Az amerikai katonák végül 2021. szeptember 11-ére tervezett afganisztáni kivonulása kapcsán természetesen beindultak a találgatások arról, hogy mi lesz azután. Az Egyesült Államok húsz éven keresztül dominálta a közép-ázsiai országot, miközben annak jelentősége a terroristák elűzése után minimális lett. Egy dolog persze felismerni ezt a tényt, és egy másik dolog végrehajtani egy vereséggel felérő kivonulást.
Washingtonnak több mint tíz évébe telt, mire az első ötlettől eljutott a megvalósításig, amelyhez azt a keserű pirulát is le kellett nyelnie, hogy azzal a Talibán mozgalommal kellett megegyeznie, amely felszereltségében és működésében kőkorszaki állapotú a high-tech amerikai haderővel szemben.
A kivonulás május 1-jével veszi kezdetét, de máris sokak fantáziáját megindította, hogy mi lesz azután. Az egyik népszerű verzió szerint, amelyre a South China Morning Post minapi cikke is ráerősített, Kína lehet az az ország, amely az USA távozásával betöltheti a hátrahagyott űrt. Tény, hogy Pekingnek minden oka meglenne erre a lépésre, és az erőforrásai is megvannak hozzá.
Biztonsági értelemben Kína számára az ujgurok miatt lehetne szüksége az afganisztáni jelenlétre. Az ujgurok egy alig tíz milliós muszlim kisebbség Kína legnyugatibb, a közép-ázsiai „sztánokkal” határos részén. A közösség tagjai az elmúlt évtizedekben több terrorcselekményt hajtottak végre Kínán belül (általában tömeges késelések formájában), és 2001 előtt az afganisztáni tálibok is menedéket adtak csoportjaiknak. Ujgur terroristák aktívak voltak az al-Káida részeként az afganisztáni, pakisztáni régióban, többen ezren csatlakoztak az Iszlám Államhoz ott és Szíriában is, de tagjaik megjelentek Indonéziában és Thaiföldön is. Peking fellépése az ujgurokkal szemben rendkívül kemény, az elmúlt években több százezer férfit és nőt küldtek (egy ideig) titkos átnevelő táborokba Hszincsiang-Ujgur tartományban.
Gazdasági értelemben adná magát, hogy Afganisztán is része legyen az Egy út, egy övezet kezdeményezésnek, amelyet Peking lassan egy évtizede indított el, és amely hatalmas infrastrukturális beruházásokkal jár a világ jó részén a kínai áruk piacra juttatása érdekében. A régióban az egykori szovjet tagköztársaságok mellett Pakisztán is dollár milliárdokban részesült idáig, miközben Afganisztán csak a lehetőségekről tudott tárgyalni Pekinggel, pedig az ország elmaradottsága és elhelyezkedése nagyon is indokolná a befektetéseket.
Bár a friss szakértői vélemények kínai békefenntartók jelenlétét is elképzelhetőnek tartják, érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy Peking már az amerikai, illetve NATO-jelenlét idején megkezdte egy katonai bázis kiépítését a Wakhan korridorban, amely gyakorlatilag egy mély völgy Afganisztán keleti, Kínával határos részén. A terület annyira elzárt a magas hegyek miatt, hogy még az afgán polgárháborúk sem pusztították el. Ide épített Kína az elmúlt években egy közös bázist, és itt kezdett afgán katonák képzésébe, ahogy a szomszédos Tádzsikisztánban is hasonló kínai bázis működik, szintén hegyvidéki területen. Ezek a bázisok – az innen indított járőrökkel – segíthetnek lezárni azokat az egyébként ellenőrizhetetlen útvonalakat, amelyen ujgur terroristák beszivároghatnak Kínába.
Ugyanakkor kérdéses, hogy békefenntartóként vagy más formában megkockáztatna Kína egy „afgán kalandot”.
Békefenntartóként érkezni persze biztosítana némi legitimitást, de ehhez az ENSZ Biztonsági Tanácsának az egyetértése is kellene, azaz Egyesült Államok, Franciaország és Nagy-Britannia támogatása is. Ráadásul ezek a missziók többnemzetiek, nagy kérdés, hogy a jelenlegi nemzetközi hangulatban kinek lenne még kedve, erőforrása egy ilyen kiszámíthatatlan kimenetelű műveletben részt venni.
Egyedül nekivágni egy afganisztáni akciónak pedig még rosszabb esélyekkel kecsegtetne, ez világos a szovjet és amerikai tapasztalatok után. Az elmúlt évtized bámulatos gyorsaságú katonai modernizációja ellenére a kínai haderő tapasztalatlan; katonai műveletekben ugyan részt vettek békefenntartóként Libanonban és Dél-Szudánban, de háborús tapasztalatuk nincs. Peking külpolitikáját mindig is az óvatosság jellemezte, és a beavatkozás egy polgárháborús helyzetbe túlságosan kiszámíthatatlan, miközben érdemi nyereséget alig ígér. Ráadásul – és itt összeérnek a kínai és a kivonulás mellett szóló amerikai érvek – Pekingnek is a nagyhatalmi rivalizálásra kell készülnie, erőforrásait arra összpontosítania.
Afganisztánban hiába van felbecsülhetetlen értékű gazdasági kincs (az egyik gyakori érv a nyersanyagéhes Kína kapcsán), ha azt a rossz biztonsági helyzet miatt még senkinek sem sikerült kiaknázni. Jellemző, hogy eddig sem amerikai vagy nyugati vállalatok kötötték a legnagyobb „üzletet”, hanem a kínai Metallurgical Group Corporation, amely 2007-ben 30 évre vette bérbe Mesz Ajnak területét, ahol a világ egyik legnagyobb nyílt színi fejtésű rézbányáját akarták kialakítani. Az akkor hárommilliárd dolláros befektetés Afganisztán történetének legnagyobbika volt, de a termelés mai napig nem indult meg, a tálibok rendszeresen megtámadták a biztonsági őröket, az ügyvezetőnek pedig korrupció miatt el kellett hagynia az országot.
Ez a példa arra is rávilágít, hogy még a pragmatikus Pekingnek is gondot okoz az afgán környezet, pedig a kínai befektetések jól elboldogulnak a rendezetlen hátterű, korrupt országok piacain. A kínai érdekek annak ellenére nem hatották meg a tálibokat, hogy Peking legfontosabb regionális partnere, Pakisztán a fundamentalista szervezet fő támogatója.
Kína a következő években – folytatva az eddigi tradíciókat – minden bizonnyal az óvatos kivárás politikáját folytatja majd Afganisztánnal, egyszerre tartva kapcsolatot a hivatalos kormánnyal és a tálib ellenzékkel. A Talibán Pekinggel is normalizálta kapcsolatait annak ellenére, hogy a tálibok a 2001 előtt az ujgur terroristáknak adott támogatások miatt biztonsági kockázatnak számítottak. Valószínűleg Peking kivárja, hogy az amerikai kivonulás után a tálibok betartják-e az ígéreteiket, és ha megszerzik a hatalmat, felelősen viselkednek-e.
Kínának nincs hova sietnie. Lehetséges, ám nem valószínű, hogy a szomszéd országok valamelyike vagy Oroszország megpróbálkozik az amerikaiak által hagyott űr betöltésével, de a távozó nyugatiakon kívül csak Peking rendelkezik olyan erőforrásokkal, hogy érdemben alakítson az afganisztáni folyamatokon.
