Ha fel akarom hívni Európát, kit hívjak?
– Henry Kissinger, az amerikai diplomácia élő legendája ezzel a felvetéssel érzékeltette, miért nehéz Európával kétoldalú tárgyalásokat folytatni és milyen alapvető nehézségekbe ütközik az Egyesült Államok, amikor az uniót egységes hatalmi centrumként kívánja kezelni.
Bár az Európai Unió és az Egyesült Államok politikai rendszere egymással nem megfeleltethető, a jelentős különbségek ellenére mégis lehetséges párhuzamokat vonni a kettő között. Mindkettőt államok alkotják, amelyeknek van helyi törvényhozása és vezetője is. Szövetségi szinten az Egyesült Államok Képviselőháza (ide minden tagállam a népszámlálási adatok alapján delegál tagokat) és elnöke az Európai Parlamentnek, illetve ennek elnökének lenne a megfelelője.
Az államoknak is vannak ugyanakkor választott vezetői, akik egy felsőbb kamarában képviselik az adott államot. Ez az Egyesült Államokban a szenátus, aminek Európában az állam- és kormányfők alkotta Európai Tanács felel meg. A különbség persze az, hogy a szenátusban nem csupán egy képviselője van a tagállamoknak, minden állam két szenátort küldhet ugyanis Washingtonba.
És ott van a harmadik fontos szervezet, a szövetségi kormány, ami igazán megbonyolítja a helyzetet. Az Egyesült Államokban az elnöknek van kabinetje, a különböző feladatokért felelős kormánytagokkal. Az amerikai kormánytagok az elnöktől kapják a felhatalmazásukat.
Az Európai Uniónak is van valami hasonló szervezete, amit kormánynak lehet nevezni, az Európai Bizottság. Ezt 27 biztos alkotja, minden tagállamból egy, akik valamilyen feladatért felelnek. Van elnöke is a bizottságnak, és bár névleg ugyan ő választja meg a biztosokat, a politikai felhatalmazásuk nem tőle ered, hiszen a nemzeti kormányok javasolnak biztosokat, akiket az Európai Parlamentnek is el kell fogadniuk.
A fenti hasonlat logikája alapján azt is mondhatnánk, hogy ebben az esetben az Európai Bizottság elnöke lenne Európa elnöke, őt kellene Kissingernek vagy valamelyik utódjának felhívnia, ha Európa vezetőjével akarna beszélni. Az Európai Bizottság elnöke azonban csak az egyik elnöke az Európai Uniónak, s bár talán a legfontosabb elnöke, de semmiképpen sem az egyetlen.
A hasonlat ott is megbukik, hogy amíg az Egyesült Államok elnöke a választóktól kapja a felhatalmazását – az általuk választott elektori kollégiumon keresztül, de ennek a rendszernek a bemutatása már végképp nem ennek a cikknek a tárgya – addig az Európai Bizottság elnökét a miniszterelnökök választják ki (a kinevezését végül az Európai Parlament erősíti meg, amelyik csak igent vagy nemet mondhat rá).
Az Európai Bizottság elnökéről – illetve az EP elnökéről – sorozatunk első cikkében írtunk, most az Európai Tanács vezetőjét mutatjuk be. Már csak azért is, mert hamarosan választások lesznek Európában, ahol a kontinens 500 millió választópolgára eldönti, ki kerüljön be az Európai Parlamentbe. Ennek a választásnak az eredménye alapvetően azt is meghatározza, hogy kik lesznek az Európai Unió elnökei.
Az elnöki mandátumok hossza nem ugyanolyan, megbízatásuk azonban ugyanakkor jár le, ezért egyetlen csomagban lehet kiválasztani minden fontos vezetőt Európában. Az Európai Bizottság elnökét öt évre választják, az Európai Parlament és az Európai Tanács elnökeit pedig ennek felére, két és fél évre, tehát itt két mandátum fér bele egy parlamenti ciklusba. Az Európai Parlament elnökét ebben a ciklusban félúton cserélték, az elhunyt David Sassoli helyett a máltai, néppárti politikus, Roberta Metsola lett az elnök a második két és fél évre.
Az Európai Tanács elnöke viszont újrázhatott, Charles Michelt két és fél év után újraválasztották. De mit csinál az Európai Tanács elnöke pontosan?
Ez egy viszonylag új poszt, Michel csak a harmadik, aki betölti. Az Európai Tanács elnökének legfontosabb feladata hivatalosan az, hogy vezesse az Európai Tanács üléseit. Itt kénytelenek leszünk kicsit ismét belemenni az Európai Unió néha értelmezéskorlátozó felépítésébe. Az Európai Tanács és az Európai Unió Tanácsa ugyanis két külön dolog. Az előbbi az a csúcstalálkozó, amelyen a miniszterelnökök és államfők évente négyszer összeülnek, hogy eldöntsék, merre menjen az Európai Unió politikája. Itt nem fogadnak el törvényeket, csak úgynevezett következtetéseket, amelyek politikai irányt mutatnak az EU törvényhozó szerveinek.
Az Európai Unió Tanácsa – korai nevén minisztertanács – az Európai Parlament mellett az unió másik törvényhozó szerve. Az Európai Unió Tanácsa a tagállami kormányokat gyűjtő szervezet. Jogilag ez egyetlen intézmény, de tíz különböző formátumban ülésezik, és mindegyik valamilyen jogalkotási területért felel. Mind a tízben az adott területért felelős miniszterek ülnek, attól függően, hogy miről tárgyalnak épp. Az ülést vezető miniszter pedig minden esetben a soros elnökséget adó tagállam minisztere, kivéve a Külügyi Tanácsot, amelyet mindig az Európai Unió külügyi főképviselője vezet.
De térjünk vissza az Európai Tanácsra. Mint írtuk, ez egy viszonylag új elnöki poszt, korábban itt is rotáció volt, és a tagállamok vezetői egymást váltva vezették az üléseket. Az a megoldás, hogy legyen egy állandó elnök, aki levezeti az üléseket, pont azért született meg, hogy legyen valami következetesség abban, ahogy ezeket az üléseket irányítják.
Az Európai Tanács elnöke alapvetően nem dönt a kormányfők helyett, de valamennyire befolyásolhatja őket. A kormányfők tanácskozása előtt az országok uniós nagykövetei a legtöbb témát előzetesen letárgyalják, hogy aztán a politikai vezetők ezt a megállapodást megerősítsék. Sokszor azonban maradnak vitás kérdések, amelyekben egyességet kell kötniük az állam- és kormányfőknek az Európai Tanácsban.
A tanács elnökének az a feladata, hogy ezt a folyamatot irányítsa, és végül segítse a kormányfőket olyan megállapodáshoz eljutni, amely mindenkinek a lehető legjobb. Ezt a posztot gyakorlatilag a belgáknak találták ki, nem is véletlen, hogy az eddigi három elnökből kettő korábban Belgium miniszterelnöke volt (az első elnök Herman Van Rompuy, a második a hazájában kormányra készülő Donald Tusk volt lengyel kormányfő volt, aki elsőként vitte kiemelt vezetői pozíciót az unióban a keleti régióból). Belgium ugyanis egy kiemelkedően kormányozhatatlan, állandó koalíciókötésre kényszerítő állam, amely minden szempontból darabokra van osztva. Régi legenda, hogy Brüsszelben működik a világ legtöbb parlamentje, mert Belgium eleve két részből áll, amelyek államszövetséggé formálódtak, közigazgatásilag Brüsszel is több város egyben, és akkor még ott vannak a nemzetközi szervezetek, mint az EU és a NATO parlamentjei.
A belga politikusok állandó kompromisszumkeresésben nőnek fel, de jellemzően egyikük sem túl karakteres figura, így megfelelnek a másik elvárásnak is: a tanács elnökének második fontos szerepe, hogy legyen kellő felhatalmazása az asztalnál ülni. A miniszterelnökök egyszerűen azt szeretik, ha egy korábbi miniszterelnök vezeti az üléseket, mert jobban megérti, ahogy ők gondolkodnak. Az Európai Unió politikája pedig úgy működik, hogy hoznak egy kompromisszumot, amelynek a végén mindenki elmondhatja otthon, hogy győztesként tért haza, bármi is történt.
Charles Michel liberális, vallon, volt belga miniszterelnök, de egy olyan, parlamenti többséggel nem rendelkező kormánykoalíciót irányított korábban, amelynek szélsőjobboldali pártok is tagjai voltak, míg egyébként liberális pártok nem. Ez megmutatja, hogy képes olyanokkal is koalíciót kötni, akikkel nem ért egyet.
Ha létezett nepo baby a szó megszületése előtt, akkor az pont Michel volt. Ők azok, akik a híres szüleik miatt mindent megkaptak, amit csak lehetett. Michel apja Belgium egyik legendás miniszterelnöke volt, ezért a francia részeken sokszor csak „le fils”, vagyis a fiú néven ismerik. Már 18 évesen elkezdett politizálni, 24 évesen a valaha volt legfiatalabb belga regionális miniszter lett, később pedig szövetségi kormányfő. A testvére ma is junior miniszter az egyik belga regionális kormányban. Sokan vádolták azzal, hogy mindent az apjától kapott meg, de egy ilyen karrier után tényleg nehéz azt állítani, hogy Michel ne lenne tehetséges.
Az Európai Tanács elnökeként folytatott tevékenysége kapcsán viszont mostanra egyre több kifogás merül fel az EU vezetőiben és diplomatáiban. Ezeket a Politico szedte össze egy hosszabb cikkben. Ezek kulminációja Volodimir Zelenszkij ukrán elnök látogatásakor történt, amikor a szervezetlenség és a káosz az ülésen azután sem múlt el, hogy Zelenszkij elhagyta azt. A miniszterelnökök annyira felhúzták magukat, hogy egyikük nyíltan fel is szólalt, hogy ideje lenne rendesen vezetni az üléseket, mert olyan tárgyalásokat kellene újrakezdeniük, amelyekben már alacsonyabb szinten megegyeztek egyszer.
Az is igaz ugyanakkor, hogy Michel nehéz helyzetben vezette az Európai Tanácsot, mert a koronavírus-járvány alatt hozott szabályok szinte lehetetlenné tették a korábbi menetrendet, amelyben kisebb csoportokban hívta félre az elnök a miniszterelnököket, hogy megegyezzen velük. Most kettesével kellett kimennie velük a teraszra, hogy megállapodjanak például az unió költségvetésében, de Michel kritikusai szerint itt is inkább Emmanuel Macron és Angela Merkel voltak azok, akik összehozták a megállapodást.
A legfontosabb kritika működésével kapcsolatban pont az, hogy Michelt a munkája lényegi része nem érdekli, az Európai Tanács elnökének reprezentációs feladatköre viszont túlságosan is. Ő az ugyanis, aki a legmagasabb szinten képviseli diplomáciailag az Európai Uniót. pedig az EU szabályai szerint csak akkor használhat magángépet, ha nincs menetrend szerinti járat oda, ahova repül. A rengeteg utazás miatt idénre még több pénzt kért az elnöki hivatalnak, ami nem vette ki magát jól a miniszterelnökök között.
Ezekből az utazásokból fakad a legtöbb nézeteltérése is Ursula von der Leyennel, az Európai Bizottság elnökével. A beszámolók szerint a két elnök viszonya fagyos, nehezen tudnak együttműködni. Eleve nem voltak jóban, mert mindketten az EU valódi elnökeként látják magukat, de a helyzeten sokat rontott néhány nagy nemzetközi baki is.
Az első az volt, amikor mindketten elutaztak Ankarába, hogy találkozzanak Recep Tayyip Erdogan elnökkel. Michel megragadta az egyetlen Erdogan mellé kikészített széket, ezért von der Leyen hoppon maradt, és a kanapén kellett ülnie. Diplomáciailag elvileg a tanács elnöke fontosabb szereplő, de valójában azonos szinten vannak, és von der Leyen megalázónak vélte a bánásmódot.
A másik az orosz-ukrán háború kitörése után történt. Von der Leyen bejelentette, hogy a bizottság kihelyezett ülést tart Kijevben, de egy nappal a bejelentés után és két héttel az utazás előtt Michel váratlanul megjelent Kijevben Zelenszkij oldalán. Von der Leyenék azzal vádolták, hogy szándékosan akarta ellopni a rivaldafényt. A közös utazás sem sikerült túl jól, Michel valamivel előbb érkezett, és amikor megszólaltak a szirénák a légiriadó miatt, ő már bent volt a védett épületben, von der Leyen és Joseph Borrell külügyi főképviselő viszont kénytelen volt egy óvóhelyen várakozni. Hazafele elvileg közös vonattal mentek, de a vonat két végén elhelyezett első osztályú vagonban ültek, a lehető legtávolabb egymástól, és semmi kontaktus nem volt közöttük.
Michelt látványosan jobban érdekli tehát a sok utazgatás és a diplomáciai tárgyalásokon való parádézás, a probléma azonban az, hogy a külkapcsolatok menedzselésére már van egy másik pozíció az EU-n belül. Valószínűtlen, hogy a belga politikus újra a tanács elnöke lehessen, az EU külügyi főképviselői posztja viszont visszalépés lenne számára, még ha pont azt is csinálhatná, amit annyira szeret.
Michel most 47 éves, volt már miniszter, miniszterelnök, az Európai Tanács elnöke. Amikor a mandátuma lejár, 48 éves lesz. Kifejezetten aktív, tehetséges politikus, aki látványosan ambicionálja a további pozíciókat. De mit csinál valaki egy ilyen karrier után több évtizeden keresztül? Innen felfelé nagyon nehéz menni, talán Ursula von der Leyen posztja az, ami előrelépés lenne, de erre nincs esélye. A nagy kérdés tehát, hogy politikai karrierje hogyan alakul a jövőben, de erre valószínűleg egyelőre senki nem tud válaszolni.
