A modern Ukrajnát teljes mértékben Oroszország, pontosabban a bolsevik, kommunista Oroszország hozta létre. (…) Ukrajnában soha nem volt hagyománya a valódi államiságnak.
A többek között ezt mondta Vlagyimir Putyin orosz elnök hétfőn abban az egyórás tévébeszédben, melyben bejelentette, hogy Oroszország függetlenként ismeri el a kelet-ukrajnai régióban található Luhanszki, illetve Donyecki Népköztársaságot, hivatalos támogatást adva az ottani oroszbarát szeparatistáknak.
Putyin beszédében arra is kitért, hogy miközben Ukrajna szülőatyja gyakorlatilag Lenin, „hálás leszármazottai” most Lenin-szobrokat döntögetnek. Az orosz elnök ezen a ponton elengedett egy fenyegetést is: ha Ukrajna el akarja tüntetni a kommunizmus nyomait, Oroszország kész megmutatni, hogyan kell ezt rendesen csinálni – azaz ha Ukrajna maga is a kommunizmus szüleménye, akkor el is tűnhet.
Az orosz elnök beszéde jól érzékelteti azokat a sérelmeket, amelyek a Szovjetunió felbomlása óta mételyezik a több mint ezer éves múltra visszatekintő orosz-ukrán kapcsolatokat, és amelyek elmérgesedése annak a Putyinnak is a számlájára írható, aki a szovjet blokk összeomlását geopolitikai katasztrófának nevezte. Ezt a feszült helyzetet tovább bonyolítja az Ukrajnában található nagyszámú orosz kisebbség, valamint Ukrajnának a Nyugat és a NATO felé közeledése.
Kelet helyett Nyugat
1990 januárjában több mint 400 ezer ukrán állt egymás mellé kézenfogva, hogy 640 kilométeres, Ivano-Frankivszktól Kijevig tartó élőláncot alkotva tiltakozzon a kommunizmus ellen. A résztvevők közül sokan a szovjet hatalom alatt betiltott kék-sárga zászlót lengették. Fél évvel később az ukrán parlament megszavazta Ukrajna leválását a Szovjetunióról. 1991. augusztus 24-én Ukrajna – 1917 után – másodszor is kikiáltotta a függetlenségét, azóta ez a nap nemzeti ünnep.
Bár Ukrajna azóta sem lett tagja a NATO-nak, már 1992-ben felvette a kapcsolatot a katonai szövetséggel. 1994 és 2004 között Leonyid Kucsma elnök felügyelete alatt az ország egyre jobban eltávolodott a szovjet örökségtől, és változott át kapitalista társadalommá. A 2004-es elnökválasztáson Kucsma pártja a Putyin által is támogatott miniszterelnököt, Viktor Janukovicsot indította, akinek ellenfele, Viktor Juscsenko a kampány során rejtélyes körülmények között megbetegedett, majd kiderült, hogy mérgezés áldozata lett, ami maradandó nyomokat hagyott az arcbőrén. Juscsenko a választás első fordulójában győzött, de a másodikban alulmaradt, ám a csalások miatti tiltakozásból kinövő narancsos forradalom hatására a legfelsőbb bíróság megismételtette a második fordulót, amelyet így végül Juscsenko nyert.
Juscsenko célja a NATO felé való közeledés volt, ezt a tervet azonban megakasztotta a 2010-es elnökválasztás, amelyen ő csupán az ötödik lett, és amelyet Janukovics nyert, aki azt hangoztatta, hogy a NATO-val és Oroszországgal is jóban kell lenni. Ez a látszólag független álláspont Janukovics esetében azonban egyértelmű oroszbarátságot takart, amit az is jelez, hogy amikor a 2014-es, halálos áldozatokat is követelő Majdan téri tüntetések miatt megbukott, majd elmenekült Ukrajnából, Oroszországban talált menedéket, és azóta is ott tartózkodik.
Az sem segített Janukovics látszólagos semlegességének fenntartásában, hogy Oroszország a tüntetések láttán puccsot kiáltott, és fegyveresek jelentek meg a Krím-félsziget ellenőrzőpontjainál, akikről később kiderült, hogy orosz katonák. 2014 márciusára már átvették az oroszok a hatalmat a Krímben, az ottani parlament pedig megszavazta az Ukrajnától való elszakadást és az Oroszországhoz csatlakozást. Putyinék ezt örömmel vették, a világ más országai azonban nem ismerték el, és továbbra is Ukrajna részeként kezelik a Krími Autonóm Köztársaságot. A következő öt évben Oroszország fenyegető jelenléte nem szűnt meg, 2021-re pedig különösen felerősödött, miközben egy Nyugat- és USA-barát ukrán kormány próbál meg lavírozni a nemzetközi politikában a 2019-ben megválasztott Volodimir Zelenszkij elnök vezetésével.
Mondja inkább oroszul, ha lehet
A fentiek alapján könnyen le lehetne egyszerűsíteni az orosz-ukrán konfliktust az orosz és az ukrán népcsoport közötti feszültségre, de ennél bonyolultabb a helyzet, ahogy az a nyelvhasználati szokásokból alább kiderül.
Az első és legfontosabb tény, amin Putyin inváziós álmai is alapszanak, hogy Ukrajnában található a világ legnagyobb orosz diaszpórája: a 2001-es népszámláláskor az ország lakosságának 17,3 százaléka, azaz mintegy 8,3 millió ember vallotta magát orosznak. Az orosz nemzetiség tagjai egész Ukrajna területén megtalálhatók, de legnagyobb arányban a Krímben, a Donyecki, a Dnyipropetrovszki, a Luhanszki, az Odesszai és a Szumi területen élnek. A lakosság eloszlása a politikai színtéren is meglátszik: a 2007-es parlamenti választáson a déli és keleti megyékben a Janukovics-féle, oroszbarát Régiók Pártja volt a legnépszerűbb, ahogy Janukovics a 2010-es elnökválasztáson is az ország keleti részén elért eredményével győzte le szoros versenyben Julija Timosenkót. Igaz, 2014-ben már jelentős veszteségeket szenvedett el az EU-barát Európai Szolidaritással (korábbi nevén Petro Porosenko Blokk) szemben.
Ennek megfelelően az orosz nyelvet is igen sokan beszélik, viszont nem csak azokon a területeken, ahol magas a magukat orosznak vallók száma. A Donbaszban vagy más néven a Donyec-medencében és a krími területeken az orosz számít az elsődleges nyelvnek, de erőteljes a jelenléte a keleti és déli megyék nagyvárosaiban is. A Kijevi Nemzetközi Szociológiai Intézet 2004-es felmérése szerint
Ami igazán meglepő lehet, hogy egy 2008-as Gallup közvélemény-kutatás szerint az ukránok 83 százaléka szívesebben is használja az orosz nyelvet, mint az ukránt. Kijevben például a lakosság 13,1 százaléka vallotta magát orosz nemzetiségűnek, de 25,4 százaléka mondta azt, hogy orosz az anyanyelve.
