„Jegyet veszek, jegyet veszek”. Ötméterenként szólítanak le inkább jegyüzérnek, mint zenerajongónak látszó alakok a Sportaréna előtt. Csodálkozom, hogy ezek szerint a minőségi zene “ellenére” is telt ház lesz. Tizenhat évvel a Kisstadionban tartott koncertje után Sting még mindig tömegeket vonz, pedig már nyolcadszor hallhatjuk Budapesten, legutóbb épp egy éve játszott itt.
Amikor tökéletes hangzással megszólal az All this time, érezzük, hogy ezen az estén minden a helyén lesz. És tényleg. Sting (“Fullánk” művésznevét még a Police előtti időkből kapta, gyakran viselt sárga-fekete csíkos pulóvere miatt) most is pólóban, sztárallűröktől mentes természtességgel vezeti zenekarát. Hozza a szokásos formáját, pontos basszusjáték, karakteres ének, rezignált humorral.
Ahogy jönnek a slágerek, a Shape of My Hearttól kezdve a Desert Rose-on át a Police-klasszikus Message in a Bottle-ig, egyre jobban belemegszenek, és a zenekar tagjai is egy re többet mutatnak magukból. A legnagyobb sztár közülük Vinnie Colaiuta dobos, akit inkább a dzesszrajongók ismernek, de most bizonyítja, hogy a rockban vagy a reggae-ben is érezhető a különbség, ha valakinek a kisujjában van minden a szakmáról.
Precízek a többiek, David Sancious billentyűs, Dominic Miller gitáros és Peter Tickell hegedűs is. Utóbbi fiatalember igazi meglepetés, remekül pótolja a megszokott fúvósokat, a zúzós számokban (Demolition Man, Next to You) pedig előrerontva tépi vonóját. Nincs is szebb, mint amikor rockra szakad a lószőr.
A The Hounds Of Winter-ben a vokalista Jo Lawry is megcsillantja tudását. Sikolyokkal teszi hátborzongatóvá az est egyik legjobb dalát.
Nem maradhat ki persze az Englishman in New York sem, a közönség énekeltetésével. „Be yourself, no matter what they say” (Légy önmagad, bármit mondjanak is) – zúgja a tízezres kórus.
Mennyire más lenne ez az ország, ha ezt legalább százszor ennyien megfogadnák.
