Nadav Lapid izraeli filmrendező aligha ismeri Illyés Egy mondat a zsarnokságról című versét, nem olvasta az elnyomatottság mindenbe beszivárgó jelenlétét költői képekben konstatáló, izzó sorokat. De tudja, hogy egy társadalomnak megvan a maga központi fogalma, ami köré vagy amivel szemben, de amivel mindenképpen viszonyban szerveződik minden. S tudja, amit minden felelős izraeli művész tud, s amit meg is fogalmaz, könyvben, festészetben, zenében, táncban, filmben: hogy a zsidó állam mindennapjait milyen (számunkra elképzelhetetlen) mértékben hatja át az erőszak.
Ennek az elviselhetetlenül hosszú, voltaképpen a történet legvégéig kitartott suspense-re épülő filmnek két legfontosabb képe tükör előtt álló embereket mutat. Az egyik egy kommandós katona. Ha épp nem a tükör előtt áll, bevetés közben lelőtt barátját gyászolja, életben maradt bajtársaival pedig épp azon van, hogy valahogy elsikáljon egy balul sikerült akciót, amelyben nem csak a terroristaként kezelt célszemély, hanem más, kiskorú palesztin civilek is meghaltak. Mindez merőben technikai probléma a katona számára, fel sem merül, hogy lelkiismereti kérdést csináljon belőle. A tükör elé azért áll az amúgy szerető férj, megbízható barát és lelkes hazafi, mert hamarosan apa lesz, s barátja kisfiát emeli maga elé. Nézi, hogy fest majd gyerekkel. Felpróbálja mintegy. Hogy milyen volna az idill.
A másik tükörbe néző ember nő. Szélsőbaloldali nézeteket valló szerelmét követte egy terrorakcióra készülő csoportba. Érzelmeit azonban hogy is viszonozhatná egy megszállott világmegváltó, aki multimilliomosok elrablásával képzeli el az igazságos társadalom megteremtését? Arra viszont felhasználja a lelkes lányt, hogy vele költői deklarációkat fogalmaztasson – amit úgysem hallgat meg senki. Hiszen halálra vannak ítélve mindannyian. Kell-e mondanom, milyen esélye van a naiv mondatoknak és az utcai nézeteltérések esetén használatos stukkereknek a profi gyilkosok ellen? De most még nem találkozott össze a film két hőse, a jóképű férfi, és áldozata, a törékeny szépségű lány. Utóbbi most még a tükörben nézegeti magát. Kezében pisztollyal. Felpróbálja mintegy. Hogy milyen volna erősnek lenni.
Mindaz, ami ezen kívül történik: evés, napozás, beszélgetés, masszázs és biciklizés – arra szolgál, hogy a végül tragikus gyorsasággal kirobbanó feszültséget fokozza. A kommandósok némi döbbenettel konstatálják, hogy palesztinok nincsenek, egyáltalán nincsenek a képletben, arra azonban, hogy mi van (csakis az erőszak, mint az egyetlen megoldás), egyedül a főhős reflektál. Talán. Ha működésbe nem hozza, amint szokta, amint bajtársai is szokták, a zavaró kérdéseket elnyomó pszichológiai technikákat. Végtére is egyetlen kérdésen dől el minden: embernek tekintjük-e ellenségeinket?
A zseniális Hét perc a mennyországban után (Omri Givon munkája) újabb letaglózó darab, ízelítő az egyre izgalmasabb és jelentősebb izraeli filmművészetből.
Ajánljuk: olyan embereknek, akik nyitottak a szokványos thrillerekétől eltérő eredményre vezető feszültség megélésére.
Nem ajánljuk: az akciófilmek szerelmeseinek. A filmben lezajló nagyjelenet 15 másodpercig tart, és teljes sötétségben zajlik.
TPP
Ha-shoter – színes, feliratos, izraeli filmdráma, 2011. Rendezte: Nadav Lapid. Szereplők: Ben Adam, Michael Aloni, Meital Barda, Gal Hoyberger, Yiftach Klein, Shaul Mizrahi, Michael Moshonov, Menashe Noy. 105 perc. Forgalmazó: Anjou-Lafayette
Hazai bemutató: december 22.
