A magyarországi környezetvédők minden bizonnyal pozitív várakozással figyelik a kormány nejlonzacskókkal kapcsolatos új rendelkezését, a Greenpeace Magyarország ugyanis korábban petíciót indított, amiben az eldobható műanyag szatyrok forgalmazásának betiltását követelte. A legújabb hírek szerint az Innovációs és Technológiai Minisztérium 2019-től az egyszer használatos műanyag zacskók és műanyag termékek használatát a termékdíj-törvény módosításával szigorítaná, 2021-től pedig a teljes betiltásra is sor kerülhet.
A médiában egy ideje sokkoló cikkek jelennek meg arról, hogy a műanyag szemét tönkreteszi a tengerek élővilágát, negatívan hat a turizmusra, és a szennyezés végül az ivóvizünkbe is belekerül. Egy gömbfejű delfin Thaiföldön 80 darab, a tengerben úszkáló zacskó lenyelése miatt pusztult el, miközben rengeteg vízi állat jut hasonló sorsra. A National Geographic 2018. júniusi számának címlapján egy műanyag szatyor emelkedik ki jéghegyként a tengerből, utalva a probléma nagyságára és jellegére.
A műanyag szemét kétségtelenül elárasztott minket, a mennyiséget drasztikusan csökkenteni kell. Ugyanakkor nem könnyű megmondani, milyen típusú intézkedések lehetnek hatékonyak, vagy mire van szükség ahhoz, hogy az egyének is jelentős lépéseket tegyenek a klímaváltozás ellen. Néhány kép egy cuki állat haláláról pár percre elszomorítja, a rengeteg elrettentő statisztikai adat elgondolkodtatja az olvasókat, de hosszabb távon nem vezet viselkedésváltozáshoz.
A műanyagzacskók megadóztatása vagy betiltása sok kérdést vet fel
Eddig több mint hatvan ország szabályozta adókkal, illetékekkel vagy betiltással a műanyag termékek használatát, ugyanakkor a termelés elvileg a közeljövőben is növekedni fog. Az egyszer használatos műanyag 26%-át Délkelet-Ázsiában állítják elő, 17%-át a Közel-Keleten, 16%-át Európában; az egy főre jutó műanyaghulladék aránya viszont Észak-Amerikában, Japánban és az EU-ban a legmagasabb. Banglades volt a legbátrabb, itt 2002-ben, Ruandában pedig 2008-ban tiltották be a zacskókat. A pozitív hatás mérhető: Angliában például, ahol 2015 óta öt pennyt kell értük fizetni, 86%-kal csökkent a hét legnagyobb szupermarketláncban eladott nejlonzacskók száma.
Egyes helyeken bónuszt kap, aki nem kéri a műanyag szatyrot. Érdekes módon – mivel a pénzügyi veszteség fájdalmasabb a legtöbb embernek, mint amennyi örömmel a nyereség jár –, ez a módszer kevésbé hatásos, mint amikor fizetni kell a zacskóért. A vásárlók egy viszonylag jelentős része viszont még így is az egyszer használatos megoldást választja, emiatt a magasabb adó vagy a betiltás tűnik jó megoldásnak.
Az sem mindegy, hogy mit használunk az eldobható nejlonzacskók helyett. Kézenfekvő megoldás lehet a papírzacskó, de egy ausztrál tanulmány szerint ez néhány szempontból rosszabb megoldás, mert nagy az ökológiai karbonlábnyoma. Az előállítása és szállítása több energiát igényel, elsősorban azért, mert vastagabb, így több helyet foglal, mint a nejlon. A bevásárlószatyrokhoz szükséges pamut gyártása sem igazán környezetbarát, emiatt egyes szakemberek az újrahasznosított műanyagot javasolják, többszöri használatra.
A műanyaggal kapcsolatos problémák eltörpülnek a sokféle ártalmas emberi tevékenység mellett, és az egyéni felelősség szerepe kisebb, mint a közösségeké. A Guardian egyik, 2017-es cikke szerint elsősorban a neoliberális gazdasági rendszerben kell keresnünk a környezetpusztulás okait. Amikor elsősorban személyes szinten próbálunk tenni a klímaváltozás ellen, az olyan, mintha törölközővel legyezve próbálnánk meg eloltani a lángokat egy égő házban. Elsősorban a nagyvállalatok felelősek a környezetszennyezésért, a különböző állami intézkedések (például az adókedvezmények) pedig lehetővé teszik a számukra, hogy minél több profit termelése mellett szemétlerakóként kezeljék a környezetet. Globális, átfogó intézkedésekre lenne szükség, amit a piaci és politikai szereplők gyakran akadályoznak. Emellett a neoliberalizmusban szocializálódott emberek egyrészt hajlamosak fogyasztásközpontú életet élni, másrészt személyes felelősséget érezni azért, ha összeomlik az ökológiai rendszer. Fontos cél az egyéni fogyasztás csökkentése is, de akkor tudunk jobb döntéseket hozni, ha a rendszer életképes alternatívákat kínál. Ha nehezen hozzáférhető vagy drága a tömegközlekedés, kevesebben mondanak le az autózásról; ha nehezen megfizethető a helyi biozöldség, nem fogják megvenni.
A riogatás nem vezet sehová
Az emberek lelkiismeretére bízni a környezettel kapcsolatos döntéseket, például az eldobható műanyagzacskók használatát, sok negatív következménnyel járhat – ez a teljes tiltás, illetve az alternatívák minél pontosabb kidolgozása mellett szól. Döntéseink ugyanis gyakran nem racionálisak, se pénzügyi, se egyéb szempontokból; és befolyásolja őket az értékrendszerünk vagy az aktuális érzelmi állapotunk.
A következményekkel (klímakatasztrófa, állatok kipusztulása) való ijesztgetés gyakran éppen a kívánatossal ellenkező hatást váltja ki. Miért tegyünk bármit is, ha már úgyis minden mindegy? Az sem igazán motiváló, ha kizárólag a személyes felelősségről beszélnek nekünk. Kutatások szerint akkor fognak az emberek nagyobb eséllyel változtatni környezetkárosító viselkedésükön, ha érzik, hogy kontrolljuk lehet az események felett, ha tisztában vannak a közös felelősséggel, a globális okokkal és megoldásokkal, illetve ha látják, hogy mit hagynak a következő generációkra. Szükségük van a pozitív jövőképre is: történetekre arról, hogyan tehetik rendbe az elrontott dolgokat.
Egy szociálpszichológus, Shalom H. Schwartz egy skálát dolgozott ki az emberek értékrendszerének vizsgálatára, elmélete alapján mindenki jellemezhető két dimenzió mentén. Az egyik dimenzió azt mutatja meg, hogy valaki inkább konzervatív, biztonságra törekvő, vagy nyitott és kockázatvállaló. A másik dimenzió egyik végéhez azok sorolhatóak, akik individualistaként gondolkodnak és az egyéni érdekeiket tartják szem előtt, a másik végéhez pedig azok, akik minden ember boldogulását fontosnak tartják. Azt, hogy ki mennyit hajlandó tenni a környezetéért, kimutathatóan befolyásolják ezek a belsővé tett értékek. Leginkább azok az emberek lesznek aktívak a klímaváltozás elleni harcban, akik nyitottak a változásokra és a közösség érdekeit tartják szem előtt; a legkevésbé pedig az individualista, konzervatív gondolkodásúak. Az altruista, de hagyományokhoz ragaszkodó szemléletűeket is részvételre lehet bírni, elsősorban törvényekkel és előírásokkal: őket az motiválja, hogy jó polgárok lehessenek. Az individualista és nyitott emberekre pedig úgy lehet hatni, ha megmutatjuk nekik, milyen pozitív hatása lesz az aktivitásuknak saját életükre.
Ha figyelmen kívül hagyjuk az emberi tényezőt, illetve a nejlonzacskók betiltása nem jár együtt más, drasztikusabb változásokkal, csak látszatintézkedés, a lelkiismeret megnyugtatása, populizmus marad. A vásárlóknak sokkal inkább fel fog tűnni, hogy az áruházakban mennyi műanyagba csomagolt árut találnak, miközben nekik le kell mondaniuk az ingyen zacskókról; emiatt nem feltétlenül fogják támogatni az intézkedést. Nem tartunk előrébb azzal sem, hogy még a problémát bemutató újságot is – igaz, elvileg környezetbarát – műanyag fóliába csomagolják.
