Széky János: A legpocsékabb nemzet
Hétfő esti beszédében Putyin egy helyen említi Magyarországot. Éspedig abban a részben, ahol elmeséli, hogyan alakultak ki Ukrajna határai, miután Lenin ezt az államalakulat-félét meggondolatlanul létrehozta. (Hamis: Ukrajna 1917-től független állam volt, és éveken át létezett, míg utolsó maradványait el nem foglalta a Vörös Hadsereg). Putyin azt mondja: „a Nagy Honvédő Háború előestéjén és utána Sztálin a Szovjetunióhoz csatolt és Ukrajnának adott át néhány területet, amely korábban Lengyelországhoz, Magyarországhoz és Romániához tartozott”. Értsd: rendesen bánt az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársasággal, és neki ajándékozott egynémely, a Molotov–Ribbentrop-paktummal elrabolt, illetve a második világháborúban elfoglalt földdarabot. (Felhívom a figyelmet az apróságra, hogy Kárpátalja 1938-ig Csehszlovákiához tartozott; az orosz elnök tehát csak úgy mellesleg legitimnek ismeri el a müncheni egyezményből leágazó első bécsi döntést.)
A történet folytatása: Sztálin „egyfajta kárpótlásul” Lengyelországnak adta az eredetileg német területek egy részét, Hruscsov pedig 1954-ben „valamiért” elvette Oroszországtól a Krímet, és Ukrajnának ajándékozta. (Ez is hamis, pontosabban a világhálós folklór kiirthatatlan része: 1954-ben Hruscsov még nem volt abban a helyzetben, hogy ilyen döntést hozhatott volna, a pártállamot a Hruscsov–Malenkov–Molotov trió vezette. A döntést pedig racionális alapon hozták – nem lévén szárazföldi összeköttetés az Oroszországi Föderáció és a Krím között, célszerű volt Ukrajnából felügyelni az infrastrukturális kapcsolatokat, az áramellátást és hasonlókat.) Orosz birodalmi szempontból 2014-ben annyi történt, hogy Putyin ezt a hibás és vétkes döntést korrigálta.
Kenesi István: A Docens: egy rejtély mozaikkockái
Ezzel a történettel évek óta birkózom. Részben a saját, mondjuk így: ízlésbeli ellenállásom miatt, részben egy szakmai közösség tiltakozása okán, aminek a jogosságát azonban nem voltam hajlandó elismerni, részben pedig mert nem tudom sehogy sem befejezni, ugyanis a valódi okok vagy motívumok valószínűleg örökre rejtve maradnak.
Ráadásul a történetet sokféleképpen el lehet kezdeni.
Elsőéves korunkban több tanáron is „átestünk”, mire a sorban utolsóként egy csípős humorú, gyors beszédű előadó lett a kötelező Bevezetés a nyelvtudományba tantárgy oktatója. Ezzel kezdte, miközben fel-le rohangált az akkori Pesti Barnabás utcai BTK-épület félemeleti faburkolatú I. termében, ami szintén megkülönböztette a szoborrá merevedett vagy éppen a katedrán ülve a saját nyomtatott jegyzetét felolvasó korábbi oktatóktól:
Az előttem szerepelteknél kétszer olyan gyorsan beszélek, tehát az én óráim fele olyan hosszúak lesznek. Amennyivel később kezdem az órát, annyival korábban fejezem be.
És valóban, feleannyi idő alatt érdekesen, mulatságosan, de – mint azt utólag szakmabeliként is meg tudtam ítélni – hitelesen és megbízhatóan vezetett be minket az addig unalmasnak hitt tárgy alapjaiba.
Csak egyetlen, ma már alig elmondható, de akkor a kamaszkorból épp kinőtt ifjakból harsány nevetést kiváltó poénját idézem fel: „Tudják, amikor ez a szegény g fonéma, ha a szó végére kerül ebben a nyelvben, akkor elveszti a zöngéjét, és egy nagy K lesz belőle, legalábbis így szoktuk jelölni.” És persze kacsintott hozzá. Óráira tódultak a hallgatók, és amikor már nyelvészet szakosként, felelevenítendő az első találkozás élményét, negyedévesen csoportosan visszamentünk ugyanerre az órájára, érdekes volt tapasztalni, hogy szinte ugyanúgy, ugyanazokkal a sikeres poénokkal és bevált fordulatokkal tartotta meg, mint három évvel korábban. Mintha egy begyakorolt színházi előadást láttunk volna – Antal Lászlótól, az ELTE akkoriban legnépszerűbb nyelvésztanárától.
Sajátos, bár nem szokatlan dolog történt 2020. június 27-én a vezető kormánylap hasábjain. Megjelent egy jelentős nyelvészről szóló hosszú évfordulós cikk, majd pár óra múlva eltűnt – de nemcsak onnan, hanem a Magyarságkutató Intézet honlapjáról is, ahonnan a Magyar Nemzet maga is átvette. Az ünnepelt a sokak számára legendás tudós és tanár, Antal László, aki egyrészt lelkes megújítója volt a XX. század közepi hazai nyelvtudománynak, másrészt nem kapta meg azt az elismerést, amelyet, legalábbis kezdeti munkássága alapján, megérdemelt volna. Ezek a művei ugyanis máig tanulságosak, sőt jól olvastatják is magukat. Ugyanakkor szerzőjük megmaradt magányos harcosnak egy több irányban megosztott tudományszakban. Bódi Zoltán mára már apokriffá vált (ezért itt hivatkozás nélkül maradt) írása sokoldalúan és többnyire pontosan mutatta be Antal munkásságát, bár kerülte a kényesebb részleteket pályafutásában.
Gadó Gábor: Mit művel az ember?
Meggyőződésem, hogy a Fideszt legyőző pártszövetségnek nem lesz más választása: jogokat kell adnia a magát múltbéli tetteivel megszégyenítő ellenfelének. Ha ugyanis az új (egyszerű) többség folytatná elődje politikai, gazdasági és jogi visszaélésekre alapozott politikáját, becsapná a változásra szavazókat, és ezzel már regnálása kezdetén elvesztené hitelességét. Érdeke tehát, hogy az ellenzéki jogosítványok bővítésére irányuló szándékát haladéktalanul kinyilvánítsa, és reális esélyt adjon a vesztes autokratáknak, hogy szavazatukkal támogassák a jogállam helyreállítását. A jogbővítő javaslatok elfogadása nyomán nagyobb esély nyílna a korrupciógyanús esetek föltárására, a hazai és az uniós pénzügyi eszközök fölhasználása kiszámíthatóbb, átláthatóbb lehetne. Magyarország rossz hírű „tolvajállamból” olyan országgá válhatna, amelynek nem kell tartania az Európai Unió intézkedéseitől, azoktól, amelyek szankcionálják, ha a jogállamiság megsértése „(…) kellően közvetlenül érinti az uniós költségvetéssel való hatékony és eredményes pénzgazdálkodást.
Szále László: Elhunyt Fenyvesi Máté
Puskás Öcsi egyszer így panaszkodott Sebes Gusztávnak: Guszti bácsi, ilyen játékosokkal nem lehet futballozni, az egyik folyton az anyámat szidja, a másik soha nem szól egy szót se. Az egyik Czibor volt, a másik Fenyvesi. Aki 1954 szeptemberében mutatkozott be az aranycsapatban, vagyis bár már korábban is tagja volt a keretnek, a vébére nem utazhatott ki, csak biztonsági tartalék volt. Vajon mi lett volna, ha ő játszik a bal szélen Bernben a döntőn a németek ellen…? A 66-os vébére kiutazott, de Baróti föltalálta a balszélső nélküli csatársort, így nem játszott a – szememben – aranyesélyes csapatban. Ezeket a csalódásokat zokszó nélkül viselte.
Feleségével, Máriával 64 évet élt együtt, s amikor „Tüske” 80. születésnapján megkérdeztem tőle, jó volt-e Mátéval élni, ezt felelte: Igen, igen. Csendes, rendes, de azért nem könnyű eset…
Szponzorált tartalom
A cikk az Élet és Irodalom támogatásával készült.
