Miért olyan fontos a szaúdi királyság, és nekem miért kell tudnom róla?
Két okból: először is, mert a világ kőolajkincsének második legnagyobb lelőhelye húzódik az ország alatt a maga körülbelül 268 milliárd hordó kőolajával, mely a nemzetközi energiapiac meghatározó szereplőjévé teszi a szunnita királyságot. Magyarul fogalmazva: a kőolaj világpiaci ára nagyban függ attól, hogy Szaúd-Arábia mennyiért adja el az olajat. A kőolajból befolyt dollármilliárdokkal pedig az elmúlt évtizedekben a gazdaság más területein is megkerülhetetlen szereplők lettek, csakúgy, mint a Közel-Kelet politikájában. A királyság gazdagságáról mindent elmond, hogy gond nélkül képesek úgy is komplett államháztartásokat finanszírozni (például Egyiptomét), hogy éppen mélyponton van az olaj ára.
Másodszor: Szaúd-Arábia az Iszlám szülőhazája. Az ország területén található az Iszlám vallás szent városa, Mekka, melybe a zarándoklatot, a hadzsot kötelezően előírja az iszlám minden muszlimnak. Ezzel önmagában nem lenne probléma, ha Szaúd-Arábia nem tekintené magát az iszlám szunnita ágának egyedüli érvényes értelmezőjének, és a kőolaj után nem a vahabizmus, az iszlám egyik ultrakonzervatív, középkori jellegű értelmezése lenne a második legkomolyabb exportcikke.
Fotó: Europress
Mi az, hogy vahabizmus?
A vahabizmus a szunnita iszlám ultrakonzervatív iránya, mely a 18. századi Muhammad ibn Abd al-Wahhab nevű vallástudós után kapta a nevét, aki azt tűzte ki célul, hogy kipurgáljon minden „újítást” az iszlámból, és az visszatérjen az eredeti Mohamed próféta idején gyakorolt hagyományokhoz. A vahabizmus minden, csak nem liberális: az iszlám szent könyveit, mint például a Kegyes Koránt vagy a Szunnát és a Hádíszt szó szerint értelmezik. Ezért bevett kivégzési forma az országban a fejezés, nem vezethetnek a nők autót és a többi. Nem lenne gond, ha az elmúlt ötven évben Szaúd-Arábia ezt a vallási értelmezését nem exportálta volna a Közel-Kelet szinte mindegyik országába. Áldásos tevékenységüknek köszönhetően váltotta fel a miniszoknyát Kairó utcáin a burka, és jelentek meg a szélsőséges iszlamista csoportok szerte a régióban az iszlám középkori értelmezésével. Mindent elmond a vahabizmusról, hogy Oszama Bin Láden is ezt az irányzatot követte, és maga is szaúdi volt. Több ország vádolja Szaúd-Arábiát többek között az Iszlám Állam finanszírozásával, igaz, erre semmilyen konkrét bizonyíték nincsen. Elgondolkodtató mindenesetre, hogy Szaúd-Arábiának semmi problémája nincs például a Dzsebha Ál Nuszra finanszírozásával, ami az al-Kaida szíriai fiókja. Nagyon úgy tűnik, hogy az Iszlám Állam elleni koalícióban is azért vannak benne, mert a terrorszervezet bejelentette igényét a királyság megdöntésére is.
Szóval ultrakonzervatív iszlamisták, eddig értem. Na, de nem az amerikaiak abszolút szövetségesei?
Az Egyesült Államokkal való kapcsolatát Szaúd-Arábiának a legpontosabban a „kényszerházasság” kifejezéssel foglalhatnánk össze. Az amerikaiaknak óriási szüksége van a királyságra abban, hogy ellenőrzés alatt tartsák a kőolaj világpiaci árát, és például ezzel gyakoroljanak nyomást azokra az országokra, amelyek jövedelmének jelentős részét teszi ki a kőolaj- és földgáz kitermelés. Ilyen például az újra világuralmi terveket dédelgető Oroszország. A királyságnak azért van szüksége a világ utolsó megmaradt szuperhatalmára, hogy biztosítsa határait, mivel sosem volt igazán ütőképes hadserege. Ez a “kényszerházasság” évtizedeken keresztül működött, olyannyira, hogy többek között az öbölháborúba is szaúdi kérésre szálltak be az amerikaiak, hogy megakadályozzák Szaddám Huszeint abban, hogy annektálja Kuvaitot Irakhoz, ezzel felborítva a status quo-t a térségben.
Értem. Akkor most nyilván történt valami, ami kikezdte a szerelmet.
Pontosan. Ez év januárban meghalt Abdullah király, őt pedig a fia, Szálmán követte (a szaudi királyi családról és az öröklésről bővebben itt írtunk), aki komoly változásokat hozott az ország külpolitikájában, például háborúba lépett Jemenben. Az elhidegülő viszonyról híven tanúskodik, hogy a király lemondta részvételét a héten tartandó Camp David-i csúcson, ahol Obama elnökkel kellett volna találkoznia. Sok politikai elemző gondolja úgy, hogy azért, mert Amerika legutóbbi külpolitikai lépéseit úgy értékelték, hogy a szuperhatalom megbontotta a status quot-t a térségben, és helyzetbe hozta Szaúd-Arábia legnagyobb mumusát.
Abdullah király és Barack Obama
Fotó: Europress/Getty Images/Roger L. Wollenberg
Kitalálom! A zsidó államot, Izraelt!
Dehogy! A szokásos köpködésen és persze a palesztin iszlamista szervezetek finanszírozásán kívül, Szaúd-Arábia az ég világon nem tesz semmit Izrael ellen. Nem értékeli veszélyként a zsidó állam létét a királyságra, mivel Izrael amerikai függésben van, az amerikaiak stratégiai szövetségesei. Ez persze nem szeretetet és elfogadást jelent, de legalább nem fegyveres konfliktust. Szaúd-Arábia mumusa azonban nem Izrael, hanem a síita Irán. Azzal pedig, hogy Amerika csökkentette a szankciókat Irán ellen, jelentős extrapénzhez juttatta őket, amit a szaúdiak szerint a status quo felborítására fognak felhasználni, ellenőrzésük és befolyásuk alá vonva a síita muszlimok által lakott területeket.
Na, várj csak! Szóval Szaúd-Arábia szunnita, Irán pedig síita. Mi a különbség?
Az iszlám vallás történetében kétségkívül a legnagyobb viszály a próféta halála utáni öröklés kérdése volt. Azok a muszlimok a 7. században, akik azt gondolták, hogy egyedül Isten jelölheti ki az Iszlám Állam (nem a terrorszervezet) új vezetőit – hitük szerint Mohamed Ali nevű követőjét jelölte ki erre a feladatra –, lettek a síiták, szemben azokkal, akik az erény és rátermettség elve szerint választottak volna vezetőt. Ezek az utóbbiak alkotják a muszlimok csaknem kilencven százalékát kitevő szunnitákat. Anélkül, hogy belemerülnénk a vallástörténeti részletekbe, hagyatkozzunk egyetlen kulcsfontosságú különbségre, mely megkülönbözteti az iszlám két nagy és egymással meglehetősen ellenséges irányzatát. Ez a különbség pedig a vallási autoritás kérdése. Míg a szunnita irányzatban annyiféle vallási tanító, sejk lehet, amennyit csak elfogad a szunniták közössége, a síita vallási vezetők gyakorlatilag vérvonallal kapcsolódnak a prófétához, de minimum Alihoz. Ez azt jelenti, hogy ellentétben a szunnita irányzattal, ahol bátran megkérdőjelezhető egy-egy vallási vezető épelméjűsége, a síitáknál a vallási vezető szava csalhatatlan. Ezért van az, hogy a világ majdnem összes iszlamista terrorszervezete szunnita muszlimokból áll, de ugyanezért volt konkrét életveszélyben Salman Rushdie író, amikor az iráni Komeini ajatollah kimondta rá a halálos ítéletét jelentő fatvát. Ez a fatva ugyanis az összes síitát kötelezte az író meggyilkolására.
A két irányzatnak Irán és Szaúd-Arábia a központja, és persze mindketten égetendő eretneknek tartják a másikat. Szó szerint. Mindkét ország úszik az olajban, és dominálni akarja a Közel-Keletet politikailag, de kulturálisan is.
Szaúdi hercegek imádkoznakegy mecsetben
Fotó: MTI/AP/Hassan Ammar
Értem. Szóval a szaúdiak félnek, hogy elveszítik a befolyásukat a síiták által is lakott területeken. Na, de melyek ezek a területek?
Szíria, ahol Asszád többek között Irán támogatásának köszönheti, hogy még mindig az elnöki székében ül, Libanon, ahol a Hezbollah Irán saját bejáratú, kézi vezérelt hadserege, Irak és Jemen. A szaúdi félelem egyébként jogosnak tűnik annak a tükrében, hogy Jemenben is a síita hutik zavarták el a szunnita kormányt. Szaúd-Arábia azért kezdte bombázni a hutikat, hogy elkerülje egy síita állam létrejöttét közvetlenül a határán.
Be vannak gyulladva a királyságban. Mennyire?
Nagyon. Például márciusban, az arab csúcson, Sharm El Shiek-ben összegrundoltak egy közös szunnita hadsereget, melynek a pénzügyi motorja természetesen ők lennének, míg az izmai Egyiptom. Emellett hatmilliárd dollár értékben vásároltak fegyvert az USA-tól, bejelentették, hogy urándúsításba kezdenek. Iránból leálltak a zarándoklatok Mekkába. Azzal pedig, hogy a király nem ment el a Camp David-i csúcsra, nem egyértelmű, hogy Amerikát továbbra is az érdekeik biztosítójának gondolják-e.
Értem. Meddig futhat ez ki?
Azt jelen pillanatban senki sem tudja megmondani. Ami biztos, hogy a királyság sosem látott fegyverkezésbe kezdett és kész még Izraelt is partnernek tekinteni Irán ellen. Ha a dolgok ilyen ütemben haladnak tovább, még egy direkt szunnita-síita háború sem kizárt.
Na és? A Közel-Keleten mindig is lőttek.
De sosem így! Ha kitör a fitna, abból egyetlen arab ország sem tud kimaradni. Az egész Közel-Kelet lángra lobbanhat egy olyan háborúban, amihez képest az Iszlám Állam hadjáratai kis tejszínhabos babazsúrnak fognak tünni.
A Közel-Kelet messze van. Érint ez engem?
Tankoltál ma már?
