Külföld

Eláraszthatja Európát az al-Kaida

admin
admin

2007. 03. 03. 07:00

A közelmúltban Amerikában, Franciaországban, Németországban megjelent könyv (Inside the Jihad, Perseus Publishing, 2006. november) bemutatóját követve harmadik folytatásunkban az afgán terrorista kiképzőtáborok lakóinak életébe tekinthetünk be. Hiteles beszámolónak tűnik, bár számos kétség is adódik, külföldön is vitatják a szerző néhány állítását, egyesek meg is kérdőjelezik a valódiságát. Mégis figyelmet érdemel a könyv. A négy legfontosabb fejezetet hétről hétre olvashatja a FigyelőNet hasábjain, szakértői véleményekkel kiegészítve. Jó olvasást kívánunk!

Ebben a folytatásban az igaz ügyért folytatott harcról, annak ideológiai hátteréről lesz szó. Betekintést kaphatunk a táborlakók életébe is. Szakértőink hiányérzetüknek is hangot adnak, rávilágítanak a szerző pontatlanságaira is.


A mudzsahedek ideológiája

A közös evés után mindig vallásoktatás következett, amely a mudzsahedképzés elengedhetetlen része volt a táborban, hiszen – az oktatók állítása szerint – mielőtt elkezdenének harcolni Istenért, meg kell érteniük, mit is kér tőlük. A legtöbbet a dzsihád törvényeiről tanultak.

„Belegondoltam, mi is történik velem. Egy hónappal ezelőtt még Isztambulban voltam, most pedig itt vagyok, egy afganisztáni kiképzőtáborban a mudzsahedekkel. Elalvás előtt ezen az éjjel is, mint ahogy másnap, és a következő hónapok éjszakáin is a küldetésemre gondoltam, arra emlékeztetve magam, hogy kém vagyok” – emlékszik vissza Nasziri.

A dzsihád és ami mögötte van

Az arab oktatók a legtöbbet a dzsihád törvényéről tanították Naszirinak és társainak. A Koránban több mint 150 szúra foglalkozik a dzsiháddal, sőt a hadíthban is több száz utalás található rá. A mudzsahed-kiképzőtáborban azt vésték a fejükbe, hogy többfajta dzsihád létezik, így a „belső dzsihád”, melyet az igaz muszlim folyamatosan gyakorol; a „tudás dzsihádja”; megkülönböztetik a „nyelv dzsihádját” (ilyen például a politikai jellegű eskü, propaganda, hittérítés); a „cselekedek által megmutatkozó dzsihádot” (például a mekkai zarándoklat, azaz a háddzs); illetve létezik a pénzzel támogatott végső dzsihád, azaz a szent háború. Természetesen a képzés során legtöbbször az utóbbiról esett szó, amelyet ha megkövetelnek a körülmények, nem lehet kitérni előle, hiszen Isten elvárja a végrehajtását.



„Egyik nap többet is megtudtam az egyik társamról, Abdul Kerimről. Elmondta nekem, hogy van egy felesége Franciaországban, ám elvált a nőtől, mert nem volt elég vallásos. Van egy közös lányuk, akit a volt neje magával vitt a váláskor. Ő azonban vissza akarja szerezni a lányát, hogy igazi muszlimot faragjon belőle. Máskor inkább a politikáról beszélt, s egyre világosabbá vált számomra, hogy Abdul Kerim igen szélsőséges nézeteket vall. „Ha Allah is úgy akarja, egy nap Franciaország muszlim országgá válik, majd pedig egész Európa” – hangoztatta nekem – „a hitetlenek pedig kitakarodnak az egész kontinensről” – így jellemzi Nasziri a táborban uralkodó szellemet.

A harcokra azonban egy muszlim testvérnek alaposan fel kell készülni – hangzott az oktatás. Először is lelkileg, azaz hittel, hiszen „egy harcos még tízszeres túlerő felett is győzedelmeskedhet, ugyanis Isten mindig az állhatatos pártján áll”. Másrészt fizikai felkészüléssel is érettnek kellett lenni a harcra, egy mudzsahednek a maximumot kell kihoznia a testéből.

A csatában viszont a mudzsahedharcosnak szigorú törvényekhez kell magát tartania: ártatlanokat nem mészárolhat le, nem ölhet válogatás nélkül, gyermekeket és nőket nem gyilkolhat meg, nem csonkíthatja meg az ellenség testét, nem rombolhat le iskolákat, templomokat, nem pusztíthat el vízkészletet, állatállományt és mezőgazdasági területet. Nem ölhet meg senkit imádkozás közben, legyen az muszlim, keresztény vagy éppen zsidó.




„Megtanultam, milyen fontos is az igaz ügyért harcolni. Egy mudzsahed csak az Istenért harcol, nem anyagi, illetve politikai nyereségvágyból. Az igazságért száll csatába, s harcával Isten munkáját szolgálja. Minél mélyebbé válik az Istenbe vetett bizalma, annál inkább tiszteli a munkáját” – írja Nasziri, aki arra is kitér könyvében, hogy oktatóik igyekeztek minél jobban beléjük verni, milyen elvekben érhető tetten a muszlim és a nem muszlim közötti különbség. Hitleren és a koncentrációs táborokon, a II. világháborút lezáró bombázásokon át egészen az izraeliek terrorján keresztül azt tanították nekik, hogy a hitetlen nem más, mint egy állat: válogatás nélkül öl, iskolákat, templomokat, városokat – mindent, ami az útjába kerül – elpusztít.

Harc minden és mindenki ellen

Mit jelent az ellenség és az ártatlan? „Szinte mindenki ellenség lehet” – állapítja meg a tanultak alapján. A fegyverrel felszerelt illető természetesen az ellenséghez tartozik. Ám a dzsihád törvényei ugyancsak ellenségként értelmezik azt, aki fegyverrel, pénzzel, vízzel vagy élelemmel támogatja az ellenséget, sőt erkölcsileg azt is, aki például újságíróként ír róla s védelmébe veszi. Ebből a láncolatból a nők sem maradhattak ki: a gyengébbik nem is lehet veszélyes. Abban az esetben, ha a férje életéért és védelméért imádkozik Istenhez, nem számít ellenségnek, viszont ha azért fohászkodik, hogy a férje megöljön egy muszlimot, akkor már igen. Sőt, a gyerek sem szent: amennyiben élelmezi az ellenséges harcost, ugyancsak ellenséggé válik.

Úgy tűnik, hogy a több hónapnyi fizikai és ideológia kiképzés – vagy inkább fejmosás – annyira tökéletesre sikerült, hogy már Nasziri is mudzsahedként kezdett gondolkodni, és egy csecsenföldi dzsihádra készült. „Ebben a pillanatban igencsak veszélybe került a küldetésem. De melyik is? A mudzsahed vagy a kémküldetés? Azt hiszem, mindkettő. Kezdtem nagyon kötődni a társaimhoz, hónapokon keresztül beszélgettünk és gondolkodtunk a dzsihádmegbízatásról. Úgy éreztem, hogy mudzsahedként felelős vagyok feláldozni magam Istennek, hogy segítsem a muszlim testvéreimet. Teljesen elvesztettem az eredeti szerepemet. Khaldanban már arról fantáziáltam, hogy a csecsenekkel együtt visszamegyek Csecsenföldre, hogy az orosz megszállók ellen harcoljak. Mégis mi történt velem? Egy jó kém voltam, aki elvesztette önmagát és teljesen idomult a mudzsahed szerepéhez? Vagy pedig egy jó mudzsahed voltam, akiből csak most vált kém?” – jellemzi Nasziri a lelki válságát.



A tanítások szerint valamennyi muzulmán kötelessége a dzsihád, ám különbséget kell tennie a „faridat al-dzsihád” (= kötelező dzsihád) és a „kifáját al-dzsihád” (= elégséges dzsihád) között. Míg az előbbi kötelező és védekező jellegű, addig az utóbbi támadó és megelőző dzsihád. Naszirinak és társainak a kiképzés szerint a „faridat al-dzsihád”-ot kell alkalmazni, azaz a kalifátus országot harcok révén vissza kell szerezniük a hitetlenektől. Az izraeliek ellen Palesztina visszaszerzéséért folytatott harc a legfontosabb minden mudzsahed számára, hiszen Jeruzsálem az iszlám szíve.


A sorban a kasmíri, hinduk elleni dzsihád következik, ugyanis a hinduk – akik a tábori legenda szerint egy zsidó törzs leszármazottjai – bálványimádóknak minősültek. A következő nagy ellenségnek a síitákat nevezték Nasziri oktatói, akik az iszlám vallást akarják megújítani, miközben az iszlám nem fogadja el a reformokat. Irán pedig az iszlám legnagyobb ellensége – vésték Nasziri fejébe –, nagyobb ellenség, mint Amerika, Oroszország vagy Izrael. Miközben a többiek hitetlenek, addig a síiták a legveszélyesebbek, ugyanis az iszlám elpusztítására készülnek. Ami Boszniát, Üzbegisztánt, Csecsenföldet és Tadzsikisztánt illeti, a mudzsahedeknek a hitetleneket kell leverniük, hogy ellenőrizhessék ezeket a muzulmán térségeket.




Miközben a teokrácia a legelfogadhatóbb az iszlám számára, olyan országokat, mint például Marokkót, Algériát, Tunéziát, Líbiát, Jordániát, Egyiptomot hitetlenek irányítják: nem Isten, hanem kormány áll az élükön. Ám nemcsak emiatt számítanak ezen országok az iszlám ellenségének. Valamennyi vezető Oroszország, Amerika, Franciaország és Anglia bábja, s csak kiszolgálják az igényeiket. Az esti vallási-ideológiai oktatáson Irakról is szó esett a többi kitárgyalt ország mellett. Az iraki dzsihádot főleg az indokolta, hogy ha Irakban győznek a mudzsahedek, akkor már Irán körül lenne zárva. A beszélgetések során azonban Pakisztánról és Afganisztánról nem esett túl sok szó, hiszen mindkét ország vendégei voltak: Afganisztán a „dzsihád országa” volt, megengedte, hogy ott készüljenek fel a harcra a regruták, míg Pakisztán ugyancsak szövetségesük volt. Amerika viszont, mint a „nagy Sátán”, sokszor előkerült az esti beszélgetések alkalmával – emlékszik vissza Nasziri –, hiszen Izrael irányítja.

„Mindennek, amit Khaldanban tanultunk, akár ideológiai, akár fizikai kiképzés, csak egy célja volt: felkészüljünk a saját dzsihádunkra” – írja Nasziri.


Fertőző hálózsákok és agymosás

A táborlakók számára a péntek szabadnapot jelentett, ugyanis aznap mentesültek a fizikai testedzés és a fegyveres kiképzés alól. Olyan hétköznapi teendőket osztottak rájuk az oktatók, mint a mecset kitakarítása, vízhordás vagy éppenséggel a vécé kitisztítása. Sőt, ahogy a ruháikat, úgy a hálózsákokat is gyakran kimosták a folyóban, mivel azok már a szovjet-afgán háború időszakában is használatban voltak: a harcmezőről ezekben szállították el a megölt mudzsahedeket. Ez a higiéniai hiány pedig bőrkiütéseket okozott az afganisztáni kiképzőtáborban.

Péntek esténként az egyiptomi teológus, a fundamentalizmus főideológusaként számon tartott Szájjid Qutb tanairól, illetve Abdullah Azzam tevékenységéről szóltak az órák, beszélgetések.

„A pénteki ima mindig a hét legintenzívebb eseménye volt: míg egész héten harcoltunk és futottunk társainkkal együtt, addig péntekenként együtt imádkoztunk. Néha egy-egy testvért annyira áthatott a hit, hogy könnyezni kezdett. Engem is hatalmába kerített az Isten iránti szeretet, a testvériség és a közösség szelleme a mudzsahedek között, s ahogy múltak a hetek, egyre nehezebbé vált, hogy elszakadjak a tábori bajtársaimtól. Éjszakánként egyre erősebben kellett tudatosítanom magamban, hogy nem tartozom közéjük. Valójában kém vagyok.”

Mission Impossible: London

A több hónapos kiképzés után a két táborban elsajátított ismeretekkel felvértezett Naszirit nem öngyilkos merénylet elkövetésére küldték Jeruzsálembe, hanem fontosabb feladattal bízták meg. A zsidók elleni hatékonyabb harchoz még több információt (fotók, tervek, megfigyelt személyek, épületek) igényelt a „szervezet”, s Naszirit – mivel ő már élt Európában a „hitetlenek” között – Londonba küldték, hogy ott építsen ki egy sejtet, ezzel a Maktabon keresztül pénzügyileg támogatva a többi mudzsahedet.

„Ibn Sejk úgy döntött, hogy visszaküld Európába. Én voltam a tökéletes mudzsahed a feladatra, mert magányos voltam, viszont azért voltam magányos, mert Nyugaton nőttem fel. Ibn Sejk a Nyugatot a saját fegyverével akarta legyőzni.”


A szakértők mondják:

Georg Spöttle, biztonságpolitikai szakértő:

A Korán, a muszlimok „szent könyve” 114 szúrából, azaz bekezdésből áll. Erre Nasziri azt írja, hogy a Koránban 150 szúra foglalkozik a dzsihád fogalmával. Ebből is látni, hogy a férfi még a saját vallását sem ismeri. Ha valóban átment volna az al-Kaida ideológiai képzésén, akkor ilyen szarvashibát nem ejtene.

A „Negyven Hadíthban” azaz a „Negyven Hagyomány” könyvében, amelyben Mohamed Próféta gondolatait és erkölcsi tanításait jegyezték le, egyetlen szó sincs a dzsihádról vagy bárki legyilkolásáról. Ellenkezőleg. A könyvecske a vallás alapjaira és a jócselekedetre oktat, például: adományok a rászorulóknak, segítségnyújtás a mindennapi életben. Véleményem szerint Nasziri alapfokon sincs tisztában az iszlámmal, még egy átlagos műveltségű ember is többet tud nála.

A dzsihád valójában törekvést jelent, és nem „szent háborút”. Törekvést a tudásra és a vallás békés terjesztésére. A muszlimok, zsidók és keresztények közti különbség leírása egyértelműen Naszíri saját lelkivilágát tárja elénk. A tudatlanság, a sikertelenség és a mások irigylése mindig gyűlölködést szül, főleg akkor, ha valaki saját sikertelenségét egy másik kultúrkörben éli meg. Ilyenkor egyszerűbb a másikra hárítani minden rossz okát, mintsem a saját hibákat megkeresni és korrigálni. Nasziri is ebbe a csapdába esik bele. Ez lehet a könyv megírásának indítéka is. Szuperügynökké nevezi ki magát és kitalál egy világot magának, amelyben hősként éli meg napjait.

Ellentmondásokba bonyolódik: egyrészt a mudzsahed (muszlim szabadságharcos) nem ölhet meg nőket, gyermeket, ám később azt állítja, ezek sem ártatlanok, ha az ellenséghez tartoznak és legyilkolhatóak. Vagy már elfelejtette, mit is írt pár oldallal ezelőtt, vagy pedig egy kettős személyiséggel van dolgunk. A lelki viszontagságainak bemutatásában visszaköszönt néhány Tom Clancy és Robert Ludlum kémregény.

Kis-Benedek József, nyugalmazott állományú ezredes–Nógrády György, biztonságpolitikai szakértő:

„Agymosás” révén igyekeznek megértetni azt, hogy ki és miért számít ellenségnek. Az ellenséget az oktatók konkrét formában írják le. A tanfolyamokat követően kiválasztják, hogy ki milyen feladatra alkalmas, így kaphatnak kiképzői, összekötői, vagy műveleti feladatokat (merényletek). Napjainkban a kiképzőtáborok szerepét többnyire az internet veszi át, de a gyakorlati felkészítést ez a módszer nem képes pótolni. Továbbra is kérdéses a helyi szervezetek és az al-Kaida, vagy egyéb központ közötti kapcsolat megvalósítása.

A könyv egyik érdekessége, hogy az iszlám világ szunnita ága egyik fő ellenségének a síitákat, azon belül pedig Iránt tekintik. Hiányoljuk azonban, hogy a könyv szinte kizárólag Európával foglalkozik, míg az al-Kaida egyik fő ellensége az Egyesült Államok és Izrael.
Figyelmet érdemel, hogy a kiképzőtáborokban az iszlám világ ellenségeinek sorában „előkelő” helyet foglalnak el azok az iszlám államok, amelyek az al-Kaida szerint világiak, vagy nyugatbarátok (Egyiptom, Jordánia, Marokkó).



(Folytatása következik: 2007. március 10-én!)

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Cegléd, 2011. augusztus 14.
A ceglédi Toldy Ferenc Kórház-Rendelőintézet.
MTI Fotó: H. Szabó Sándor
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.