Hétszáznegyvennyolc kilométer az Isten tenyerén – Jászberényi Sándor riportja Csádból

A sofőr azt mondta, a hajnali imádság után indulunk. Fél hatra értek a hotelhez. Már nem esett az eső, csak a járhatatlanná vált földút és a vízpárától nedves, dögletes levegő emlékeztetett a tegnap esti viharra. Nem tudtam beszállni a Toyota pickupba anélkül, hogy bele ne süllyedtem volna a feldagadt, vörös sárba.

Afrikában nincsenek kis viharok. Csádban – akárcsak bárhol máshol Közép-Afrikában – két évszak váltja egymást: a száraz és az esős. Hamarosan kezdődik az esős évszak. Ezt onnan lehet tudni, hogy a forróság elviselhetetlenebb, mint általában, és már előfordulnak viharok.

Az eső persze még eláll, ám a moszkitók már ébredeznek, hogy terjesszék evangéliumukat – a maláriát. A magas lázzal járó tömegbetegségre már léteznek megelőző gyógyszerek, de védőoltás még nincs. Tapasztalt afrikai utazó azonban nem szed gyógyszert a betegség előtt. Aki már lehúzott pár évet Afrikában, az tudja, hogy nincs istentelenebb, mint a megelőző gyógyszerek mellékhatásai az ötvenfokos hőségben, amikor a lélegzés is kimeríti az embert. Azzal is tisztában van, hogy a helyi gyógyszertárak jobban felszereltek a trópusi betegségekre. Mivel szegények, azt tartják, ami olcsó és biztosan beválik. Akkor szedsz gyógyszert Afrikában, ha már beteg vagy. Ezt elhiheti nekem a kedves olvasó. Az első maláriás élményeimet ugyanitt szereztem, tizenvalahány évvel ezelőtt.

A tegnapi vihar váratlanul ért mindannyiunkat. Nem vettük észre az intő jeleket: a szokatlanul langyos levegőt, ami nem égette az ember bőrét, mint általában. A villámokról is azt gondoltuk, hogy szárazvillámok. Ez is gyakori ezen a vidéken. A hőségtől elektromossággal telítődik a levegő, de nincs felhő, így víz nélkül adja ki haragját az ég. Még viccelődtünk is a segédmotorokon ülve, hogy „fémlovakon vágtázunk a vihar szívébe”, miközben a külvárosi táncos-zenés szórakozóhely felé mentünk.

Ott ért minket az eső. Homokviharral kezdődött. Tele ment a szemünk és a fülünk homokkal, csikorgott a fogunk alatt. A bár bútorain hirtelen félcentis por állt. Homok mindenen és mindenkin, a lányok mélyen dekoltált ruháin, a fiúk vastag, dús haján.

Aztán jött a víz. Iszonyatos mennyiség zúdul le nagyon rövid idő alatt. A tető alá menekül mindenki, de gyorsan megadja magát. Mindenhonnan folyik. Ekkor ázol át először.

Az igazi móka azonban a hazaút a zuhogó esőben egy segédmotoron. Az Isten haragja olyan, mintha alulról is ütne. A motor kerekei felverik a hátadra a vörös afrikai sarat. Nincs semmid, ami nem ázna át teljesen. Az egésznek azonban van valamilyen rituálé jellege, mint a keresztelőnek. Afrika így adja a tudtodra, hogy tudomásul vette a jelenlétedet a földjén.

A ruháim természetesen nem száradtak meg, mire a sofőr megérkezett. Nyirkos ruhában és sáros bakancsban szálltam be a Toyota pickupba. A „magasztos és kegyelmes Isten nevében” – mondta Mohamed, a sofőr. „Tegnap nem kellett volna inni” – tette hozzá a sofőröm, Perlistin. Elindultunk. Hétszáznegyvennyolc kilométer állt előttünk. Azt terveztük, hogy nyugatról keletre tartva átszeljük az egész országot, míg a szudáni határhoz nem érünk.

Csádtól óva intik az európai utazót a követségek. Ha mindenképpen be akarsz jönni az országba, maradj a fővárosban N’Djamenában. Itt se nagyon menj ki az utcára, ha nem muszáj. Lehetőleg ne egyél és ne is igyál semmit a hastífusz, a kolera, a sárgaláz és más egyéb betegségek miatt. Ha kimész az utcára, lehetőleg kerüld el a tömegtüntetéseket. A törzsi politizálás következménye, hogy a tüntetéseket gyakran oszlatják éles lőszerrel. A fővárost semmiképp ne hagyd el. Az embereknek szó szerint nincs semmije, gyakoriak az erőszakos bűncselekmények. Emberrablók állnak a bozótosban arra várva, hogy elvigyenek téged és a kocsidat. Ha baleseted lesz, felejtsd el, hogy bárki érted megy a semmi közepére. Az országban nincs légi mentés, a fővároson kívül nincsenek mentők, rendőrség. Ellenőrzőpontok vannak analfabéta katonákkal és ennyi.

Néztem a kéken csillogó ködpárát a hajnali napsütésben. A négykerék-meghajtásos kocsi kerekei felverték a sarat, ahogyan a kecskéket és csirkéket kerülgetve elindultunk Abéché felé. Keresztülvágni a világ egyik legszegényebb országán gyönyörű vállalkozásnak ígérkezett.

Isten tenyerén vagyunk

– mondta Mohamed. Mélyen vallásos muszlimként meggyőződésesen hitte, hogy az utazó ugyanúgy Isten kezébe teszi magát, amikor elindul, mint tízezer éve, mióta utazik. Mindegy, hogy tevén, karavánban vagy egyedül, Toyota Hiluxban vagy gyalog, nincs befolyása az ismeretlen felett. Aggodalomra azonban semmi ok: Isten már akkor eldöntötte, mihez kezd velünk, amikor megszülettünk.

Szudánban két éve polgárháború tombol. A nemzetközi médiában alig akad hír arról a humanitárius katasztrófáról, ami 2023 óta a térséget sújtja. Közel félmillióan jöttek át a határon a háború elején. A probléma ezzel az, hogy a határszakasz apró, fejletlen városai képtelenek ellátni ennyi embert. Nincs ivóvíz, élelem, nem vezetik el sehová sem a szennyvizet. Az ENSZ-nek azonnal be kellett avatkoznia és menekülttáborokat felhúznia a semmi közepén, ha nem akarták, hogy holttestek százezrei lepjék el a sziklás-homokos sivatagot.

Nincs elég forrás, a darfúri krízis alatt kiépült viszonylagos infrastruktúra pedig összerogyott a 2023-ban fellángoló háború okozta menekülthullám miatt. Jelenleg a semmiből bukkannak fel a határon menekülttáborok, míg a régiek már nagyobbak, mint a keleti városok.

A csádi hadsereg nagy erőkkel képviselteti magát a határszakaszon, csakúgy, mint a Szudánból beszivárgó milíciák. Ebbe a konfliktusba tartottunk, a határ melletti utolsó nagyobb városba, Abéchébe.

Afrikában utazni mindig lenyűgöző élmény. Az autópálya egy egysávos út tele kátyúkkal, elterelésekkel. Csak terepjáróval érdemes nekivágni, annyiszor kell lekanyarodni róla. Keselyűk köröznek az út felett – a madarak rémisztő látványt nyújtanak a hófehér égen. Hófehérnek látszik ugyanis a magas ultraibolya-sugárzás miatt.

Bár a tizenkét órás út alatt hat, oldalra fordult kocsit és három lerobbant teherautót számoltam meg, a keselyűk nem a sebesült vagy szörnyethalt emberek testéért köröznek, hanem az út oldalán fekvő, rothadó állattetemek miatt. Az út melleti falvakban tartott kecskék, marhák, tevék, szabadon járhatnak, főleg a cserjék leveleit, a száraz füvet fogyasztják, és az apró tavacskákban felgyűlő talajvizet isszák. Rendszeresen állnak meg az út közepén vagy vágnak át az autók előtt.

Mi is elgázoltunk egy borjút az utunkon.

Ilyenkor a sofőr kiszáll, szitkozódik, majd a döglött állat tetemét lerángatja az útról a bozótba. Ezért vannak bivaly-, kecske- és báránykoponyák végig az utak mellett Csádban. A csontokon kívül mindent eltakarítanak a dögevők.

Sok mindenért érdemes hosszasan autózni Afrikában. Például, hogy megértsd, mit jelent a szegénység. Szegénynek lenni például azt jelenti, hogy napi húsz kilométert kell gyalogolnod ivóvízért. Hogy a családodból a nők – de a gyerekek is hatéves koruktól kezdve – akár többször is megteszik az utat, a fejükön tíz–húszliteres kannákkal ívóvízért, mely ezen a vidéken a vérnél is melegebb.

Szegénynek lenni azt jelenti Afrikában, hogy nem jut senki sem orvosi ellátáshoz a családodból. Egy egyszerű vérmérgezésbe is belehalsz, mert, ha oda is érsz a legközelebbi kórházba, nekik sincs nagyon gyógyszerük. A kunyhódban nincs áram, a dolgodat a bozótos vécében végzed.

A hosszú távú afrikai autóutak talán legkellemetlenebb része a bozótos toalett. Míg Európában a mobiloddal vagy egy könyvvel a kezedben, filozófiai problémákon merengve könnyítesz magadon, a semmi közepén nem ilyen egyszerű a helyzet. Guggolva egyensúlyozol a homok felett azon idegeskedve, hogy lehetőleg ne fosd le az egyetlen tiszta nadrágodat, mert kellemetlen lenne azt szagolni az út hátralévő röpke öt órájában. Az erőlködéstől görcsölnek a beleid, nem szokták meg ezt a pozíciót. Nehezen megy a dolog. Öt perc után pedig – bármilyen lakatlannak tűnő helyen is álltál meg – egy teljes afrikai falu fog neked szurkolni harmincméteres távolságban.

A kultúrák összecsapása is itt zajlik Afrikában. Sokan gondolják azt Nyugaton, hogy az iszlám és a kereszténység ugyan sok kérdésben feszül egymásnak, ám valójában nincs kulturális háború. Ezt azért merem ilyen bátran leírni, mert meggyőződésem, hogy a kultúra életmód, tehát nagyban meghatározza, ahogyan az életünket szervezzük. Ebből az aspektusból nézve az iszlám és a kereszténység között sok az eltérés, fundamentálisan azonban nem különböznek. A muszlimok többsége is városokban él, földet művel.

A kultúrák harca Afrikában zajlik, és lassan kiterjed az egész kontinensre. Összefüggésben van a klímaváltozással és a növekvő népességgel. Afrikában két csoportra lehet osztani a társadalmat: a földművesekre és a legeltető állattenyésztőkre. Ahogyan fogynak a legelőterületek, a hagyományosan vándorló törzsek egyre nagyobb távolságokat tesznek meg az állataikkal, hogy életben tartsák őket. A csordák mindent letarolnak, ami az útjukba kerül. Azokat a földműveseket, akik ezt szóvá merik tenni, egyszerűen megölik. Teljes falvak pusztultak ki így, nemcsak Nigériában, de Kamerunban és Csádban is. A helyzet katasztrofális: az emberek már nem nagyon vetnek. Minek, ha úgyis elpusztul a termés? Ez egy óriási, nemzetközi katasztrófa, és mint általában minden Afrikában, ez sem izgatja a nyugati világot.

Este tizenegy órára érkeztünk meg Abéchébe. Egy öreg katolikus szerzetes várt minket, és közölte, hogy a reggeli mise reggel fél hatkor van. Különösebb incidens a borjú elütésén kívül nem történt velem az út során, leszámítva, hogy egy hatfős, burnuszos csoport – puskákkal és késekkel az övükben – elvitette magát velünk vagy száz kilométeren. Nem attól féltem, hogy el akarnak rabolni, mert ezt már akkor megtehették volna, amikor megállították a kocsit az éjszaka közepén.

Attól féltem, hogyan akarják majd megköszönni a fuvart. Valamilyen állott, hagymás birkás pörköltet ettünk velük – kormos fémtálból, szikkadt kenyérrel a vakító csillagok alatt.

Reggel még nem volt hastífuszom.