Ha nincs „indián”, mi van helyette? – kérdi a film főhőse hangsúllyal, kétszer is a film folyamán.
A nyomasztó hatvanas években játszódik a Török Ferenc rendezésében színházi produkcióból inkább tv-játékként, mint filmként rögzített Bereményi-darab. S ha Bereményi Géza, akkor már Cseh Tamás is, a pótcselekvések megéneklője, az elpocsékolt életerő poétája, aki ugyanazt játszotta valaha, mint a darab hősei: szabadidő- és hobby-indiánosdit a magyar ugaron, ábrándozást a végtelen prérik szabadságáról a „halálszagú magyar róna” (Ady) kietlenségében, harcos-létet az ’56 után oly brutálisan megfélemlített, s a túlélés lehetőségeit a megalkuvás különféle módozataiban meglelő országban.
Amely időszakra – a történet csavaros időszerkezetének megfelelően – a jelenből tekint vissza egy fiatal filmrendező, aki indiánként élő, s a kisszerű, mégis gyilkos erejű, halk kádári terror elől végül (a családi mese szerint legalábbis) a született indiánok közé menekülő, s életét a távolban igazi apacsként befejező nagyapja legendás alakjáról készítene romantikus és hősies filmet. Ha a rajongva tisztelt nagypapát saját, egyszer csak előkerülő besúgói jelentései le nem rántanák a mítoszi magasságokból. Nem csak egy árulás történetét ismerjük meg azonban, de a korrumpálás ügyes technikáival alattvalókat gyártó rendszer végtelenül kisszerű működését is.
Kevés magyar filmben (színdarabban, regényben stb.) vetődik fel olyan élesen a (máig) tisztázatlan múlt kérdése, mint itt. A bemutatott élethelyzeteknek, motivációknak, döntéseknek mind-mind súlya és mélysége van. Bereményi árnyalt és pontos képet ad a diktatúráról, amelynek legembertelenebb vonása talán épp ember-arca volt, az a sunyin haverkodó szerepjáték, ahogy az elnyomó hatalom minden megnyomorított polgárának felkínálta az alku, a megegyezés, sőt az együttműködés lehetőségét; ahogy bevonta a játszmába, érdekeltté tette a hazugságrendszer fenntartásában.
Kár, hogy a rendező viszont a jelen – filmkészítésnek egyáltalán nem kedvező – körülményeivel alkuszik meg. Az Apacsok voltaképpen nem film, hanem lefilmezett színházi előadás. Amelyben azonban sem a színházi közeg nem tud megjelenni (nem von maga után formai következményeket, nem emeli meg, nem jeleníti meg egy magasabb szinten a darab történéseit), sem pedig a filmes eszköztárat nem veszi igénybe a filmkészítő (nem él sem a világítás, sem az operatőri munka, sem a vágás amúgy magától értetődő lehetőségeivel). De leginkább a színpadi szereposztás megváltoztatásának lehetősége nem merül fel: így aztán a két főhős kínos túlkorossága még szembetűnőbb, a mellékszerepekben pedig Csomós Mari kivételével kizárólag teátrális gesztusokkal próbálkozó színészek bukkannak fel. Szervét Tibor alakítása messze kimagaslik a mezőnyből. Nem egyszerűen a helyén van, de egy a belső indíttatástól a külsődleges gesztusokig, a szemrebbenésekig és kisujjmozdulatokig kidolgozott figurát épít fel a tartótiszt alakjából.
Korrekt és érdektelen feldolgozást kapunk, egy filmszerű színházi előadás színházias lefilmezését. Két szék között a padlót.
Mindemellett ajánlható mindazoknak, akik a közelmúlt történelme iránt érdeklődnek, s kellő tájékozottsággal rendelkeznek ahhoz, hogy követni tudják a szövegben előforduló hivatkozásokat.
Apacsok – színes, magyar filmdráma, 2010. Rendezte: Emmanuel Laurent. Szereplők: Csányi Sándor (Horváth/Kishorváth), Schneider Zoltán (Szoboszlai), Szervét Tibor (tartótiszt), Csomós Mari (Nagymama), Karalyos Gábor (Szilaj Ló), Balla Eszter (Kata), Wéber Kata (Edit). 80 perc. Forgalmazó: Vertigo Média Kft.
Hazai bemutató: május 5.
