Azt, hogy vége van a nyárnak, mi sem jelzi jobban, mint hogy a filmforgalmazó cégek végre előveszik az első fecskék érkeztekor félrerakott filmjeiket, elérkezettnek gondolván végre, hogy drámai tartalmakkal bombázzák meg a nyári léhaságokba beletompult közönséget. Nevezett forgalmazók biztosan nem beszéltek össze, de úgy esett, hogy mostanság minden héten akad egy nehéz erkölcsi kérdéseket családi összefüggések között taglaló film. A múlt heti – a női főszereplő tekintetében Oscar-díjas Blue Valentine és a jövő heti, Oscarokra csak jelölt Biutiful között e héten az idei Berlini Filmfesztivál fő – és mindkét színészi díját besöprő (s az idei Oscarért alighanem eséllyel versenybe szálló) Nader és Simin mutat be egy valóban vérre menő morális dilemmát.
A film cime egy válófélben lévő párra utal. A mindkettejük számára végzetesnek bizonyuló döntéshez az vezet, hogy a férfi, Nader nem volna hajlandó külföldre követni feleségét, Szimint (magyarul bizony fonetikusan kéne írni), ám a legmélyebb, beavatásszerű dráma nem velük történik meg, hanem 11 éves lányukkal. Ő éles tekintettel szemléli szülei olykor meggondolatlan, olykor kényszerű, olykor gyáva, olykor tragikusnak bizonyuló döntéseit, reakcióit, felismerve, hogy az ember életét leginkább olyan helyzetek alkotják, amelyekben nem lehetséges jó megoldást, egyáltalán: megoldást találni.
Az asszony távozása után egészen a férfire szakad Alzheimer-kóros apjának ápolása. Ám a gondozására felvett – egyébként állapotos – asszony súlyos hibákat követ el. A viharos veszekedés és lökdösődés után kidobott nő elvetél, családja rendőrséghez fordul, és innentől idegtépő vizsgálódás indul, hogy ki miért felelős. Olykor hazudni is kell, a lehető legtisztább célok érdekében, persze. Mert ebben a kiválóan felépített filmben mindenkinek megvan a maga saját, és az ő szemszögéből nézve, az ő ítélőképessége számára hiteles indítéka arra, ahogyan gondolkodik, érez, reagál és viselkedik adott helyzetben. A hősöknek nem “igazuk” van, hanem elfogadható motivációjuk.
És, miközben mindenki kiáll és harcol a maga igazáért, nem csupán az emberi viszonylatok többértelműsége, bonyolult, szövevényes rendszere tárul fel, de az a roppant zárt, elképzelhetetlenül sokféle módon és értelemben szabályozott társadalom is, amelyben ezek a viszonylatok léteznek. Az, ami egyetemesen emberi, és az, ami speciálisan perzsa – korunk teokratikus Iránjának egyszer talán történelemként szemlélhető, ám napjainkban még nagyon is eleven valósága – , nem csak egyszerre van jelen, de mintegy értelmezi is egymást. A vallási parancsolatok és a nem kevésbé meghatározó vallási-állami struktúrák ugyanolyan kényszerítő erővel befolyásolják az emberek leghétköznapibb döntéseit is, mint a túlélésért folytatott, az etika határát áthágó hazudozás.
A Nader és Siminben is meghatározó, az iráni filmekben szinte mindig felbukkanó gyermeki szemszög különösen alkalmas az adott gyermeket körülvevő világ határozott reflektálására, ám Farhadi lányhőse (akit egyébként a rendező lánya játszik) egyáltalán nem gyermekként éli meg a történéseket.
Mire végül kiderül az ún. igazság (mármint, hogy ebben a több oldalról is ködbe vonni igyekezett esetben konkrétan ki miben követett el jóvátehetetlen hibát), addigra minden fél, minden oldalon okkal érezheti magát bűnösnek, még a kiskamasz, a világra immár mégis egy bölcs öregasszony tekintetével néző Termeh is, akinek a zárlatban már nem csak holmi absztrakciónak bizonyuló fogalmak, mint igazság és hazugság között kell választania, hanem hús-vér emberek között.
Az egyik az apja, a másik az anyja.
Ajánljuk: igényes embereknek, akik a mozi részéről nem csupán a legolcsóbb szórakoztatásra számítanak.
Nem ajánljuk: a többieknek.
TPP
Jodaeiye Nader az Simin – színes, feliratos, iráni filmdráma. 2011. Rendezte: Asghar Farhadi. Szereplők: Peyman Moaadi (Nader), Leila Hatami (Simin), Sareh Bayat (Razieh), Sarina Farhadi (Termeh), Kimia Hosseini (Somayeh), Shahab Hosseini (Hodjat). 123 perc. Forgalmazó: Mokép-Pannónia.
