A már London polgármestereként és külügyminiszterként is botrányt botrányra halmozó – például a burkát viselő nőket postaládákhoz hasonlító – Boris Johnson sokáig megingathatatlannak tűnt a miniszterelnöki székben. A helyzet akkor változott meg, amikor kiderült, hogy bár a koronavírus elleni védekezésként lezárták Nagy-Britanniát, a kormánya által hozott járványügyi szabályokra fittyet hányva Johnson több házibulit is tartott a Downing Streeten található miniszterelnöki rezidencián. Még a Fülöp herceg temetése előtti éjszaka is tartottak két ilyen bulit, miközben másnap II. Erzsébet királynőnek egyedül kellett végigülnie férje temetését a járvány elleni védekezésként hozott távolságtartási szabályok jegyében.
Bár nagy felháborodást keltettek a konzervatív politikusoknak és háttérembereknek rendezett VIP-bulik, sokáig úgy tűnt, csak a kormányfő népszerűségére lesznek rossz hatással, a pozícióját azonban megtarthatja. A sűrűsödő botrányok hatására a Konzervatív Párt bizalmi szavazást tartott egy hónappal ezelőtt, amit Johnson még túlélt, de szép számmal érkeztek szavazatok a leváltására is.
A bili végül akkor borult ki, amikor kiderült, hogy a konzervatívok alsóházi frakcióvezető-helyettese, Chris Pincher – akinek ráadásul nem ez volt az első zaklatási ügye – egy buliban annyira lerészegedett, hogy két másik férfi képviselőt megfogdosott. Az érintett képviselők panasszal éltek Pincherrel szemben, a kormányfő hivatala pedig eleinte tagadta, hogy tudtak volna a politikus korábbi zaklatási ügyeiről.
Közben a törvényhozás felsőházának egyik tagja, Simon McDonald – aki korábban a külügyi tárca magas rangú tisztviselője volt – azt állította, hogy amikor 2019-ben Pinchert kinevezték Európa-ügyi miniszternek, tájékoztatta a kormányfőt a zaklató politikustársával kapcsolatos „hivatalos panaszról”. Erre a kijelentésre pedig már úgy reagált Boris Johnson hivatala, hogy a miniszterelnök valóban tudott a korábbi esetről, csak „nem tudta felidézni azt”, amikor a legutóbbi panasz eljutott hozzájuk. Johnson később azt mondta, nagyon sajnálja, hogy nem cselekedett az információ alapján.
A példátlan méretű lemondási hullámban végül Johnsont is elérte: július 7-én lemondott a Konzervatív Párt vezetéséről és a miniszterelnökségről is – bár a kormányfői pozíciót az utódja megtalálásáig még ügyvezetőként tovább viszi.
Így ő is csatlakozott azon elődeihez – többek között a második világháborút a közvélemény szerint rosszul kezelő, 1940-ben Winston Churchillre leváltott Neville Chamberlainhez, a párttársai által hasonlóan megfúrt Margaret Thatcherhez, az iraki háború kezelésébe és az ezzel járó népszerűségvesztésbe belebukó Tony Blairhez, valamint a brexit levezénylésébe bicskájukat beletörő David Cameronhoz és Theresa Mayhez –, akik nem pártjuk választási veresége miatt mondtak le a kormányfői pozícióról.
Teátrális lemondások a parlamentben és a Downing Streeten
Ebből is látható, hogy a brit közéletben nagy hagyománya van a politikusok lemondásának: a Vaslady például 1990-ben két héttel azután jelentette be a távozását a miniszterelnöki székből, hogy az egy évvel korábban kinevezett helyettese, Geoffrey Howe előzetes figyelmeztetés nélkül, a törvényhozás színe előtt egy Thatcher kormányzásának hibáit ekéző szenvedélyes beszédben lemondott.
Margaret Thatchert már 1986-ban is meg akarták buktatni egy lemondással: védelmi minisztere, Michael Heseltine a kormányülésen jelentette be távozását, ahonnan gyorsan távozott, és a Downing Street 10. előtt elkezdte kritizálni a kormányt, melynek addig a tagja volt, majd még aznap tartott egy sajtótájékoztatót a védelmi minisztériumban, ahol tovább folytatta ezt. Az összetűzés egyébként Nagy-Britannia utolsó helikoptergyára miatt alakult ki.
A második világháború előtt, az Adolf Hitler és Benito Mussolini irányába közelítő kormánypolitika ellen tiltakozva adták vissza többen a megbízásukat. Köztük volt a kormány külügyminisztere, Anthony Eden, aki három évtizeddel később, a szuezi válság után azért kényszerült újra lemondani – ekkor már az ország vezetéséről –, mert annyira nem vette komolyan a helyzetet, hogy Jamaikán nyaralt.
És, hogy egy közelebbi háborús példát említsünk, álljon itt Tony Blair első külügyminisztere, Robin Cook, aki az iraki háború 2003-as elindításakor már a törvényhozás felsőházának vezetője volt, és az invázió ellen tiltakozva mondott le.
Háború sem kell ahhoz, hogy a kormányzati politika ellen tüntetőleg távozzon egy politikus. Éppen Boris Johnson a brexit egyik arcaként és akkori külügyminiszterként azért mondott le 2018 nyarán elődje, Theresa May kormányában, mert nem tartotta elég keményvonalasnak, ahogy az Európai Unióból való kilépést kezelték.
Volt, aki eljátszotta a halálát
A nagy politikai lemondásokról könyvet író Theo Barclay pár éve a Spectator magazin számára készített gyűjtést a további esetekről. Írásából olyan politikusok történeteit ismerhetjük meg, mint John Profumo hadügyminiszterét, aki a 1963-ban azért kényszerült lemondani, mert a törvényhozás előtt tagadta le kapcsolatát egy topless táncoslánnyal, aki az akkori londoni szovjet nagykövetnek is a szeretője volt, és a feltételezések szerint a szovjeteknek kémkedett. Profumo ügye – ami a királyi család életét bemutató A korona című Netflix-sorozatban is szerepel – akkorát szólt, hogy idővel az egész kormányt magával rántotta.
A Guardian visszaemlékezése szerint a Profumo-ügy volt az első alkalom, amikor a bulvársajtó elkezdett a politikusok magánéletével foglalkozni. Pár évvel később ezek a médiumok már annyira belejöttek, hogy szereptévesztésbe kerültek, és ők maguk generálták a sztorikat. Az első áldozatuk Antony Lambton gróf volt, aki azért kényszerült lemondani képviselői mandátumáról, mert 1973-ban egy plüssmaciba rejtett kamerával lefotózták ruha nélkül, ahogy egy prostituált mellett ülve füvezik egy ágyon, a képet pedig az egyik vezető bulvárlap le is hozta.
A munkáspárti John Stonehouse története ennél is pikánsabb. 1969-ben még postaügyi és telekommunikációs miniszter volt, de 1974-ben képviselőként jobbnak látta, ha eljátssza a saját halálát: otthagyott egy halom ruhát Miami egyik strandján, elment úszni, majd „eltűnt” a tengerből. A közvélemény azt feltételezte, hogy megette egy cápa, és már a haláláról szóló gyászhírek is megjelentek, ő pedig Ausztráliában próbált új életet kezdeni a titkárnőjével és új, hamis személyazonosságával.
Ausztráliában egy csomó pénzt kivett egy bankból, majd Koppenhágába utazott a szeretőjével, azonban a bankban gyanússá vált, ahonnan a rendőrségnek is leadták a drótot, így amikor visszatértek Ausztráliába, a hatóságok hamar megtalálták. Stonehouse végül ahelyett, hogy a brit szokásokhoz híven egy lemondó képviselőknek járó jelképes pozíciót kapott volna, hét év börtönbüntetést érdemelt.
Hasonlóan megdöbbentő Jeremy Thorpe története, aki azt követően mondott le az azóta megszűnt, XIX-XX. századi Liberális Párt vezetéséről 1976-ban, hogy a feltételezések szerint a pártja számára küldött adományokból megbízott egy bérgyilkost egykori szeretője, a kapcsolatuk botrányaival évek óta a bulvársajtónál házaló Norman Scott megölésével.
Ennek ellenére Thorpe még évekig dolgozott a párt külügyi szóvivőjeként.
Cecil Parkinson is különleges karriert tudhat magáénak: már az első, 1979-ben megválasztott Thatcher-kormánynak is a tagja volt, és a sikeres újraválasztási kampányt is ő vezette, mégis le kellett mondania a kereskedelmi miniszteri posztjáról, miután a titkárnője terhes lett tőle, és meg is szülte a gyereküket. Lemondása után évekkel azonban újra miniszter lett, és egészen 2015-ig a felsőház tagja maradt.
Persze, ahogy Boris Johnson miniszterelnökségének koporsószöge is mutatja, a zaklatási és szexbotrányok azóta sem múltak el. Theresa May helyettesének, Damian Greennek például azért kellett lemondania 2017-ben, mert egy újságírónő megvádolta szexuális zaklatással, és kiderült, hogy még 2008-ban pornófelvételeket találtak az alsóházi képviselőkent használt hivatali számítógépén.
És zárásképp következzen egy könnyedebb történet, ami azt is bizonyítja, hogy ahol a parlamentarizmusnak több száz éves hagyománya van, ott a politikusok karrierje olyan törékeny, mint egy tojás – amit akár egyetlen rossz megszólalás is egy csapásra összetörhet. Edwina Currie egészen addig számított a konzervatívok egyik felívelő csillagának, hogy egészségügyi államtitkárként 1988-ban a szalmonellajárvány kellős közepén azt találta mondani, hogy Nagy-Britanniában valószínűleg minden tojás szalmonellával fertőzött, amivel annyira magára haragította a párt törzsszavazóinak számító gazdákat, hogy Margaret Thatcher megmutatta neki, merre van az ajtó. A parlamentet viszont nem kellett elhagynia: 1997-ig képviselő maradt.
A kiemelt képen Jeremy Thorpe látható.
