Csak Trump akadályozhatja meg Irán és a Nyugat közeledését

Az iráni elnökválasztások általában kiszámíthatatlanok: sosem lehet tudni, hogy a hatalom valódi birtokosai beavatkoznak-e, elcsalják-e a választást vagy hagyják a tömegek véleményét érvényesülni. Furcsa dolog egy diktatúrától, hogy négy évente megengedi magának a tiszta választásokat, de ez egyben jelzi azt is, hogy Irán nem átlagos ország.

Az elmúlt két évtizedben általában rendben voltak a választások, bár 2003-ban Mahmúd Ahmadinedzsád, akkor még országszerte ismeretlen teheráni polgármester nyerte a választásokat, majd 2009-ben a rezsim masszívan elcsalta a versenyt, hogy Ahmadinedzsád másodszor is elnök lehessen.

Hozzá képest Haszán Ruháni jelenlegi államfő legitimitása sokkal erősebb. Már a 2013-as választásokon is sikerült neki az, ami korábban ritkaság volt. Ha csak egy hajszálon múlt is, de már az első fordulóban megnyerte a harcot (Ahmadinedzsád nem indulhatott, mert egy személyt egymás után csak kétszer lehet megválasztani), és most sikerült újráznia.

A május 19-i választásokon Ruháni a szavazatok 57 százalékát kapta meg, mintegy 70 százalékos, magas részvétel mellett. Konzervatív ellenfelét tönkreverte, pedig ránézésre nem sok különbség volt kettejük között. Mindketten középkorúak, szakállasak, turbánosak, vallási vezetők és az iráni iszlám köztársaság hierarchiájában kapaszkodtak fel az elitbe az elmúlt az elmúlt majd 40 évben.

A hasonlóságok ellenére a választási kampány valódi küzdelem volt, ahol a jelöltek keményen taktikáztak, személyeskedtek, próbálták lejáratni az ellenfeleiket. Ruháninál megint előkerült a doktori disszertációjának az ügye. Az államfő korábbi évei alatt Skóciában szerzett doktori címet, írásművét azonban – mily ismerős ez itthon – többek szerint plagizálta. 2013-ban egyszer tisztázta magát, de a rágalmak megint előjöttek.

Ő is és konzervatív ellenfele Ebrahim Raiszi társelnökjelöltekkel indult, akiknek az volt az feladata, hogy a kampány alatt minél inkább támadják a másik jelöltet, aztán az utolsó napokban lépjenek ki a versenyből. Ami iráni szemmel a leginkább meglepő volt, hogy az iszlám, a vallás egyáltalán nem volt kampánytéma.

Négy évig Trumppal

Az iráni elnökválasztás ideje szinte egybeesett Donald Trump szaúd-arábiai látogatásával. Az amerikai elnök szombaton és vasárnap vizitelt a világ legnagyobb olajtermelő országában, ahol történelmi méretű megállapodásokat kötött. A katonai és üzleti témájú szerződések értéke a 350 milliárd dollárt is elérheti, ami példátlanul nagy összeg még akkor is, hogy ha a megállapodások a következő 10 évre vonatkoznak.

Ebből az összegből mintegy 109 milliárdot tesz ki a fegyverüzlet, ami szintén példátlan, soha még ekkora összegért nem adtak-vettek fegyvereket.

Szaúd-Arábiában az USA a legnagyobb befektető, az amerikai cégek közül pedig az ExxonMobil olajcég. A jelenlegi külügyminiszter, Rex Tillerson, ennek a vállalatnak volt a vezetője kormányzati pozíciójának átvételéig, így amikor Trump oldalán megérkezett Szaúd-Arábia, szinte mindenki ismerősként fogadta a királyi családban.

A szaúdi vezetés nagyon várta már Trumpot, mert a megelőző nyolc évben úgy érezték Rijádban, hogy Obamáék magukra hagyták őket a növekvő iráni befolyással szemben. Szaúdi és most már washingtoni szemmel nézve, az elmúlt éveben Teherán befolyása példátlanul megerősödött az arab országokban.

Elsősorban Irakban és Szíriában láthattuk az iráni erőnövekedést, történt ez milíciákkal, kiképzőkkel, fegyverekkel. De ezek mellett a jelenleg nyerésre álló jemeni felkelők is kapnak iráni fegyvertámogatást, Egyiptom kapcsolatai is közeledtek Iránéhoz.

A rijádi vezetés azt várja Donald Trumptól, hogy végre jön majd az amerikai segítség és együtt megállíthatják az iráni nyomulást. Ez a Közel-Kelet azonban már nem lesz olyan mint nyolc éve volt, mert közben Oroszország is visszatért a régióba, így bármilyen amerikai-szaúdi terv már nem csak Iránnal áll szemben, hanem az oroszokkal is. Mintha a hidegháború tömbjei térnének vissza, persze nem annyira szigorú keretek között, de mindenképpen megfigyelhető egyfajta igazodás, vagy legalábbis helyezkedés a két nagyhatalom irányába.

Üzlet és atom

A nagy kérdés ugyanakkor az iráni atomalku jövője lesz. Teherán mindent megtesz majd azért, hogy az egyezmény tovább működjön, mert a gazdasági megerősödés csak a szankciók feloldásával lehetséges. Ha kívülről nem is látszik, az országban a munkanélküliség és gazdasági növekedés súlyos problémát jelent, a vezetés szerint is ezek a problémák jelentik a legnagyobb kihívást a rendszernek. A logika az, hogy amíg a Nyugat látja, hogy Irán tartja magát a nukleáris megállapodáshoz (amely gyakorlatilag biztosítja, hogy az ország ne tudjon atombombát előállítani), addig hajlandó befektetni és üzletelni az országgal, ami gazdasági növekedést hoz, aminek köszönhetően csökkenhet a munkanélküliség.

A megállapodás azonban nem terjed ki az iráni külpolitika más területeinek korlátozására. Ezért lehetséges, hogy miközben az nukleáris megállapodás kapcsán mindenki elégedetten nyilatkozik és mosolyog, ugyanezek az országok a szíriai polgárháború ügyében gyakorlatilag ellenségei egymásnak.

A világpolitika azonban már csak ilyen pragmatikus: miközben az USA a szíriai felkelőket támogatja, akik az Irán támogatta Aszad-rezsimmel háborúznak, addig az Boeing több mint száz utasszállító repülőgépet ad el Iránnak. És ugyanezt a franciák is megcsinálják, csak tőlük Airbust rendelt Teherán.

Ennek megfelelően arra kell felkészülni az elkövetkező négy évben, hogy egyrészt új és újabb gazdasági lehetőségek nyílnak majd Iránban, amelyre versengve fognak lecsapni az nyugati vállalatok, miközben Teherán továbbra is ott fogja megkérdőjelezni a nyugati (amerikai) világrendet a Közel-Keleten, ahol tudja.

Ezt már eddig is láthattuk, amit viszont nem tudunk, hogy az új amerikai vezetés miként reagál majd erre. Trump és Tillerson is egyfelől üzletemberek, akik egy átlagpolitikusnál is inkább hajlandóak úgy mérni mindent, megéri-e gazdaságilag vagy sem.

Aki nem üzletember az elnök környezetében, az főként katona, és ha őket összeköti valami, az az, hogy a Közel-Keleten Iránt tekintik a probléma fő forrásának. Márpedig ez nem sok jóval kecsegtet az országnak.