Drága Tucsikám, a légitámadás itt is borzalmas volt. A pinceajtónál álltunk és vártunk. Nem soká repülőbúgást hallottunk. Majd rettenetes robbanásokat. Erre aztán rohantunk lefele a pincébe. Lent vártuk a halált. Tucsikám, két borzalmas hullámot éltünk át. Isten kezében voltunk. Az utcánkba öt bomba esett. Nagyon közel volt hozzánk mind. A harmadik hullám már egészen gyenge volt. Kaptam egy kis légnyomást is a jobb fülemre, de már nincs semmi bajom. Minden hullám után feljöttem a pincéből, füst és por fogadott, repeszdarabok százai az udvaron, ajtó, ablak kicsavarva, ablaküveg kitörve, csillár széttörve a földön. Tucsikám, azt nem lehet leírni, mi volt. A pince, mint egy hajó, úgy imbolygott. A szobák falai össze-vissza vannak repedezve. Tucsikám, én akkor nem féltem, de azóta minden zavaró repülésre összerezzenek
– ezt írta a 18 éves debreceni Végh Irma a levelezőpartnerének Kolozsvárra 1944. június 20-án.
Irma levele is szerepel azon számos egykorú forrás között, amelyeket Ablonczy Balázs idéz a nemrég megjelent, Az utolsó nyár –Magyarország, 1944 című könyvében. Szokatlan kötet – több szempontból is. A történész – aki ezúttal egy olyan korszakban merült el, amelyik eddig nem tartozott a főbb kutatási területei közé – azt igyekszik megrajzolni, miként élte meg a magyar társadalom a második világháború utolsó nyarát, ami magyarok millióinak valójában az első háborús nyara volt, hiszen 1944-ig érdemi hadicselekmények nem zajlottak az ország területén. És tényleg egy tabló megrajzolásáról van szó: 1944 nyarán mit tudhatott az ország valós helyzetéről, a háború végkimeneteléről a csepeli munkás, az egyetemista, a légóparancsnok, a minisztériumi tisztviselő, a kormánytag, a falusi gazda – mit érzékelhettek a magyar társadalom egyes szegmenseiben a közelgő összeomlásról?
„Volt egy családi indíttatásom is, hogy megírjam ezt a könyvet. Ma már egyik nagyszülőm sem él, de gyerekként, fiatalemberként rengeteget beszélgettem velük, és ilyenkor szinte mindig előjött a háború. Folyton felhozták a háborús emlékeiket, ők akkor voltak fiatalok, beléjük égtek azok az évek, és különösen 1944. A családom egyik ága Dél-Erdélyből települt át, a nagyapám villanyszerelő volt a Weiss Manfréd Művekben, és mivel az akkor hadiüzem volt, nem kellett bevonulnia katonának. Megmutatta a házat – tán még most is megvan, ahol a HÉV beér Csepelre –, valószínűleg a gyár építette, annak a pincéjében élte át az egyik bombázást. Érdekelt, hogy miként élték meg a magyar emberek azt az időszakot, ami a saját nagyszüleim emlékezetében olyan mély nyomot hagyott.”
A kutatás egyik meghatározó élményének Ablonczy azt tartja, hogy azzal szembesült: az emberek minden körülmények között ragaszkodnak a normalitáshoz.
Az is érdekelte Ablonczyt, hogy a német megszállással helyzetbe hozott szélsőjobboldali kormányzat, illetve a körülöttük lézengő értelmiség milyen országot akart felépíteni, mit akart kezdeni az ölébe hullott hatalommal.
Meglepett, hogy miközben a Sztójay-kormány levezényelte a holokausztot, betiltott számos lapot, előkészítette az egypártrendszert, egyes pontokon görcsösen ragaszkodott bizonyos liberális reflexekhez. Utólag visszatekintve teljesen abszurd például, ahogy Sztójay Döme ragaszkodott ahhoz a liberális hagyományhoz, miszerint a mindenkori magyar miniszterelnöknek egyúttal parlamenti képviselőnek is kell lennie. Sztójay nem volt képviselő, hiszen hazatérése előtt Berlinben volt diplomata. És amikor kormányfő lesz, megszervezik neki, hogy átvegyen egy választókerületet. Az addigi balatonfüredi képviselő lemondott, átadta a mandátumát Sztójaynak, aki elment a választókerületébe, és mondott egy olyan beszédet, amiből kiderült, hogy fogalma sincs a körzetről és annak problémáiról. Ironikus ez a ragaszkodás a liberális hagyományhoz egy szélsőjobboldali politikustól.
Az már kevésbé ironikus, hogy Sztójay és az általa képviselt politikai-hatalmi elit 1944 nyarán nem volt hajlandó szembenézni azzal a ténnyel, hogy a németek oldalán maradva a háború vesztesei közé sodródunk. Sőt, a kormányzat mindent megtett azért, hogy a magyar lakosság nagy része ne is találkozhasson a rossz hírekkel. A kormánypropaganda például három hétig sikeresen titkolta el a magyarok elől a varsói felkelés hírét – az augusztus elsején kitört lázadásról csak három héttel később számoltak be először a hazai lapok (nagyjából abban a tónusban, hogy valamiféle bandaharc zajlik Varsóban), amelyeket addigra már erősen megtizedelt a kormányzat, hiszen a kritikus sajtótermékeket még tavasszal betiltották.
1944 nyarának a magyar társadalmat leginkább megrázó két eseménye – a holokauszt és a bombázások megindulása – valójában már tavasszal megkezdődött. Ablonczy úgy látja, a zsidók elhurcolására és megsemmisítésére nagyon sokféle reakciót adott a magyar társadalom, és az nem igaz, hogy a többség ne tudta volna, mi történik a zsidókkal.
„Jobboldali, konzervatív gondolkodású emberek közül is sokan megdöbbentek attól, hogy elvitték a zsidókat. Egy pápai tanítónőnek idézek is a naplójából, aki egyáltalán nem volt filoszemita, korábban például arról elmélkedett, hogy a zsidókat talán ki kéne telepíteni Európából. Ám amikor elviszik a zsidó szabónőjét, és a nála átalakításon lévő, de már elkészült ruháját lefoglalják, mint zsidó vagyont, és felajánlják neki, hogy menjen be az iskolában kialakított raktárba, és vigye haza a ruháját, akkor azt mondja: ő ahhoz nem hajlandó hozzányúlni. Össze is veszett az igazgatójával, hogy miért hagyta behozni az iskolába az elrabolt zsidó javakat. Azt mondta az igazgatójának, hogy ez a bűn mindannyiukra vissza fog szállni.”
Az államigazgatást nem rázta meg túlságosan a zsidók elhurcolása, mert 1944-re a jogfosztó törvények miatt már alig dolgoztak zsidók az államapparátusban. A vidék Magyarországa azonban súlyosan és azonnal megérezte a zsidó polgárok deportálását, több százezer ember kiesése egyes területeken rövid idő alatt megoldhatatlan problémákat okozott. Ablonczy emlékeztet: egyik pillanatról eltűnt a falusi orvosok és gyógyszerészek döntő többsége. Veszprém vármegyében például akadt olyan település, ahol hét vegyesbolt működött, abból ötnek a zsidó tulajdonosát elhurcolták, a helyiek szinte ellátás nélkül maradtak.
Az akkor elrabolt zsidó vagyon sorsáról mozaikos ismereteink vannak.
Születtek olyan tanulmányok az elmúlt 80 évben, amelyek egy-egy részterületen viszonylag pontos képet adnak arról, mekkora vagyont koboztak el a zsidó tulajdonosaiktól, és azok kinél landoltak. Viszonylag pontos képünk van az elrabolt műkincsekről, a bankbetétekről és az úgynevezett aranyvonatról. De Ablonczy idézi például Csősz László történész Szolnok vármegyei kutatásait is, amelyekből kiderül, hogy az alapvetően erős lobbierővel rendelkező helyi értelmiség, illetve a módosabb és főleg a kormánypártokhoz közel lévő politikai helyezkedők jártak élen az elkobzott zsidó vagyon megszerzésében.
Az emberi gyengeségen és a személyes felelősségen túl – úgy gondolom – a holokausztért és azon belül a zsidók vagyonának elrablásáért a legnagyobb felelősséggel a magyar állam tartozik, amely a különböző jogszabályokkal és intézkedésekkel elszabadította az emberek legalantasabb ösztöneit. Azt üzente, hogy megkívánhatod a másét, el is veheted, még úgy is, hogy a tulajdonos még életben van, lehet, hogy csak pár kilométerre a gettóban, de te már beköltözhetsz az üres lakásába.
Az állam szociális szempontokkal próbálta magyarázni a lépést: a hivatalos indoklás szerint az otthonából kibombázott, a sok gyermekes, a katonaférjet elveszített családoknak utalták ki az állami vagyonná tett zsidó ingatlanokat. Ablonczy szerint azonban ez a gyakorlatban elvétve érvényesült, valójában sokszor olyanok költöztek be az üresen maradt házakba, akik erre nem szorultak rá. Másrészt az állam egy hamis dilemmát próbált feloldani ezzel a lépéssel. Tény, hogy a magyarországi lakáshelyzet – egészen az 1970-es évekig – katasztrofális volt, ám ebben a kulcsfelelősség éppen a magyar államot terhelte. Tragikus és elfogadhatatlan, hogy a magyar állam a holokausztot felhasználva próbált meg orvosolni egy részben saját maga által is teremtett problémát, ráadásul csekély eredménnyel – magyarázza a történész.
Az ingóságok elosztásban is volt hivatalos indoklás. A korszak állandósult szóösszetétele szerint minden elrabolt ingóság „zsidó” lett, és a „zsidóbútort”, a „zsidóbiciklit”, a „zsidórádiót” papíron a közösségi feladatok szolgálatába állították, így például kiutalták a légoltalmi őrsöknek. De a tárgyak legnagyobb része kézen-közön eltűnt. „Iszonyú hatásköri ellentétek voltak az egyes minisztériumok és állami szervek között, ráadásul a jogszabályok flexibilisen voltak megfogalmazva, igyekeztek azokat a helyi igényekhez igazítani.
1944-ben a magyar társadalom másik meghatározó élménye az volt, hogy a háború elérte az ország területét. Kisebb bombázások ugyan már korábban is előfordultak, de nagyobb, átfogó, a katonai és ipari célpontokon kívül a városokat is érintő légi támadások csak áprilisban – a német megszállásra reagálva – kezdődtek meg. A városok lakosságát sokkolták az első bombázások, amit a már idézett Végh Irmáéhoz hasonló beszámolók, naplórészletek sokaságával lehet igazolni. Vidéken még ekkor is messzinek tűnt a városok megtámadása. Viczián István, aki a német megszálláskor mondott le a Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyei főispánságról, a Tápió-menti birtokán például azt nézte, milyen szép látvány, ahogy a légvédelmi ágyúkkal lövik a Budapest fölött elhúzó bombázókat.
A kormánypropaganda szerint az ellenség valójában terrorbombázásokat hajtott végre Magyarországon. A híradások szerint mindenféle dolog hullt az égből:
- arzénnel impregnált falevelek,
- mérgezett kockacukrok,
- mérgezett vattacsomók,
- robbanó kétpengős
- és hópehelyszerű anyagok, amelyek kiütést és viszketést is okoznak.
Valamint robbanó játékok, elsősorban babák. A propaganda szerint ugyanis a szövetségesek robbanó gyerekjátékokat dobáltak le a repülőkről, célpontnak tekintve a kiskorúakat is. Ezt Szennik György grafikus ismert és sokkoló plakátja népszerűsítette („Én is hadicél vagyok?”) egy síró, megcsonkított kezű kisgyerekről – amelynek modellje ráadásul Páger Antal színművész Juliska nevű kislánya volt.
A propagandától függetlenül az ország igyekezett felkészülni a bombázásokra, a világháború éveiben számos rendelkezés született az óvóhelyek kialakításáról, felszereléséről, Ablonczy szavai szerint a rendeletekben felsorolt eszközök listája vetekedett egy Praktiker áruház teljes készletével. A felkészülést légoltalmi kormánybiztos koordinálta, zajlott a kisebb körzetek irányításért felelős légóparancsnokok kiképzése, akik valóságos bibliaként forgathatták a Légoltalmi zsebkönyvet. A légóparancsnokok között számos nő is akadt, az egyik amazon a Föveny utca és a Váci út sarkán álló ház légóparancsnoka, özvegy Steinberger Dezsőné volt.
Steinberger Dezsőné 1944. július 3-án levelet írt a házat tulajdonló gyár vezérigazgatójának, mert az előző napok bombázásaiban megrongálódott az épület – sürgette a támfalak kijavítását, a repedések megszüntetését és a vészkijárat áthelyezését. Mivel sem erre, sem a sürgetésre a cégvezető a füle botját sem mozdította, Steinbergerné dühös lett, és két hónappal később írt levelében már jóval határozottabb hangon követelte a légópince felújítását. Mint fogalmazott: „kénytelenek vagyunk 25–30 személy órák hosszat olyan óvóhelyen tartózkodni, ami a legelemibb követelménynek sem felel meg.” A fenyegetőzés hatott, 1944. november elején a vállalat végre bekért egy árajánlatot Maraffkó Ferenc építőmestertől, aki 26 ezer pengőben állapította meg a ház megerősítésének árát, de jelezte azt is, hogy az építőanyagok odafuvarozásához járművet szerezni nem tud, munkaerőt is csak nehezen. Arról már nem maradt forrás, hogy végül sikerült-e a felújítás, de 1944 telén erre már aligha lehetett esély.
Ablonczy szerint özvegy Steinbergerné levelezésének egyik legfőbb tanulsága, hogy miközben a háztulajdonos gyár vezetése el volt foglalva azzal, hogy vidékre menekítse az üzemet, hogy áthelyezze a termelést, nem ért rá foglalkozni a légóparancsnoknővel, és csak akkor változott meg a magatartása, amikor Steinbergerné nem hagyta magát, és elment a XIII. kerületi elöljárósághoz, és ott gyakorlatilag följelentette a háztulajdonost, amiért az nem teljesítette a feladatát, és csak innentől indultak be a fogaskerekek. „A dolgok sok esetben ma is úgy működnek, mint akkor: hacsak nem fenyegetünk be valakit nagyon határozottan, akkor nem történik semmi. Arról is mesél ez a történet, hogy egy kis helyi közösségnek milyen túlélési stratégiái voltak 1944-ben arra, hogy elérjen valamit egy nagyhatalmú háztulajdonossal szemben” – mondja Ablonczy Balázs, aki a könyvben számos példát hoz annak illusztrálására, milyen kudarctörténetek jellemezték az akkoriban már szétesőben lévő állam működésképtelenségét.
Az utolsó nyár nemcsak a háború végére utal. Ablonczy úgy látja, 1944 nyarán bizonyos értelemben megbukott a magyar liberalizmus, a XIX. század második felétől épített liberális állam. Súlyos sebeket kapott már 1918–19-ben, aztán a Horthy-rendszer hatalmi struktúrájában, az egyre szaporodó jogfosztó törvényekkel – de 1944-ben a holokauszttal, az egypártrendszer kialakításával, a nyilas terrorral és a háborús vereséggel végleg összeomlott.
Amikor pár évvel később jöttek a kommunisták, már nem egy szűz terepen garázdálkodtak: a hétköznapi emberek számára egyáltalán nem volt ismeretlen dolog, hogy milyen az egypártrendszer, hogy beszolgáltatás van, hogy a hatalom bárkinek rábökhet a vagyonára, el is veheti azt, őt magát pedig elviteti a hatóságokkal. A liberális államnak – ahogy azt a XIX. században az őseink megálmodták és felépítették – 1944-ben egyszer és mindenkorra vége lett.
