Úgy indult, hogy lemegyünk csak a Kispál-koncertre. Az lett a vége, hogy nem bírtuk ki 2015-ig, még előtte visszakeveredtünk. A karszalagot meg még mindig nincs szívünk levenni. Számba vettük, nálunk mivel váltotta ki a Fishing a mágnes hatást, és hogy csak szuperlatívuszokban tudunk beszélni róla.
Mi lehet öt betű, és a szívhez szól?
Szinte már el is felejtettük az alapvetést, hogy egy fesztivált a jó koncertek tesznek élvezhetővé többek közt. Ingázósra sikeredett Fishinges kalandozásaink viszont újra meggyőztek erről. Akármelyik színpad előtt jártunk, valahogy az áradt a zenészekből, hogy ők azért vannak itt, mert ezt élvezik. Nemcsak a saját fellépésüket, hanem magát a fesztivált, többen is szembejöttek később a hömpölygő tömegben, lent maradtak bulizni.
Fotók: MTI / Sóki Tamás
Persze ilyen környezetbe csak a hülye nem vágyik: Orfű, a pécsi tó, a Mecsek, tehát az egész környék olyan, mintha Magyarország rejtett ékszerdobozába engednének be minket. A nagyobb rendezvények megszokott velejárói, a szeméthegyek is mintha kisebbek lennének. Bár lehet, hogy nem a fesztiválozók óvják jobban a mesés környezetet, csak sok gondos kéz takarít.
Az is furcsa felfedezés, hogy nem hiányzik a külföldi szó. Nem lettünk mélymagyarok, egész jól elszórakozunk még mindig a Sziget fesztiválon is. De valahogy mégis jól esett.
Ahogy nem volt az sem baj, hogy itt a magyar mainstream zenekarok, előadók a főhősök. Nem a kereskedelmi rádiókból áradók, hanem túlnyomórészt a Petőfiről ismerhetők, aktívan koncertezők közül válogattak. Voltak, akik még frissebbnek tűntek így a fesztiválszezon rajtjánál a színpadon, másokon látszott, hogy ezt még kicsit össze kell csiszolni. Talán csak az mentett meg a zenetúladagolástól, hogy nem maradhattam végig lent, meg nem is volt túl sok színpad.
Mindentől messze, a szívhez közel
Ez is nagy bónuszpont a részünkről, hogy a Fishing nem óriási, és nem is akar nagyobbra nőni. Beállás alatt belehallgathatsz a másik színpad koncertjére, illetve nem késel le semmit azért, mert a fesztivál másik végén van. Amivel számolni kell, az a sorbanállás főleg az italokért, de lányoknál a wc-re is (hamar eljut a toitoi-tól az erdőig az ember). Koffeinfüggőként azt külön sérelmeztem, hogy egyetlen helyen lehetett kávéhoz jutni. El lehet képzelni, hogy hányan kígyóztak ott lecsukodó szemekkel.
Amibe teljesen beleszerettünk, az a Nagyszínpad. Aki még nem járt ott, képzeljen el egy kedves kis domboldalt, az egyik oldalán fákkal, az alján pedig a színpaddal. Így minden fellépő a szó szoros értelmében is felnézhet a közönségre. Azért van egy kis dühöngő is, ami vízszintes, és így a szokásos színpadra felfelé bámulós érzést megadja mindazoknak, akik erre vágynak. Egyébként meg a lejtőn lehet egészen új tánclépéseket kipróbálni. A végén már egész jól ment az ugrálás is. Mármint ment anélkül, hogy az alattunk lévők nyakában kötöttünk volna ki. Talán szabadalmaztatni lehetne a mozdulatokból valami fitnesses tornát is. A sportra (kalandra, saras ruhákra) vágyóknak különösen kiadós eső után ajánlott a dombmászás csúszós terepen felfelé.
Szép szavak, mind jöhet
Anno egy fesztivált építettek a kell egy hét együttlét gondolat köré. Fishingen az agyunkban folyton a kell egy hét lazulás villózott. Nem egy túlszabályozott fesztivál, a látogatók az átlagosnál idősebbek, viszont többnyire olyanok, akikkel ugyanolyan jól elbeszélgetsz józanul, mint részegen. Talán más mélységben, de ez a lényegen nem változtat.
És teli van váratlan személyes meglepetésekkel, ami lehet kék szemű macska, lovagiasan autót stoppoló fiúk, akik aztán már nem férnek be melléd. Vagy éppen az egyetlen rátukmált energiaitalért a fővárosba felfuvarozó srác. Az erdőben egymásnak őrködő lányok, a hosszú sorokban egymással beszélgető vadidegenek, a taxiból üvöltő Kispál, a katlanban visszahangzó “Egy az egybe”.
Hát, vége van ennek kicsi csillag, de lesz még a világ jövőre. És Fishing on Orfű is.
