Hogy hogyan kerül össze egy kőgazdag, embertelenül művelt, XIX. századi szimbolista költőket fejből idéző, a komolyzene történetét oda-vissza fújó, irritálóan kifinomult, ámde, sajnálatos módon nyaktól lefelé teljesen megbénult nagypolgár és a szenegáli bevándorló családjában is megtűrt, életét az utcán, haverok közt töltő, nem is egészen büntetlen előéletű, funky-rajongó fiatal munkanélküli? Sőt: nem csak, hogy összekerül, de, mint végül kiderül, össze is illik, méghozzá jobban, mint azt bárki gondolhatná? Hát úgy, hogy mindkettő ugyanabba a valamibe szerelmes, amiről környezetük, kinek-kinek a magáé, már egészen megfeledkezett (vagy azért, mert annyi feltétel kell hozzá, hogy jelenlétét egyáltalán felismerjék, vagy azért, mert olyan távolinak tetszik abból a nyomorból, ahonnan nézik): az életbe. Sőt: az ÉLETBE.
Nem véletlenül választja személyes ápolónak a sok álszent, megjátszott humanizmussal benyomást kelteni akaró jelentkező közül a nagyszájú, képzetlen, de őszinte néger srácot a béna burzsoá. Érzi, hogy tőle, a minden fennkölt értéket a józan (nem épp paraszti, inkább:) proli ész oldaláról néző, s megkérdőjelező, ám aranyszívű suttyótól többet kaphat, mint más gondozóktól (korrekt és szakszerű kiszolgálást) vagy családtagjaitól (képmutatást és undorral vegyes sajnálkozást). A langaléta külvárosi csávó nem viselkedik, nem óvatoskodja körül a gondozására bízott ember tehetetlen testét, hanem egészséges és egyenes módon reagál a helyzetre. Elefánt, de élő és igazi elefánt egy porcelánboltban, amelyben már vastag por lepi a holt, s talán nem is olyan értékes kerámiákat.
Több hozadéka is van mindennek. A két teljesen eltérő hátterű ember kapcsolata barátsággá mélyül – ami megható, tényleg. A fiatal feka srác mintegy visszaszoktatja az életre kenyéradóját – végül még egy szerelmet is kommendál neki. De a film nézője szempontjából még fontosabb, hogy ez a sajátos hozzáállás kimeríthetetlen humorforrásnak bizonyul. Egymást érik a beszólások, poénok. (A sajtóvetítés illusztris közönsége végignyerítette – velem az élen – a két órát, a mellettem lévő decens hölgy csuklani kezdett a gyakori rendezetlen levegővétel miatt.)
Ha még ehhez hozzávesszük, hogy mindez nem valami íróasztal mellett kiagyalt műanyag-komédia, de a filmben szereplő karaktereknek valóságos emberek a modelljei, akik csakugyan végigcsinálták ezt és így, akkor minden okunk megvan rá, hogy a filmet megnézzük.
Ebben a nagyon szerethető moziban két teljesen hiteles színészt láthatunk: napjaink egyik legkeresettebb francia sztárját, François Cluzet-t és a vele teljesen egyenrangú Omar Sy-t. Minden mozdulatuk és mozdulatlanságuk hiteles és igaz, nem esnek abba a vígjáték-színészek esetében oly gyakori hibába, hogy direkt nevettetni akarjanak. Hiszen az igazi, mély humort csak a nézőpont választja el a tragédiától.
Ajánljuk: akik tudnak és mernek tiszta szívből nevetni, akár még a legsúlyosabb dolgokon is, ha azok groteszk oldalukat mutatják.
Nem ajánljuk: álszenteknek, műhumanistáknak, megjátszott emberbarátoknak.
TPP
Intouchables – színes, feliratos, francia vígjáték, 2011. Rendezte: Eric Toledano, Olivier Nakache. Szereplők: François Cluzet (Philippe), Omar Sy (Driss), Anne Le Ny (Yvonne),Audrey Fleurot (Magalie), Clotilde Mollet (Marcelle), Alba Gaia Kraghede Bellugi (Elisa). 112 perc. Forgalmazó: Budapest Film
Hazai bemutató: december 22.
