Vágyakozom vissza a tengerpartra pihenni, de persze itt van dolgom. Rendezem a nyaralás képeit, igyekszem minél több élményt elraktározni, mert tudom, rengeteg feladat vár rám. Talán még az eddigieknél is több. Mindenesetre a szeptember és a tanévkezdés az én szakmámban különösen sok kihívással jár.
Amit ráadásul néhány új rendelkezés bonyolít.
Közhely, de igaz: az élet maga a változás. De vajon a változás mindig előre visz? Aligha. Annyit tehetek, hogy elfogadom, hogy minden változik, és igyekszem kihozni abból, amim van, a legjobbat. És, ami még fontosabb: igyekszem meglátni a nyögvenyelős helyzetek fonákját, amitől akár nevetni is lehet. (Egyesek szerint ennyi idősen a naivitás hülyeségnek minősül, de én úgy hiszem, nevetéssel bármely nehézség leküzdése könnyebb.)
Szóval a történet.
Költői a kérdés. Helyesen vagy helytelenül, nem tisztem eldönteni, de eztán csak abban az esetben végezhetem a munkámat, ha vállalok ügyeleteket. Ha nem vállalok, nem dolgozhatok, nem gyógyíthatok, ami számomra nem opció.
A régi szép időkben rengeteget mentőztem, rengeteget ügyeltem helyettesként, mert akkoriban az volt a leghatékonyabb módszer élesben megtanulni, amit csak lehet. Sok érdekes történt velem az ügyeletes napokon, sokat profitáltam az ott évek alatt tanultakból. Eltelt azóta mondhatni egy egész élet, a lelkesedésem ma sem (lényegesen) kisebb, de tán jó lenne nem növelni, inkább csökkenteni a napi feladatokat.
Mivel nem teljesen világos az ügy, sőt, képlékenynek tűnik a helyzet (értsd: senki nem tud semmi biztosat), teszek egy próbát, hátha köthető egyezség. Kapok egy emailt, benne a telefonszám, hogy szerződhetek akár azonnal az Országos Mentőszolgálattal. Apu vallotta, próbálkozni mindig érdemes, legfeljebb, ha nem sikerül, ugyanott vagy, ahol eddig is voltál.
Mindenesetre tárcsázom a megadott számot, elmondom, ki vagyok (egyébiránt nincs különösebb jelentősége), hol dolgozom, hány éves vagyok, majd konkrétan előadom a hattyú halálát, amúgy tájékozódó jelleggel. Célom egyszerű: kíváncsi vagyok, hogyan is áll most a helyzet, mit lehet tenni, és mivel nem érdemes még próbálkozni sem. Valaha színésznő szerettem volna lenni, az előadásom olyan jól sikerül, hogy még én is megsajnálom magamat. (Már itt a bevezetőnél, és a lényeg még hátra van!)
A hívott fél türelmesen hallgat, hümmög, vagy csak képzelem.
Veszek egy nagy levegőt, folytatom: „Mindez, tudom, nem akadály, hiszen önök nyilván úgy gondolják, ha dolgozom, nyilván ügyelni is tudok, de hát van két protézisem, ami bonyolítja az életet.”
„Nahát!” – szól a kedves válasz, és kihallom a hangsúlyból, hogy mosolyog az illető.
„Csípő és térd – folytatom megerősítés gyanánt –, mármint a protézis”, és az iránt érdeklődöm, mindez nem jelent-e kizáró okot az ügyelet alól. (Tudod, mint a viccben a nyuszi a medvének: nem lehetne lehúzni a nevemet a listáról?)
Hosszú csend után szólal meg a kolléga:
„Ez nem igazán fog menni, kedves Andrea” – és már egyértelmű, hogy remekül mulat.
Az a helyzet, hogy a fiam ugyanabba a konditerembe jár, ahová ön, és elég régóta hallgatom tőle, hogy elképesztő, hogy a Gyarmati Andrea még mindig mi mindent képes megcsinálni, köztük számos olyan gyakorlatot, ami némely fiatalnak sem megy.
És kacag. És én is kacagok.
Puff neki, élsport, és dupla puff neki, hogy megismert.
Halálosan élvezem. Egyfelől ezt az amúgy igazságtalan játékot, másfelől azt, hogy olykor még ma is én lehetek a „bezzeg a…”.
És, ha majd többet tudok az új rendről, beszámolok róla.
A hab a tortán, és ezt csak később realizálom, hogy ez a „lebukásom” az 1972-es világcsúcsom évfordulóján történt. Mégsem múlik el a világ dicsősége – csak kicsit átalakul.