogy nem szabad szidni az oroszokat meg a kommunistákat, s ha befogom a szám, akkor el tudom tartani a családomat, és nem kell félnem a tolvajoktól. Most már két éve demokrácia van, s tegnap lopták el az utolsó tyúkomat. Úgy fekszem le minden áldott este, hogy a kisbalta ott van az ágyam alatt. Mondd meg, mit csináljak?
– Mit feleltél neki?
– Tudod, egy fiatal polgármester eleinte úgy érzi, a megválasztásakor megkapta a bölcsek kövét is, s ha támogatják, mindenre képes lehet. Ekkor, Kalmár Bandi bácsival szemben ülve csapott meg először a tehetetlenség érzésének szele. Tudtam, nincs igazi válaszom. Miként természetesen azt is, hogy ezek csupán a bácsi igazságai, aki a rendszerváltást tragédiaként élte át. Sok más igazság is van, s egy polgármesternek mindegyiket ismernie kell, és figyelembe vennie, akkor is, ha ezek harmóniába talán sosem hozhatók. Nekem mindig ez a történet jön elő, ha a cigánykérdés szóba kerül. Ekkor vált számomra kézzelfoghatóvá Illyés Gyula és más írók aggodalma, akik figyelmeztettek arra, hogy milyen kevés gyerek születik a magyar családokban, miközben a cigányság körében igen nagy a szaporulat. Nem azt kifogásolták, hogy sok cigánygyerek születik, hanem azt, hogy kevés magyar. A negyven-ötven év előtti jóslat mára valóság. A cigányság számaránya az országban is, Ráckevén is jelentősen megnőtt. Amivel nem az a probléma, hogy több lett a cigány, hanem az, hogy több lett az inaktív, segélyekre szoruló, perspektíva nélküli ember. Ezek akár cigányok, akár nem, nagy tehertételek minden társadalomban. A mindenkori magyar kormányok úgy ösztönözték egy etnikum növekedését, hogy nem gondoskodtak annak kulturális fejlődési lehetőségeiről. Nemzedékek nőnek fel egymás után úgy, hogy a családok nagy hányada nem tud kitörni a peremlétből, a putrikból, a cigánygyerekek közül sokan még mindig nem végzik el az általános iskolát, kevesen szereznek szakmát, így eleve hátrányos helyzetben lépnek be a munkaerőpiacra. Vagy belépni sem tudnak, s ami a legrosszabb: egy részük már nem is akar. Nem az asszimilációról beszélek, csak arról, hogy a közös emberi értékek, szabályok megtartása nélkül nem lehetséges az együttélés. Ezért sosem értettem egyet a pozitív diszkriminációval. Nálunk ez több kárt okozott, mint amennyi haszonnal járt. Ez az én tapasztalatom.
– Én hiszek a pozitív diszkriminációban. Arisztotelész azt mondja, hogy egyenlőtlenekkel egyenlően bánni a legnagyobb igazságtalanság. Valóban, annak kell többet segíteni, aki nagyobb bajban van. Annak kell mentőöv, aki fuldoklik. Aki tud úszni, annak nem kell. Ha ez a plusz mentőöv a pozitív diszkrimináció, akkor nehéz lenne igazságtalannak mondani, nem?
– Igen, de korántsem csak a cigányok fuldokolnak. Hogyan osztod el azt a kevés mentőövet, hogy ne légy igazságtalan?
– Ne menjünk bele elméleti vitába, félek, nem sokra megyünk vele. Vannak-e gyerekkori emlékeid Pokolhegyről?
– Gyerekkoromban nem jártam soha Pokolhegyen, s az iskolában sem volt cigány osztálytársam. Apámtól hallottam néha ezt-azt, aki csendőrparancsnok volt Ráckevén főtörzsőrmesteri rangban, s hozzá tartozott Kiskunlacháza, Dömsöd, Szigetbecse, Lórév és Makád. Megjegyzem, ezt a munkát tíz-tizenkét fővel látta el a csendőrség, s ekkora létszámmal rendet lehetett tartani. Más világ volt. Lovas és gyalogos járőrök vigyázták a rendet, nagy tekintélyük volt. Pokolhegyen a cigányoknak volt vajdájuk, nevezték cigánybírónak is, ha valami gond volt, apám először hozzá fordult. A nem súlyos eseteket rájuk hagyta, intézzék el egymás között. A cigánybírót magam is többször láttam, Lajosnak hívták, üstfoltozással, lábosok javításával foglalkozott. Szikár, középtermetű, vékony arcú, sasorrú, mindig borostás ember volt, az a tipikus szép cigányfej. Tekintélyes embernek láttam gyerekként, akiről apámék egymás közt azt mondták: ez rendes cigány. Így aztán kialakult bennem, hogy van rendes cigány, és van nem rendes cigány. Emlékszem még egy Bali nevű igen magas férfira, aki híres tamburás volt. Nagy ünnepeken mindig eljött a társaival köszönteni, muzsikálni. Apám behívta és borral kínálta őket, ők játszottak egy kicsit, aztán mentek tovább. Mennyire megváltozott a világ! Ha most ideállítana egy zenész társaság, megmondom őszintén, aligha invitálnám őket. Akkor ez természetes volt.
– Milyennek neveznéd azt a kapcsolatot mai szemmel?
– A cigánybíró és a csendőrparancsnok apám között egyértelműen függőségi viszony volt. Ez 1945 után megváltozott. Az ötvenes években egyáltalán nem volt ajánlatos egykori csendőrhöz járni. Baja is lehetett volna belőle. És mégis eljöttek minden évben ünnepet köszönteni, ahogy régen. Általánosságban szólva: cigány és nem cigány között a korszellemnek megfelelő természetes kapcsolat alakult ki. Nem egyenrangú, de akkor mindkét fél részéről természetesnek elfogadott.
– Mit gondolsz, mi változott meg, mi romlott el?
– Azt látom, hogy a cigányok nem bíznak a magyarokban, s a magyarok sem a cigányokban. Szerintem ez elsősorban a politika bűne. A bizalomhiány másik oka, hogy nem ismerjük egymást eléggé. Nyilvánvalóan abban a „rendes-nem rendes” felosztásban is volt jócskán előítélet, de most egyre inkább a teljes elutasítás a jellemző. Bár ott van például Máté Jancsi, aki kiváló hegedűs, a Rajkózenekarban is játszott, jó ideje pedig Petre Bélánál muzsikál a Savoyai kastély éttermében. Most már szinte egyedül ő próbál a zenélésből megélni itt a környéken. Őt például jól ismerem, s hegedűvel is, anélkül is bármikor beengedném a lakásomba.
– Többször említetted a rendszerváltást mint valami cezúrát. Mondhatjuk, hogy amire valamennyien annyira vártunk, az a cigányság számára több rosszat hozott, mint jót?
– Ezt bízvást mondhatjuk, bár hozzá kell tenni, hogy a cigánykérdés sosem volt megoldott Magyarországon, ezt a deficitet évszázadok óta hordozzuk, és persze hordozzák ők is, hiszen a probléma közös, ha más-más oldalról másmilyennek látjuk is. Egyébként a rendszerváltás idején a problémák jóval kisebbek voltak. Egyrészt a munkahelyek nem egyik napról a másikra szűntek meg. Másrészt a gyerekek még kaptak jó mintát szüleiktől: dolgozni kell. Nem utolsó sorban sokkal kevesebben voltak. Ahogyan szűntek meg a munkahelyek, úgy nőttek a szociális problémák, s egyre több család jött segélyért, segítségért. Márpedig az ember – nemcsak a cigányember – természete az, hogy a kisebb ellenállás felé megy. Hamar fölismerték, hogy ha nincs munka, és sok a gyerek, akkor a családi pótlékból, szociális segélyekből jobban – nem jól! – meg lehet élni, mint a meglehetősen reménytelen munkakereséssel. Ami, még ha sikerül is neki, többnyire csak nehéz, rosszul fizető munkát kaphat, részint az előítéletek, részint az előtanulmányok hiánya miatt. S lassan a „dolgozni kell” helyett a munkátlanság vált mintaértékké. Véleményem szerint ez a legnagyobb probléma. Ezt érti meg legnehezebben a pozitív diszkriminációt sürgetők csoportja, s erre játszik rá legtöbbször a média is. Pedig a probléma csak részben emberjogi és kisebbségjogi. Kevés cigánygyerek nevelkedik és nő fel úgy, hogy hisz abban: amire képes, azt el is érheti, s ha tanul, el tudja majd tartani magát és a családját. Ebben egész egyszerűen nem hisz. Innen van a gyakran tapasztalható céltalanság, vagy a rosszul megválasztott cél. Ha pedig ez a cél a dologtalan s egyben gondtalan élet, akkor ott gyakori hozzá való eszköz a bűnözés. Ez a képlet természetesen nem érvényesebb a pokolhegyiekre, de statisztikailag mégis kötődik Pokolhegyhez, mert ott él a legtöbb munkanélküli szegény, roma és nem roma egyaránt.
– Gondolom, polgármesterként nemcsak Kalmár bácsi képében jelent meg számodra Pokolhegy mint probléma.
– Először is, Pokolhegy mint elnevezés hivatalosan nem létezik. Amúgy természetesen a hely és problémái nagyon is valóságosak, s évtizedek, sőt -századok alatt alakultak ki. Régen a cigányok, mint tudjuk, vándoroltak, egy-egy település közelében letáboroztak, s próbálták eladni munkaerejüket, vagy mesterségeik termékeit. Így jöttek ide is, több hullámban. Még a 20. század közepén is éltek félnomád családok Ráckeve déli határa mentén a Becsei erdőben, de akkor már volt Pokolhegyen a homokdombokon tíz-húsz letelepedett család is. Ezeknek mind volt valamilyen mesterségük: vályogvetés, kosárfonás, teknővájás, üstfoltozás stb. Ezek a mesterségek idővel elveszítették gazdasági jelentőségüket. A szocializmusban a gyáripar és a téeszek még fölszívták ezt a – jobbára segédmunkára alkalmas – munkaerőt. Aztán jöttek a problémák… A második ciklusom közepe táján kezdtek el föltűnően növekedni a szociális kiadások, s velük párhuzamosan a bűnesetek. Elsősorban a jól megszervezett víkendház-feltörések, melyekben a „munkamegosztás” a földerítést, magát a betöréses lopást és az orgazdán keresztül való értékesítést jelentette. Ebben az időben volt az első komoly „pokolhegyi ügyem”. A főszereplője egy Péter nevű fiatalember volt, aki több ügyben is körözés alatt állt, és bujkált valahol. A Rendőrség kapott egy fülest, hogy a Péter most otthon tartózkodik. A rendőrök kimentek, körbevették a házat, de miközben próbálták kicsalogatni a házból, összegyűlt fél Pokolhegy furkósbotokkal fölszerelkezve. A rendőrök fölszólították őket távozásra, de hiába. Akkor leadtak egy riasztólövést, amire nagy zűrzavar keletkezett, és dulakodás tört ki a rendőrök meg a lakosság között. Közben ez a Péter kiszökött a házból, kereket oldott, a rendőrök nem tudták elfogni. Ebből aztán nagy ügy keletkezett, melyről Sipos István ezredes, városi rendőrkapitány engem is tájékoztatott. Így amikor jött hozzám Péter apja, anyja meg a megyei romaszervezet képviselője panaszt tenni a rendőrség ellen, már kellően képben voltam. Azt kérdeztem tőlük: miért is keresték a fiúkat? Azt felelték: azért, mert ráfogtak valamit. Én ezt a választ úgy látszik, nem respektáltam eléggé, mert összeszólalkoztunk, végül annyira reménytelenné vált a szóértés, hogy kitessékeltem őket az irodából. Ezt az esetet fölkapta a média, Solt Ottilia pedig fölszólalt a parlamentben, s idézte a rádiót, amely szerint Ráckevének „rasszista polgármestere” van. Javasolta, szálljon ki parlamenti bizottság, és vizsgálja ki ezt a skandalumot. A Belügyben akkor a kisebbségi osztály vezetője Popovics György volt, aki azt mondta, fölösleges ez a herce-hurca a vizsgálóbizottsággal, ő ismer engem – valamilyen lórévi kötődése révén –, s én biztosan nem vagyok rasszista.
– Mit tettél? Egy ilyen vádat, amilyen gyorsan rá lehet ragasztani egy emberre, olyan nehéz megszabadulni tőle.
– Jó néhány hónapig jártak még hozzám az újságírók, de akkor már tapasztaltabb voltam. Amikor kitették a magnójukat, kitettem én is. Ilyenkor az ember óvatossá válik, minden szavát meggondolja, s még az sem elég. Jobb, ha minden szavát bizonyítani is tudja, ha arra kerül a sor. Bár ez már az újságírót általában nem nagyon izgatja, neki most kell a szenzáció, bennem őt csak a rasszista érdekli, ha nem vagyok az, ide se jön. Ha viszont már itt van, fut a pénze után, muszáj belőlem rasszistát csinálnia, különben nincs cikk, s ő fölöslegesen utazott annyit. Hisztérikus hangulat kerekedett körülöttem, s láttam, a tények a legkevésbé sem számítanak, csak a vádaskodás, a hangzatos kijelentések. Emlékszem, egy délelőtt mentem valahova kocsival, s a rádióban Lakatos Menyhérttel, a kiváló íróval készült interjút hallgattam. Ezt mondta: kérem, a hagyományos cigány mesterségek megszűntek, a többségnek el kell döntenie, eltartják vagy likvidálják őket.
– Megdöbbentő, nyilván szándékosan provokatív szavak. Bár nem ő az első, aki felveti. Porzsolt Kálmán 1907-ben egy kiáltványban írja: „Kiirtani! Igenis ez az egyetlen mód!” S őt a második világháborúban nekikezdtek a gyakorlati megvalósításnak is. De hát hogy jön ez ide?
– Úgy, hogy idéztem Lakatos szavait egy újságírónak, aki azt mondta, ezt egyszerűen nem hiszi el. Becsületére legyen mondva, utánanézett és fölhívott: igaza volt, polgármester úr.
– Szép viszonválasz, ha meghurcoltatásod után készült az a bizonyos feladatterv.
– Nincs közük egymáshoz. A tervezet nem azért született. Gyülekeztek a problémák, éreztem, hogy valamit kell csinálni. S minthogy korábban 21 évig a repülésben dolgoztam a Pestvidéki Gépgyárban, a rendszerszervezés a véremmé vált, így tudtam azt is, hogy az első lépés a problémaföltárás, vagyis a bajok keletkezésének, természetének föltérképezése. 2000 táján a kormány is nagy fölzárkóztatási programban gondolkodott, és ösztönözte az önkormányzatokat, készítsenek települési szinten is fölzárkóztatási terveket.
– (…) Hiszel még az integráció sikerében?
– A sikerében, őszintén szólva, nem, de az elkerülhetetlenségében igen. Az integráció ugyanis nagyon tág és komplex fogalom. Nem szűkíthető le csupán az iskolai oktatásra. Beletartozik a fogmosástól a közösségi normák betartásáig rengeteg minden. Ezek csak együtt tudják előmozdítani az integrációt. Mely nem azonos azzal, hogy a jót lejjebb adom. Az oktatásban lefelé nivellálni nem szabad, bármilyen demokratikusnak látszik is. Azt hiszem, sem a szülők, sem a gyerekek nem értik igazán a helyzetet. Ez igaz a kisebbségre és a többségre egyaránt.
Noran Libro, 2014
