Tavaly ősszel, 78 éves korában londoni otthonában elhunyt Shere Hite, a hetvenes évek Amerikájában akaratán kívül botrányhőssé vált neves szexuálszociológus. Minderről a hazai sajtóban egy szót sem olvashattunk – holott legjelentősebb műve, a Hite-riport a nők szexuális életéről negyedszázados késéssel ugyan, de 2000-ben magyarul is megjelent. Én viszont csak az angol kiadásból tudtam dolgozni, mert a fordítás a szegedi Somogyi könyvtárból, ahonnan megpróbáltam kivenni, eltűnt. Talán egy tudásszomjas olvasó szégyellte odavinni a kölcsönzőpulthoz, inkább ellopta. Ez valószínűleg bizonyítja, hogy noha Hite egyes eredményei mára úgy-ahogy beépültek a szexről való közgondolkodásba (sőt optimistábbak szerint evidensnek tekinthetők), tabudöntögető munkája még korántsem minősíthető befejezettnek.
A floridai, majd a Columbia egyetemen tanuló, 1942-es születésű Shere Hite (a keresztnév a Shirley becézett formája) diákként igen húsbavágó tapasztalatot szerzett a nők szexista eltárgyiasításáról, nemi sztereotípiák mentén történő megalázásáról. Az előnyös külsejű, szőke hajú nő, hogy finanszírozza a tanulmányait, modellkedést vállalt, és reklámfotóját a Playboy a következő szöveggel közölte le: „Az Olivetti írógép olyan okos, hogy a használójának már nem is kell ész.” Ez az incidens nyitotta fel Hite a szemét a patriarchátus visszásságaira – rögtön csatlakozott egy feminista csoporthoz, és együtt tüntetett velük a gyártó székházánál a hirdetés ellen, amiben előzőleg ő maga szerepelt. Ezidőtájt kezdett el a Nemzeti Nőszervezet (NOW) gyűléseire is eljárni. Egy alkalommal, amiikor a női orgazmus került szóba, mély csend támadt – ekkor merült fel, hogy alaposabban utánanézhetne a témának. Ismert feminista szexkutatók ugyanis ekkoriban nem voltak – Shere Hite 2011-es interjújában úgy emlékezett, hogy sokáig ő volt az egyetlen.
„Forradalom” ide vagy oda, a szexuális diskurzus (beleértve a kutatásokat, tanácsadó könyveket és rovatokat) erősen freudista beütésű maradt, a nők kárára. A pszichoanalízis atyja ugyanis a szexualitást meglehetősen fallocentrikusan értelmezte. Haladónak számított annyiban, hogy egyáltalán szót ejtett a klitorális (csiklói) orgazmusról, elismerte annak létezését, ám egyúttal az éretlen női szexualitás megnyilvánulásaként bélyegezte meg. Több művében kijelentette, hogy a szexuális érés folyamán az elsődleges erogén zóna helye áttevődik a csiklóról a hüvelyre, és az érett nő ismérve a vaginális orgazmus.
A feminizmus első hulláma a huszadik század elején (egy-két szakadár kivételével) kényszerűen letett a „szexuális kérdés” tárgyalásáról, nehogy az általa kiváltott merev társadalmi ellenállás veszélyeztesse a szavazati jog és az állampolgári egyenlőség fontosabbnak tartott céljait. A hatvanas években (legalábbis az USA-ban és Nyugat-Európában) kibontakozó második hullám azonban felismerte, hogy minden személyes ügy egyben politikai kérdés is („the personal is political”). Így a privát szféra problémáit, köztük a (hetero)szexualitásban megmutatkozó egyenlőtlenségeket is a diskurzus középpontjába emelte. Az öntudatnövelő csoportok programjában szerepelt az addig tabusított saját nemiszervvel való megismerkedés – tükör segítségével (hasonló jeleneteket láthatunk például a Sült zöld paradicsom vagy A nőkért című filmekben).
Ezekben az években fogalmazódott meg Hite-ban, hogy az addig megszokott gyakorlat helyett, miszerint a „szakértők” előírták a nőknek, hogy mit kellene érezniük, szükség lenne egy olyan kutatásra, amelyből kiderül, hogy mit éreznek maguk a nők valójában. A női szexualitást eddig a férfi szexualitásra adott válaszként tekintették a kutatók – nehezményezi Hite a könyve előszavában. Több szó esik arról (talán ma is), hogy a nők miként elégíthetik ki a férfiakat, mint arról, hogy ők maguk hogyan tudnának több élvezetre szert tenni. A nő helye a szexben tükrözi a helyét a társadalomban – mutat még rá Hite ugyanott. Az általa összeállított anonim kérdőívben, amit 75 ezer példányban küldött szét először a NOW fiókjai, majd különböző női klubok, női magazinok és egyházi női levelezőlisták (!) segítségével, részletekbe menően érdeklődik a válaszadók maszturbáció- és orgazmustapasztalatairól, szexuális kapcsolataikról, partnerrel való aktusaik mikéntjéről, vágyaikról, attitűdjeikről, témába vágó olvasmányaikról, és az állítólagos (a kérdőívben is idézőjelbe tett) „szexuális forradalomról” alkotott véleményükről. Háromezer, 14 és 78 év közötti nőtől kapott vissza teljesen kitöltött kérdőívet – a narratív válaszok feldolgozása (jóval az internet, és egyáltalán, a személyi számítógépek elterjedése előtt) roppant mértékű, többéves munka volt, amit a szerző anyagi támogatás nélkül, az ügy iránti elkötelezettségből végzett. Szándékosan kerülte a feleletválasztós formát, mert már a megadott opciók is előfeltevéseket foglalnak magukban, amik torzíthatják a válaszokat.
Hite kutatása nem volt reprezentatív, de eredményei jelentősége így sem vitatható, hiszen az ellentmondásos Alfred Kinsey óta (1953) hasonló, nagymintás, átfogó kutatás a nők szexualitásáról nem született.
A 650 oldalas mű legnagyobb részét, témák szerint csoportosítva, a jellegzetesnek tartott válaszokból való válogatás teszi ki. Mivel azóta sem sikerült megtalálnunk az autentikus szexuális diskurzus irányait, és a prüdéria vs. pornográfia ambivalenciája jellemzi a kultúránkat (csak egy banális példa: mindent meztelen női testtel szokás reklámozni és egy átlagos gyerek 9 évesen találkozik internetes pornóval, miközben nincs érdemi iskolai szexedukáció), sok olvasó számára akár ma is zavarba ejtően is hathatnak a nők részletekbe menő beszámolói például a maszturbációs szokásaikról. A leírások ugyanis őszinték, pontosak, tényszerűek, és fő „bűnük”: egyáltalán nem céljuk a potenciális férfi olvasók felajzása.
Ha utóbbiak ennek ellenére sem hagyják abba az olvasást, további rossz hírekre számíthatnak: míg maszturbáció révén szinte az összes válaszadó képes volt elérni az orgazmust, pusztán a vaginális behatolástól rendszeresen csak 30 százalékuk. Aki pedig nagyon ritkán, vagy soha, az, hála a korabeli főáramú szexuális diskurzusnak, (tévesen) „frigidnek” hitte magát. A „szakértők” (ez talán azoknak is ismerős lehet, akik a kilencvenes években voltak tizenévesek) magukra hagyták őket olyan nesze semmi, fogd meg jól közhelyekkel, melyek szerint „idő kell, amíg eljön” (ennek egy változata: „harminc után képesek rá a nők igazán, hamarabb nem”!), „majd akkor jön az orgazmus, amikor a legkevésbé számítasz rá”, illetve „az orgazmust a nőknek meg kell tanulni” – miközben a hogyanokról egy szó sem esik, pedig, mint Hite is rámutat, ez nem atomfizika. Ráadásul a freudi megkülönböztetés is téves: joggal hányja Hite Freud szemére, hogy nem volt tisztában a csikló anatómiájával (hosszasan fejtegeti, hogy a vaginálisnak vélt orgazmusok nagy része is közvetett klitorális ingerléssel jön létre).
A klitorális stimulációt sikerrel végezheti (behatolás közben, vagy azon kívül) a partner is, csakhogy, derül ki a válaszokból, sok nő ezt nem meri kérni (a férfi partnernek pedig ritkán jutott magától eszébe), vagy ha a partner nem jól csinálja (pl. túl erősen), nem mer szólni. A miértek egészen meglepőek: például nehogy elvegyék a férfi önbizalmát (hogy „ő”, azaz a nemi szerve már nem is elég), vagy nehogy látens leszbikusnak tartsák őket. Több válaszadó ráadásul bevallotta, hogy szándékosan fogja vissza magát, mert attól fél, hogy az orgazmustól megváltozó arca vagy a közben kiadott hangja taszító a partner számára. Így aztán igen nagy arányúnak bizonyult az orgazmust színlelő nők aránya – több válaszadó azonban megemlíti, hogy a nőmozgalom hatására tett le erről, és vált tudatosabbá szexualitásában is. Az orális szextől a nők 42 százaléka jut el az orgazmusig – azért csak ennyi, mert (mint ahogy a válaszadók nehezményezik is) ez többnyire csak ingerlés, és nem kielégítés céljából történik. (Illetve itt még többen számolnak be a nemi szervük kinézetével, szagával stb. kapcsolatos gátlásaikról.) Összességében káros a nők szexuális élvezetére a behatoláscentrikus felfogás – Hite kifejezésével élve, a szex „reproduktív modellje” – pláne annak tükrében, hogy az aktusoknak csak igen kis százaléka történik gyermeknemzés céljából.
A Hite-riport iránt igen nagy volt az érdeklődés: az első megjelenés után pár évvel máris újra kiadták, a mai napig 12 nyelvre fordították le, és mintegy 50 millió példányban kelt el. A maga idejében azonban rengeteg kritikát vont maga után: a Playboy például a Hate-report (gyűlöletriport) névvel illette és férfiellenesnek nevezte a könyvet, míg egy másik médium Sheer Hate-té (színtiszta gyűlölet) keresztelte át a szerzőt. Kulturáltabban megfogalmazott (elsősorban módszertani kritikákat) is kapott, például. hogy túl kevesen küldték vissza a kérdőíveket, amire ironikusan így vágott vissza:
Freud meg csak három bécsi nőt interjúvolt meg.
Szilágyi Vilmos szexuálpszichológus kérdésünkre válaszolva pozitívan nyilatkozott munkásságáról:
Shere Hite a 70-es évek egyik legjelentősebb szexuálszociológusa volt – mondja a szakértő. – A nők szexuális viselkedéséről szóló leghíresebb könyve mellett (és ezt kevesen tudják), a férfiak szexuális viselkedéséről is rengeteg adatot gyűjtött, amit viszont a ’70-es évek végének szexológiai szakirodalma nem méltatott jelentőségének megfelelően. Pedig Kinsey első „Report”-ja (1948) óta ez a legnagyobb méretű új és megbízható szexuálszociológiai feldolgozása ennek a fontos témának.
Hite a férfiakról szóló riportja után további könyvekkel jelentkezett (például a nők által elszenvedett érzelmi bántalmazásról), de úgy érezte, hogy az USA-ban (részben az ekkoriban megerősödő fundamentalista csoportok folyamatos támadásai miatt, amelyek rajta verték le a romló válási statisztikák miatti dühüket) lehetetlen elfogadtatnia munkásságát. Lépten-nyomon bulvárlapok paparazzói üldözték, és a halálos fenyegetések is rendszeressé váltak. A korszak tizenkét elismert feministája, köztük Gloria Steinem nyilatkozatot adott ki Hite védelmében. A történteket a második hullám sikerei miatti visszacsapásként értékelték, melynek célkeresztjében véleményük szerint nemcsak Hite jogai állnak, hanem minden nő jogai.
Hite végül lemondott az amerikai állampolgárságról, és 1995-ben a szabadelvűbbnek remélt Európába, Németországba költözött, ahol nála 19 évvel fiatalabb férjével élt. Később elváltak, és Hite második férjével Londonba költözött. 2000-ben önéletrajzát is megírta, aminek kapcsán sokan önteltnek ítélték. Mindenesetre Európában összességében pozitív visszajelzéseket kapott, örömét lelte abban, hogy a fiatal feministák nagyra tartják a munkáját. Állítása szerint minden egyes olvasói levélre személyesen válaszolt. Sok férfi is írt neki a tanácsát kérve.
A New York Times méltatása szerint ő volt az, aki megtette az első lépést a nők számára a valódi szexuális forradalom felé – hiszen a hatvanas évek változásai csak részleges eredményeket hoztak, a nemet mondás jogát például nem, ráadásul a nők számára a szex minőségét nem feltétlenül növelték, legfeljebb a mennyiségét. A Ms. magazin szerint a Hite-riport „forradalmat robbantott ki a hálószobákban” – márpedig ez aligha mondható károsnak a párkapcsolatokra, illetve házasságokra nézve.
