Ismét nagyjából egyszerre esett be két, bizonyos értelemben egyívású album: mindkettő a soul és az rnb, szóval az igazi fekete zenék felségterületéről való, mindkettőn egy, a maga nemében páratlan énekhang hallható, és mindkét előadó azon kevesek közé tartozik, akiktől nem(csak) slágereket, hanem komplett albumokat vár az ember. (Ezenfelül a lényegtelen részletek rajongói kedvéért az is elmondható, hogy mindkét énekesnek kétszótagú a művészneve, és mindkét lemezen elhangzik egy elharapott bemutatkozás: az egyiken az, hogy „a nevem… nos, a nevem nem számít”, a másikon meg az, hogy „a nevem… nos, a nevemet úgyis tudod”). A ringben Cee-Lo és Ne-Yo.
Megvásárolható:
CEE-LO GREEN: The Lady Killer
Cee-Lo Green egy élő rajzfilmfigura, a popzene Gombóc Artúrja: ránéz az ember, és máris bírja. Ha pedig elkezd énekelni, örök kedvenccé válik, mert nem elég, hogy övé az egyik legszebb hang A Szakmában, mindig jól is használja. Szerteágazó karrierje ellenére a legtöbben persze a Gnarls Barkley duóból ismerik, de idén húzott egy nagyot, amivel sikerült átlépnie a saját árnyékát: Fuck You című slágerével úgy sikerült begurulnia a képbe, hogy nagyjából mindenkit hanyatt döntött. A bazmegelő retro-soul sláger akár saját indulójának is tekinthető, mert megvan benne minden, ami az előadójában: rajzfilmszerű, vicces, ironikus, ugyanakkor egyértelmű, hogy komolyan kell venni, szóval nem lehet nem szeretni, és nagyon nehéz túladagolni. Ami azt illeti, ilyen minőségében azonban tudatmódosító hatású is, mert kicsit bealtatta az embert az albummal kapcsolatban, amelyet felvezetett: egy ilyen sláger fényében lehetetlen volt elképzelni, hogy a Lady Killer rossz lesz.
A jó hír az, hogy nem is lett rossz. A rossz hír viszont az, hogy a Fuck You árnyékát már képtelen átlépni. Figyelembe kell venni persze azt is, hogy nyilván mostoha a sorsa az összes többi dalnak a vigyori szupersláger mellett, de azért túldédelgetni sem kell őket: a Lady Killer nem átlagos munka, de nem is mestermű. Azért ragad meg a két szint között, mert a felvezető szám bombasztjának tizenkétszer történő megismétlésénél többet akar (pedig azzal is lehetne hibátlan), az ambícióihoz viszont nem nő fel teljesen: kalandos és változatos, de nem elég bátor. Klasszikus soultól a James Bond-filmzenének is beillő Love Gunon át a diszkóig minden van rajta (tejcsokoládé, keserű csokoládé, kerek csokoládé, lyukas csokoládé…), viszont egyik dal sem kényszeríti magát a szó pozitív értelmében a hallgatóra, mint a Fuck You: inkább a hallgatónak kell – rossz az, aki rosszra gondol – rámászni a számokra. Ezt a megerőltetést viszont érdemes is vállalni, mert nemcsak a saját csúcsteljesítménye mellett lehet mérni Cee-Lo Green munkáját, hanem a mezőny többi szereplőjéhez viszonyítva is. Úgy meg azért elég könnyű szeretni.
Megvásárolható:
NE-YO: Libra Scale
Viszonyítási alapnak itt van például rögtön egy másik príma soul és rnb-énekes, Ne-Yo, akinek a hangja és a stílusa a legszebb Michael Jackson-i hagyományokat idézi, szóval nem is rangon aluli ellenfél Cee-Lónak. Nos hát, Ne-Yo például minden nagyszerűségével együtt sem fog soha írni egy Fuck You-t, sőt olyan lemezt sem, mint a Lady Killer. Ennek egyik alapvető oka az, hogy ő nem rajzfilmfigura, hanem inkább élőszereplős romantikus drámák tragikus főhőse, ami egész más pályára is állítja őt, mint a másik versenyzőt. Ne-Yo műfajában meglehetősen ritka módon nem egy-egy slágerben, hanem teljes albumokban gondolkozik, amik inkább állandó amplitúdóval dolgoznak, semmint komoly kilengésekkel. Felteszi őket az ember, jól érzi magát, de soha nem ugrat vissza dalokat, és nem is nagyon dúdolja őket.
A lemezcentrikus szemléletben a csillagszemű árenbí-herceg most egészen odáig jutott, hogy egy konceptalbumot írt – tessék megkapaszkodni – három kukásról, akik szuperhősök lesznek, de cserébe soha nem lehetnek szerelmesek, szóval ha rajzfilmszerűségről nem is lehet beszélni, a maga komikuma ennek a lemeznek is megvan. Ezt persze inkább ne feszegessük, elvégre jó gyerek ez a Ne-Yo – inkább fogalmazzunk úgy, hogy ha a Lady Killer egy érdekes rajzfilm, akkor a Libra Scale tipikus szélesvásznú, élőszereplős képregény-adaptáció, annak minden előnyével és hátrányával: grandiózus, részletes, viszont tökéletesen kiszámítható sóhajtozós és szerelmetes rnb-t tartalmaz ez is, akárcsak elődei. A nyitó Champagne Life azért így is egy emlékezetesebb tétel, míg a lemez vége felé a Cause I Said So erős ritmusaival és mondókaszerű refrénjével, a Beautiful Monster meg a buta lüktetésével hívja fel magára a figyelmet, de erre az albumra általában akkor is az ellenkezője érvényes annak, ami a Lady Killerről elmondható: nem átlagos munka, de jobb, ha túlzottan nem temetkezünk bele.
