A gázai válság okozta feszültségekhez képest is nagy aggodalmat okozott a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség jelentése, amely szerint Irán ismét felpörgette nukleáris programját. Teherán viselkedése kegyelemdöfésként is felér Joe Biden amerikai elnök Közel-Kelet-politikájának, amely 2024 elejére gyakorlatilag összeomlott.
A három hónapja kitört gázai válság gyors reakcióra késztette az Egyesült Államokat, amely az első pillanattól kezdve kiállt Izrael mellett – ez ugyan sok szempontból érthető és az amerikai érdekeknek megfelelő válasz volt, a gyakorlatban azonban megmutatta a Biden-kormány regionális stratégiájának buktatóit. Sőt, a mindössze a korábbi döntések automatikus fenntartására épülő közel-keleti politika a háború kitörését követően szinte teljesen csődöt mondott.
Csak ne történjen semmi!
2021 januárjában, a beiktatásakor Biden kényelmetlen helyzetben találta magát, ami a Közel-Keletet illeti. Elődje, Donald Trump mélyítette az együttműködést Szaúd-Arábiával és Izraellel, két olyan országgal, melyek ugyan hagyományos szövetségesei az Egyesült Államoknak, de 2021-re egyikük sem volt népszerű az amerikai lakosság jelentős része körében. A térség dinamikáját meghatározó szíriai, líbiai és jemeni polgárháború lezárása továbbra sem tűnt elérhetőnek. Iránnal pedig történelmi mélyponton voltak a kapcsolatok: miután Trump kiugrott a demokrata elődjéhez, Barack Obamához köthető nukleáris megállapodásból, és kiiktatta a legendás iráni katonai vezetőt, Kasszem Szulejmánit, a két ország közötti háború esélyei megnövekedtek. Mindezek fényében távolinak látszott az izraeli-palesztin kérdés, amely ugyan folyamatosan okozott feszültségeket a térségben, de 2021 elején nem tűnt akut problémának.
Biden és csapata ezeket a válságokat lényegében nem kezelte. Érdemi kezdeményezést három év alatt nem láttunk az Egyesült Államok részéről – leszámítva az Iránnal folyó nukleáris tárgyalások újraindítását, ami azonban túl későn jött, és kevés energiát tett bele Washington, így nem sikerült áttörést elérni. A Kínával, az afganisztáni kivonulással, majd 2022 februárjától az ukrajnai háborúval foglalkozó Biden-kormánynak nem is alakult ki igazán Közel-Kelet-stratégiája azon túl, hogy el kell kerülni a válságokat, és továbbra is támogassák az Öböl-államok és Izrael közeledését, illetve tartsák fenn a szankciókat Szíriával szemben.
Amerikai szempontból végül is érthető volt a Közel-Kelet háttérbe szorítása: az amerikai választókat kevéssé érdeklik a térség ügyei, amelyek erőforrásokat és figyelmet vonnak el más kérdésektől. Ráadásul érdemi előrelépéseket csak nagy áron és lassan lehet elérni. Bidenék ezért azt gondolták, jobb kivárni, mint belekavarni a dolgokba (ahogy tette azt több amerikai elnök).
Voltak ugyan jelek arra, hogy ennek a politikának lehetnek részeredményei, de a tavalyi év eseményei bebizonyították, hogy ez a hozzáállás alapvetően elhibázott. Az Egyesült Államok folyamatosan veszíti el cselekvőképességét a térségben, átadva a lehetőséget más szereplőknek. Ez nemcsak a közel-keleti nagyhatalmak szerepének növekedéséhez, hanem Kína (és bizonyos mértékben Oroszország) befolyásának erősödéséhez vezetett. A történelmi jelentőségű szaúdi-iráni megállapodást Pekingben, és nem Washingtonban vagy Londonban írták alá, és egyre nagyobb az igény a régióban arra, hogy Kína nagyobb szerepet játsszon a helyi politikai kérdések rendezésében.
A bideni politika azon a reményen alapult, hogy nem törnek ki a térségben olyan válságok, amelyek kikényszerítenék az amerikai jelenlét növelését. A Hamász október 7-ei támadása óta zajló folyamatok azonban aláásták ezt az optimizmust.
Az izraeli-palesztin konfliktus hatásai
A gázai válság kezdeti napjaiban az amerikai külpolitika határozottan és hatékonyan lépett fel Izrael mellett. Az országnak nyújtott politikai és katonai segítség eddig lehetővé tette, hogy az izraeli kormány katonai nyomást helyezzen Gázában a Hamászra a nemzetközi közösség többségének rosszallása ellenére. Washington nemcsak katonai segítséget nyújtott, de az ENSZ Biztonsági Tanácsában folyamatosan megvétózta az Izraelnek kellemetlen határozati javaslatokat, és hangsúlyozta a zsidó állam önvédelméhez való jogát.
Ezzel a fellépéssel azonban több problémát okozott magának a Biden-kormányzat. Egyrészt, mint kiderült, az izraeli-palesztin kérdés megosztóbb és nagyobb indulatokat vált ki otthon, mint korábban hihette a washingtoni elit. Az ügy nemcsak a Demokrata Párton belül, de a választók körében is feszültségeket okoz, ha kis mértékben is, de javítva Trump újraválasztási esélyeit, a többség szerint ugyanis a republikánus exelnök jobban kezelné a válságot Bidennél.
Másrészt az Izrael melletti kiállás alááshat más, prioritásként kezelt amerikai külpolitikai célokat. Az ukrajnai háború kitörése óta Washington a nemzetközi jogra hivatkozva bírálta Moszkvát, és igyekezett izolálni globális szinten. Izrael gázai offenzívája kapcsán ugyanakkor – a nem nyugati világ országainak szempontjából – saját korábbi normatív érveit ássa alá, és válik elszigetelté maga is az ENSZ-ben. Nem véletlen, hogy az év végéhez közeledve
Harmadrészt a gázai krízissel a békés, válságmentes Közel-Kelet illúziója teljesen eloszlott. Ráadásul az Egyesült Államok külpolitikai figyelmét nagyban leköti az Izrael és Hamász közötti háború egy olyan időszakban, amikor az ukrajnai háború is fordulóponthoz érkezhet. És bár a gázai események nyílt regionális háborúhoz nem vezettek (noha a libanoni-izraeli határon zajló események egyre rosszabbul néznek ki), több területen is destabilizációt és az amerikai csapatokon való katonai nyomás növekedését okozták. Irakban és Szíriában már több mint száz támadás érte az amerikai csapatokat és létesítményeket, míg a jemeni húszi lázadók tevékenysége miatt Washington egy tengeri koalíciót szervezett a Vörös-tenger térségének stabilizálásához.
Negyedrészt a háború okozta feszültségek visszafordították az eddig elért eredmények egy részét. A Biden-kormány által támogatott közeledés az Öböl-államok és Izrael között legalább is átmenetileg lelassult. Ennél is aggasztóbb, hogy a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség jelentése szerint Irán ismét felgyorsította az urándúsítást, noha nyáron még optimizmus volt érzékelhető a Washington és Teherán között megkötött informális megállapodás után, melynek keretében Irán átmenetileg visszafogta nukleáris programját.
Mindez nem azt jelenti, hogy az Izrael melletti kiállás hibás volt, inkább azt, hogy az nem volt beágyazva egy nagyobb stratégiába. Ez pedig két szempontból is aggasztó helyzethez vezetett. Részint látható, hogy a washingtoni (demokrata) elit nem akar és tud mit kezdeni a Közel-Kelettel, egy olyan régióval, amely folyamatosan bizonyítja, hogy nagy válságokat okoz, ha elhanyagolják. Ez már most a térség és Európa biztonságának romlását okozta. Másrészt ugyan a külpolitika nem tartozik az amerikai választásokat meghatározó témák közé, a közel-keleti fiaskók csökkentik Biden újraválasztásának esélyét, és segítik Trump visszatérését, aminek egyelőre beláthatatlan következményei lehetnek.
