Az ellenzéki oldalon a legelterjedtebb értelmezése a magyar külpolitikának, hogy az Orbán-kormány minden kérdésben az orosz érdekeknek megfelelően jár el. Sokan ezt nemcsak külpolitikai döntésnek, hanem káros befolyás eredményének tartják: egyesek szerint a miniszterelnököt (vagy a Fidesz más vezetőit) személyesen zsarolja valamivel Vlagyimir Putyin, mások szerint Moszkva titkosszolgálati és egyéb eszközökkel igyekszik a saját érdekei szerint formálni Magyarország viselkedését.
Ugyan valóban vannak esetek, amelyekben nehéz más értelmezést találni, az idei év megmutatta, hogy a magyar külpolitika nem mindig az Oroszországnak megfelelő döntéseket hozza meg. Az Ukrajnával folytatandó uniós csatlakozási tárgyalások megindításához való passzív hozzájárulás vitatható példa (bár ha valóban Oroszország trójai falova lennénk az Európai Unióban, ezt sem szabadott volna engedni), de az Orbán-kormány két másik idei állásfoglalása egyértelműen mutatja a kizárólag az orosz befolyásra építő narratíva korlátozottságát.
Egyrészt az azeri-örmény háborúban a magyar kormány teljes mértékben Azerbajdzsán mellé állt, mely fegyveresen elfoglalta a vitatott hovatartozású Hegyi-Karabahot. Az azeri győzelem és az oroszbarát Örményország veresége több szempontból is nagyon rosszul jött az oroszoknak. A válság megkérdőjelezte, hogy a posztszovjet térség továbbra is Moszkva befolyási övezetének tekinthető-e, mivel Azerbajdzsán orosz engedély nélkül lépett fel, és végül Örményország is elfordulni látszik Moszkvától.
Magyarország látványosan örült az azeri győzelemnek, pedig az orosz érdekekhez jobban illeszkedő álláspont felvétele (Örményország mellé állni, vagy pártatlannak maradni) nem lett volna politikailag kivitelezhetetlen. Elég lett volna a nemzetközi jog betartására, a beavatkozás tilalmára vagy éppen a kereszténység védelmére hivatkozva Örményországot támogatni.
A másik ügy, amelyben Magyarország szembement az orosz érdekekkel, az a gázai válság. A Hamász október 7-ei terrorista támadását követően Oroszország legjobb esetben semleges, de sok szempontból a palesztin szervezetnek kedvező álláspontot vett fel. Október végén fogadták is a csoport vezetőit Moszkvában, Izrael gázai hadműveletét pedig az ENSZ Biztonsági Tanácsában és a közgyűlésben is folyamatosan bírálta Oroszország.
Ezzel szemben Magyarország Izrael egyik leghangosabb politikai védelmezője. Az Orbán-kormány nemcsak szavakkal, de konkrét szavazatokkal is kiáll az ország mellett. A konfliktus kezdete óta két Izrael-kritikus ENSZ közgyűlési határozatot fogadtak el, az elsőt október 27-én. Ez alkalommal Magyarország egyike volt annak a tizennégy országnak, amely nemmel szavazott (többek között az Egyesült Államok, Ausztria, Csehország és Horvátország mellett), a december 12-ei szavazáson pedig tartózkodott – például az Egyesült Királysághoz, Németországhoz és Hollandiához hasonlóan.
Ha e kérdésben is az orosz érdekekhez igazítja a magyar kormány az álláspontját, akkor egyértelműen igennel szavaz. Moszkvának ugyanis érdekében állt, hogy az USA a lehető legelszigeteltebbnek tűnjön a nemzetközi közösségben Izrael támogatásával. Az EU-ban nem volt egységes álláspont (Írország és Spanyolország például mindkét esetben támogatta a határozatot), a nem európai világban viszont túlnyomó többségben voltak az Izrael-kritikus hangok. Ebben a kérdésben tehát Magyarország a nyugati „átlagnál” is nyugatibban viselkedett, és szembement a keleti vagy globális nyitás politikájával – az utóbbiban érintett partnerországok ugyanis egyként sorakoztak fel Izraellel szemben.
Egy másik lehetséges magyarázatot maga Orbán Viktor adott a Magyar Külügyi Intézet meglapításának 50. évfordulóján szervezett konferencián. A miniszterelnök beszédéről ugyan írtak a lapok, mégis súlyához képest kevés figyelmet kapott. A szövegben találkozhatunk sok ismerős elemmel (lásd a nemzeti érdek alapú külpolitikát), ám egy fontos szempont itt jelent meg először konzekvens módon. Ez pedig a radikális külpolitika melletti elköteleződés.
A kormányfő szerint Magyarország korlátozott erőforrásai miatt hátrányból indul az érdekérvényesítés terén. Ebből azonban nem az következik, hogy el kell fogadnunk helyzetünket, hanem a magyar mozgásteret más eszközökkel kell növelnünk. Ezen eszközök közül a legfontosabb szerinte a radikális álláspontok képviselete, ami taktikai és stratégiai értelemben is növeli az ország mozgásterét. Orbán szerint a magyar soft power lényege ezen radikális álláspontok felvételéből és képviseletéből származó előnyökként fogható meg.
Bár attól, hogy Orbán erről beszél, nem kell ezt elfogadnunk reális értelmezési keretnek a magyar külpolitikát illetően, ugyanakkor én két ok miatt én mégis emellett érvelek. Egyrészt ez összecseng saját tapasztalataimmal – mivel a Magyar Külügyi Intézetnél és elődszervezeteinél dolgoztam évekig kutatóként, számos diplomatával és döntéselőkészítővel tudtam beszélni, akik hasonló benyomásukról számoltak be. Sokan beszéltek arról, hogy úgy érzik,
Másrészt a radikális álláspont képviseletének önértéke magyarázattal szolgál az elmúlt tizenhárom év külpolitikai kalandjainak jó részének megértéséhez. Európa közepén nem az uniós vagy transzatlanti fősodor képviselete számít radikálisnak, hanem az oroszbarátság, Donald Trump és más populisták támogatása vagy éppen az Izrael melletti kiállás. Ráadásul Orbán gyakorlatilag elismerte, hogy minderre az egyébként szűkös magyar mozgástér bővítése miatt van szükség. Ez nem mást jelent, mint a nagyhatalmi (orosz, német vagy akár török) befolyás létét a magyar külpolitikában, ami abban is megmutatkozhat, hogy Budapest képviseli azokat a radikális álláspontokat, amelyeket a nagy országok nem tudnak vagy akarnak.
De vajon lehet-e sikeres a konfrontatív stílusra épülő magyar külpolitika? A kormánypártok belpolitikai pozíciója szempontjából mindenképp, hiszen a nemzetközi konfliktusok provokálásával jól el lehet adni az ostromlott erőd érzetét. Külpolitikai szempontból árnyaltabb a kép. A kisállamokkal foglalkozó szakirodalom ezzel ellentétes javaslatokat tesz, és azt tanácsolja, hogy inkább pozitív és békés imázst kell felépíteniük.
A radikális álláspontok felvételével valóban többen ismerhetik meg Magyarország nevét, ez azonban nem jelenti azt, hogy az érdekérvényesítőképességünk is erősödött. Nehéz példát találni arra, hogy Magyarország mit ért el ezzel a külpolitikával konkrétan, azon túl, hogy kezelnie kell a negatív imázsa által okozott problémákat (például a befagyasztott uniós forrásokhoz való részleges hozzáférést), vagy utólag azt mondhatja, hogy egyes kérdésekben (mint a migráció) már hamarabb képviselte a végül kialakuló közös véleményt, mint az uniós többség.
