Goethe emberiség-drámája, a Faust a modern európai emberről szól – eredetileg afféle morális-filozófiai alapvetés, melyben az egész európai mítoszi háttér szerepet kap. Aki a Faustot feldolgozza, az az európai emberről, a modern emberről mond véleményt, s nincs ez így máshogy Alekszander Szokurov esetében sem.
Szokurov előző filmjei a hanyatlással, a véggel foglalkoztak (Sztálin, Lenin és a japán Hirohitó császár végnapjairól szóltak), és ehhez a trilógiához kapcsolódik a Faust is. A tudásra szomjazó Faust végigjárja a tudományokat, de csalódik, esetünkben még éhezik is, miután felboncolt egy halottat, de a lelket csak nem találja. Egy uzsoráshoz megy el, akivel megköti a fausti szerződést – ő lenne tehát Mephistó, akit egy orosz pantomimművész alakít, és ő kapja meg Faust lelkét, ha az valaha is boldog lesz (esetünkben megkapja Margaretét, Margitot, a fiatal lányt). Az éhező, pénztelen Faust olcsón adja a lelkét, aminek a helyét nem találta a testben.
Nem nehéz felfedezni a hanyatlás jeleit ebben a történetben sem, amit a képi világ is alátámaszt: a romantikának oly kedves középkorban vagyunk (egész falu épült a csehországi stúdióban), a színek, a forgatag Bruegel festményeit idézi, a színek fakóak, a kép mintha roncsolt lenne. Az uzsorás torzszülött, aki bár férfinak tűnik, hátul visel farkat, és amint módja van rá, megbecsteleníti a vallásos szobrokat. Faust depressziósnak tűnik, akit a szerelem menthet ki áldatlan állapotából, de az ördögi szerződésen ott virít az aláírása. De lehet-e Faustnak ereje, hatalma tenni valamit az ördög ellen? Vagy a kulcs, a kegyelem az égiek kezében van?
Vizuálisan nagyon erős a film, az operatőr az a Bruno Delbonnel, aki az Amélie csodálatos életében bejáratta velünk Párizst – most is rengeteget utazik a kamera. Ha a cselekmény nem is áll össze szerves egésszé, a Faust hangulata, képisége, vizuális ereje megmarad a lelkünkben.
Kinek ajánljuk: akit érdekel, hogy mi lett velünk
Kinek nem: akit zavar az (élő avagy holt) emberi test kendőzetlen látványa
