Csodás pap lett volna önből. Lánglelkű, népszerű, extrát miséző, a templomát megtöltő.
Extrát miséző? Az milyen? Én a szent misét ismerem. De jól tudja, nem sokon múlott, hogy pap legyek. Mifelénk, a Fertő tónál, Hegykő községben finom hagyomány, hogy az első fiút a keresztelőn fölajánlják papnak. Ez még az Ószövetségből hagyományozódik. Velem is így cselekedtek, de hogy ne terheljenek, mindezt csak kamaszkoromban közölte velem édesanyám, ezekkel a szavakkal: „Kisfiam, ha úgy érzed, hív Isten, engedünk, vigyen.”
S nem hívta?
Hívni hívott, mocorgott bennem. Csakhogy oly szépnek teremtette a másik nemet, hogy éreztem, ebből balhé lesz. Ha reformátusnak születtem volna vagy görög katolikusnak, egy családos lelkésszel vagy pappal több, s egy színésszel kevesebb lenne ebben az országban. Ám római katolikusnak születtem.
Bánja?
Dehogy bánom! Életem ajándéka, plusz Thália papja lehettem.
A szülei mit szóltak, hogy a cölibátus helyett a nőket választotta?
Elfogadták. Mindig, minden jóban igyekeztek támogatni. Édesanyám féltve, édesapám nagy örömmel. Igyekeztek rendes keresztényként élni. Kimondhatatlanul hiányoznak. Mindkettejük halála annyira megviselt, hogy fél-fél éven keresztül képtelen voltam szöveget tanulni, lemondtam az összes új feladatot, neurológiára is kerültem.
Szilárd hittel elvileg könnyebb a gyász, nem?
Úgy kellene legyen, mégis szenvedtem, amit csak azzal tudtam magyarázni, hogy nincs kellő bizodalmam az Istenben. Viszont olykor-olykor eszembe jut a papi hivatás, mondtam is a feleségemnek,
ha elengedsz, beiratkozom a teológiára, és diploma után papnak állok.
Azt mondta: „Ne akarj megszökni!” Ilyen szép vallomást talán az esküvő óta nem hallottam tőle. Szívet egyengető volt. A teológia papi formája egyelőre törölve, maradtam mellette.
Olvasom, akadt néhány hullámvölgy a hitében.
Több is, de minimum három lelki fordulatot tartok számon.
Hogy volt az első?
A színművészeti főiskola utáni nyáron vakbélműtéten estem át, felépültem, aztán motorbaleset ért, abból is rendbe jöttem. De egyszer csak rosszul lettem, elfogyott a levegőm, megint bevittek a soproni kórházba, ahol tébécével kezeltek, miközben valójában tüdőembóliám volt. Egyre romlott az állapotom, aludni se tudtam, negyedóránként felriadtam a légszomjra. Pár nap múltán lényegében haldokoltam, már csak a tüdőm egynyolcada működött. Olyan állapotba kerültem, hogy a kórtermemből „kiköltözött” a többi beteg. Másfél hét után apám, a szigorú matematika-fizika tanár föltépte az ajtót, és így szólt erőst kikelve: „Azt mondd meg, fiam, mit csináljak! Mit csináljak?!”. Azt feleltem, „édesapa, hozz papot”. Édesapa ment, hozta az öspörös urat a Szent István-plébániáról. Meggyóntatott, feloldozott és megáldoztatott az öspörös úr, tehát megkaptam a betegek szentségét, vagyis az utolsó kenetet, amit azóta többször is felvettem, utoljára idén február tizenegyedikén, a betegek világnapján. Édesapám később elmondta, hogy megkérdezte a folyosóra kiérkező papot, hogy „minden rendben volt, érvényes-e a gyónás?”. Mire azt felelte a könnyeivel küszködő öspörös, hogy „magáról az a hír járja, becsületes keresztény tanító, én is igyekszem ilyen pap lenni, de látjuk, amit látunk, a fia az útra a lehető legtisztábban fölkészült, nyugodtan elengedheti”. Nem akármilyen mondatok! Két komoly férfi beszélgetése. Micsoda állapotban lehettem, hogy apám nem bízott benne, hogy sikerült normálisan gyónnom és áldoznom! Édesapámat hazaküldtem megnyugtatni a mamát, a feleségemet és a kétéves fiunkat, ő viszont előbb még fölszaladt az intenzív osztályra, hogy van ismerősünk a pesti Bajcsyban, aki elintézné, hogy helikopterrel odaszállítsanak. Mindeközben én megbékélve kinéztem a kórterem ablakán a hatalmas gesztenyefák lombja közt az égre, belekapaszkodtam egy nagyobb tiszta foltba, és mondtam a Jóistennek, hogy „köszönök mindent, mea culpa, mea culpa”; és egyszer csak valami kiszakadt a testemből – a lelkem?, a jobbik énem?, a személyiségem? –, távolodtam, és már nem volt se kórterem, se semmi, csak leírhatatlan sebességgel haladtam valami különös tisztaság felé. És ekkor kifakadtam: „Uram! Még ne! Úgy szeretném fölnevelni Krisztián nevű fiunkat! És annyi örömet szerezhetnék még az embereknek a színészettel!” Erre hopp, visszatértem, ismét együtt volt a lelkem a testemmel, majd mély álomba zuhantam. Arra ébredtem, hogy az intenzívről egy orvosnő kocogtatja a vállamat, hogy „jó napot, doktor Láng Zsuzsa vagyok; megvizsgálhatom?”. Napok óta azt gondoltam, hogy tüdőrákom van, csak nem árulják el, és amikor Láng Zsuzsa kimondta, hogy „ez bizony tüdőembólia”, eszembe jutott, hogy ebből a betegségből a hetvenkét éves pap nagybátyám is fölépült, és kiszakadt belőlem egy olyan „jaj, de jó!”, hogy a doktornő azt hitte, froclizom, és visszaszólt a már félig kinyitott ajtóból, hogy „minek örül?! ebbe bele szokás halni!”. Hamarosan „körmenet” érkezett értem az intenzívről, orvosok, nővérek és betegszállítók légággyal. Figyelmeztettek, ne mozduljak, mert ha elindul a vérrög, végem. Átemeltek, a légágy egyik végén az egyik fiatalember, a másikon a másik, vittek, jóarcú, intelligens srácok, látszott, hogy felvételizgetnek az orvosi egyetemre, de addig is dolgoznak a kórházban. Hunyt szemmel feküdtem, már csak azért is, hogy ne kelljen köszöngetnem a bámészkodóknak.
Azt hitték, alszom, az egyik srác odaszólt a másiknak, hogy „szerinted megéli, míg fölérünk vele?”, mire a másik: „Van rá egy húszasom, hogy nem.” És fogadtak. Erre úgy elkezdtem röhögni, majd megfulladtam, le kellett tenni a flaszterre, oxigénmaszkot nyomtak a képemre. Abban a minutumban értettem meg Major Tamás tanár úr azon mondatát, hogy „a tragédia és a komédia között csak nézőpont különbség van”. Amit megéltem ott, maga volt az abszurd, és alighanem ennek az élménynek köszönhetően merek igazán abszurdot is játszani.
Utóbb említette a doki, hogy a leleteim alapján lyukas kétfillérest se adott volna a felépülésemért, de amikor látta, hogy noha taknyom-nyálam összefolyik a maszk alatt, mégis röhögök, akkor érezte, megmaradok. Nos, ez az első lelki fordulat bővített, szűkített kiadása.
Miért kellett még második és harmadik lelki fordulat is?
Mert gyarlók vagyunk. Állandóan visszacsúsztam, bűnösen éltem. Ital, kábítószer, satöbbi. Azt gondoltam, például, ha drogost játszom, a való életben is ki kell próbálnom, de ez marhaság, hiszen akkor ölni is kéne, amikor gyilkost alakítok.
Hol drogoztak a hetvenes-nyolcvanas évek magyar művészei?
Hol nem? Bárhol. Buliban. Mecsoda bulik voltak! Nemzetközi filmfesztiválokon úgy ment körbe a staub, hohohó! Szörnyű szeánszok!
Úgy nevet, a könnye is kicsordul.
Mert annyira rémes, istentelen dolgok voltak ezek, innen már csak nevetni lehet rajtuk. Örömben elveszíteni az agyat… Borzasztó! És elveszíteni a szívet is! Még borzasztóbb. Összességében: elveszíteni a harmóniát! Legborzasztóbb.
Örömben elveszíteni az agyat?
A sikert elviselni sokszor nehezebb, mint elviselni a kudarcot. Lásd Maradona. Drága, drága Maradonánk! Vagy akár Best. A mindenhatóság csalfa érzete. Sőt, még Balczó Bandit, a példaképemet is elkapta a gépszíj, de aztán nem akárhogyan keveredett ki a bajból! Nekem is zsinórban jöttek a sikerek: A tanítványok, Uramisten, Chicagói Nagydíj, Filmszemle-díj, abból kettő is. Aztán elérkezett az Eldorádó. A rendező, Bereményi Géza nekem mutatta meg először a szövegkönyvet, faltam az oldalakat. Amint a végére értem, mondom Gézának, hogy „te, a Latinovits meghalt, az Őze Lajos bácsi haldoklik, ki fogja ezt eljátszani?!”. Kábé két hét múlva visszakérdez: „Szami, neked menne?” Simán rávágom, hogy „Géza, tudod jól, hogy mindent el tudok játszani. De miért én?” „Mert te olyan színész vagy, aki képes eljátszani az utolsó nomádot.” Ez annyira megfogott! „Nomádot. Barbárt! Én! Hát abban az utcában közlekedem, mint Görbe János és a többi csoda?! Azt a betyár. Te ilyenre tartasz engem, Géza?! Azt a! Azt a betyár!” Egy pillanat alatt megteltem önbizalommal. Kérdi, mi kell, hogy jó legyek. „Géza, hízok, fogyok, ahogy a szerep kívánja, de hozzátok ide a világ legjobb sminkesét, mert sokat öregszem a történetben.” Hazahozták Karcsikát Hollywoodból, betanította a mieinket, Macóékat, és visszarepült. Szépen halad a forgatás, eljutunk az azóta legendássá vált autós jelenethez: Gothár a sofőr, hátul Pogány Juci, a nagyanya a gyerekkel, Tóth Barnabással, aki ma már rendező és producer, én az anyósülésen.
Mindenki kész, indulna a felvétel, amikor kiszakad belőlem, hogy „Géza, én ezt nem tudom megcsinálni”. „Miért nem, Szami?!” „Mert borzalmas, istentelen káromkodás, ami ellen dörömböl a katolikus hitem.” A stáb fogja a fejét, hogy „na, tessék, megint egy hiszti”. Géza szünetet rendel el, rimánkodik, hogy „Szami, tarrá megy a napunk”, de hajthatatlan maradok.
Erre azt találja ki, hogy üljek csak a kocsiban, ne beszéljek, utólag rászinkronizáljuk a szöveget. Mondom, „Géza, a szinkronnál is ki kell mondjam azokat a rettenetes szavakat!”. „Ja, tényleg. Akkor, Szami, nem téged mutatunk, és majd utólag az egyéb szövegeidből szótagonként összevágom.” Hú, a Géza ennyire szeret! Ahogy beülök a kocsiba, a fülemben, a lelkemben Valaki megszólal: „Minél jobban szidsz, annál inkább kiderül a nagyanya hozzám való kötődése!” Mint akibe villám csapott! Rögtön szóltam Gézának, hogy „indítsátok a gépet!”. Gép indul, kapásból megcsinálom. Rohan Géza, hogy „te, Szami, ez zseniális, sokkal több, mint amit leírtam”. És tényleg, mert az eredeti szövegben nincs benne se a köpés, se az, hogy „le van szarva az Isten!”. Géza boldogan lépne a következő jelenetre, ám én: „Egy felvétel nem felvétel! Tönkremehet a laborban, csináljuk meg még egyszer!” „Szamikám, nem akarlak kínozni.” „Géza, nem kínzol, már csinálhatom.” Még kétszer vettük fel, szintén tökéletesen. Géza hetekkel később levetíti nekem mindhármat, de nem felvett sorrendben, azzal, hogy „tűpontosak, zseniálisak, de az egyik megmagyarázhatatlan okból olyanabb, mint a másik kettő; gyere, válassz.” Megnézem, s rábökök arra, amibe ő is beleszeretett: az elsőként rögzítettbe. „Szami, ez miben több?” „Abban, Géza, hogy ezen rajta van az áldás!” „Szami, mindegy, mi van rajta, csak az számít, hogy rajta van!”
Azt mondta a Hang, hogy „minél jobban szidsz, annál inkább kiderül a nagymama hozzám való kötődése”?
Azt. Major tanár úr szerint „igazat hazudni, az a mesterfok”. Vagyis hitelesen mutatni fel a karakter fixa ideáját, ami akár az énemmel szöges ellentétben áll, na, az például művészet!
Ön máskor utasított vissza istentelen szerepet.
Nem az a kérdés, hogy a szerep istenes vagy istentelen. A lényeg az: ha a komplett darab rendben, megcsinálom. De ha a nagy egész sántít, akkor az nem példázat, hanem hazugság, és meg kell tagadjam a szerepet. István, a király! Jézus Krisztus Szupersztár! Ilyenekben nem játszhatok! „Veled, uram, de nélküled!” Ezt mondja István a darabban. Hogy mi van?! A Jézus Krisztus Szupersztárban pedig Júdás a nyerő, s Jézus nem támad föl. Tessék?! Ez nem művészet, hanem valóságshow. Nem kell! De a Tartuffe-ben eljátszhatom a címszerepet, mert a végén ott a katarzis. Arisztotelész szerint, ha a cselekvésnek nincs önmagán túlmutató, természetfölötti célja, akkor az nem művészet, csak profán, azaz csupán valós. Ha a cselekvésnek van önmagán túlmutató, természetfölötti célja, akkor a cselekvés szakrális, azaz igaz, jó, szép, tehát művészet. Vagyis a művészet mindig szakrális. Erről szól például József Attila Ne légy szeles… című verse.
Említette Major Tamást. Gyakran hivatkozik rá.
Mert csodás tanár volt. Az ő gondolata, hogy egy: „a szerep a sorok között van”; kettő: „a jellem meg a gerincben.” Tehát: tartalom és forma; a kettő egysége a harmónia. És ne feledkezzünk meg Hegedűs Géza bácsiról, Simon Zsuzsáról, Ronyecz Marikáról, Toroczkai Lucia tanárnőről, Székely, Babarczy, Gáti tanár urakról sem. Mindent át akartak adni, rengeteget tanultunk tőlük.
Major kommunista volt. Vagyis, az ön nézőpontjából, ha akadtak is kiváló meglátásai, katartikus mondatai, „a komplett darab” sántított. A szamócai világban Major is „csak” egy Jézus Krisztus szupersztár lehet.
Nem látok más emberek lelkébe, de azt tudom, hogy ha egy liberális, egy kommunista vagy akár egy nacionalista még nem tart az egyetemesnél, de legalább igyekszik felé, az nem elveszett helyzet.
Az Eldorádó autósjelenetét tartja számon második lelki fordulatként?
Igen.
És ebből is visszacsúszott.
Vissza. Az Eldorádó is feldolgozhatatlan siker, utánam nyúlt, ismét totál szétestem, buliztam, drogoztam.
Fű?
Az a minimum.
Tű?
Az nem. De minden, ami alatta létezik. Hasis is.
Győzte pénzzel?
Sose fizettem érte! Kaptam, hiszen én voltam a híres, vagy inkább hírhedt menő ripkó művészke. De már csak kicsi kellett, hogy elég ronccsá váljak ahhoz, hogy a Fickó elzavarjon a dílerhez.
Fickó? A Jóisten?
Dehogy. Az ellenkezője.
A Sátán?
Én Fickónak nevezem.
A Fickó nevét úgy mondta ki, hogy közben fölfelé mutatott. Pedig fönn az Úr, lenn a Sátán, nem?
Áh, az csak a vizualitás. A Biblia azt írja: „Ne adjatok teret az ördögnek!” Vagyis az Úr mindenhol van, és a Fickó is mindenhová odaférhet. Olvassunk Ady Endrét! Ő sokat küzdött a Fickóval! Amihez be kellett eressze őt a testébe, a szívébe. Ott van, ha teret adunk neki. De Szent Pál figyelmeztet: „Ne adjatok teret az Ördögnek!”
Szereti Adyt?
Rajongva. Ady csúcs. Bár nálam az utóbbi időben beelőzte őt Babits Mihály, József Attila és Radnóti Miklós.
Mindig azért a költőért rajong, ahol éppen az ön élete tart, nem? Amikor adysan élt, Adyt istenítette.
Most meg babitsosan, józsefattilásan, radnótisan igyekszem élni? Talán. De jó lenne! Mindenesetre hasonlóság, hogy Radnóti is megtért: a harmincharmadik születésnapján Fifikével az oldalán bekopogtak korábbi tanárukhoz, a piarista Sík Sándorhoz, hogy megkeresztelkednének. De például Szerb Antalnak se akárki a keresztapja: Prohászka Ottokár.
Aztán Szerb Antalt és Radnótit is a kereszténység nevében ölték le magyar nyilasok.
Aki a kereszténység nevében ilyen gyalázatosat tesz, az vajon milyen keresztény, keresztény-e egyáltalán? Borzalmas vértanúhalálok. Hitem szerint expressz mentek a Mennyországba. Egyébként, amikor felvettek a színművészetire, azt először egyik kedvenc búcsújáró helyemen köszöntem meg, majd Balfra is elzarándokoltam, ahol tömegsírban nyugszik Szerb Antal. Éreztem is végig a segítségüket.
A hasisnál tartottunk.
Éles váltás.
Visszaváltás.
Egy buliban borzalmas kiüresedettség kerített hatalmába, félrevonulva szemléltem a többiek szórakozását. Látva a nyomorúságukat és megélve a sajátomét, kifakadtam, hogy: „Jaj, Istenem!” És magam elé bámulva dünnyögtem Pió atya imáját, abból a füzetecskéből, amit annak idején valamelyik szerettem csempészett be a „tüdőembóliás” kórházi éjjeli szekrényemre: „Ó, Uram, múltamat irgalmadra, jelenemet szeretetedre, jövőmet gondviselésedre bízom.” Mire ott, a buliban ismét megszólalt ugyanaz a Hang, mint az embóliánál és az eldorádós autóban, s azt tanácsolta: „Menj ki!” Elindultam, a többiek utánam szóltak, mire én „bocs, elmentem, ne marasztaljatok, nem érdemes”. Beültem a kocsimba, hogy irány a Ferenciek tere, hajnali szentmise, gyónás, de jó! Mire ismét megszólalt: „Így jönnél hozzám?! Ha elkap a rendőr, bevisznek!” Leforrázva hazabaktattam, elaludtam. Délelőtt fél tizenegykor álmomban ismét megszólalt a Hang: „Nincs más út!” Mint akit rugó ránt, derékszögben felültem az ágyban. Már nem bódult fejjel irány a Ferenciek tere, szívemnek kedves templom, ott jegyeztük el egymást a feleségemmel, aztán a Belgrád sörözőben szentesítettük a paktumot, Montágh Imre tanár úr volt a tanú. Szóval odaértem a tizenegyes szentmisére, gyóntam, áldoztam. Hálát adtam az Úrnak, mire megrótt, hogy „régóta ígéred, hogy meglátogatod kedves fiam, Pió atya sírját San Giovanni Rotondóban”. Rögtön felfogtam, és úgy intéztem a nyaralásunkat, hogy San Giovanni Rotondó környékén üdüljünk; a pihenés, a fürdés, a kultúra és a nevezetességek mellett jutott idő elzarándokolni a sírhoz is. Világéltemben úgy utaztam, hogy megadtam az Úrnak, ami jár. Istent nem kihagyni! Nem kihagyni! Például, ha a szüleimmel lementünk Balatonra, Sümegen megálltunk szentmisére. Vagy például színművészetisként úgy jártam Moszkvában, hogy ugyan üzleteltem, vittem farmert, szappant, antibébi tablettát, hoztam színes tévét, csodalemezeket, Bičevszkajákat, Csajkovszkijt, Vivalditól a Négy évszakot, Isaac Sternnel, francia sanzonokat, mindent, de közben rábeszéltem a többieket, hogy nézzünk át Zagorszkba, a keleti egyház Rómájába, mert ott látni eredeti Rubljovokat. De mindez kevés, rettentő kevés, és abból a hiányosságomból fakadt, hogy akkor még nem tisztán keresztény voltam, hanem pusztán liberális keresztény. Nagyon nem ugyanaz!
Mi a baj a liberális kereszténnyel?
Az, hogy nincs olyan: aki liberális, az nem keresztény. De olyan sincs, hogy szocialista keresztény. A szocialista nem keresztény. Mi az, hogy hívő tagozat?! És olyan sincs, hogy nacionalista keresztény. A nacionalista nem keresztény. A Jobbik nem ilyen?! És folytathatnánk. Nem lehet két úrnak szolgálni.
A liberális kinek szolgál?
Öntörvényűségének, önközpontúságának. Ő maga az Isten. Számára nincs korlát.
Dehogy nincs: korlátozzák a törvények és az elvek. Legfőképp a szabadság elve. A tisztességes liberális küzd a maga szabadságáért, és tekintettel van mások szabadságára.
Tekintettel lenni másokra – az helyes, de az még csupán humanizmus. Öncélúan azért szeretni, mert az úgy helyes, és mert az jó nekem: az a humanizmus. Azért szeretni, mert szeretni Istentől kapott evidencia: az a kereszténység. Lásd a Tízparancsolatot: első táblája az Isten törvény, a második táblája az emberek szeretete Isten törvénye alapján. De aki csak az első táblát tartja be, az fanatizmus, „imádlak, Uram, a szomszéd hülye”. Aki csak a második táblát tartja be, az humanizmus, „én mindenkit úgy szeretek!”, és milyen törvény alapján?, „hát, csak úgy, hol így, hol úgy”. A két tábla együtt, na, az a harmónia, az a kultúra, az az egyetemesség, azaz catolicos. A liberális tagadja az Istentől kapott forgalmi rendet. De mi az igazi szabadság? A Bibliában így olvashatjuk: „Igened legyen igen, nemed nem.” Ez az igazi szabadság. Mellesleg matematikailag is igaz: pozitív a pozitívval egyenlő pozitív, negatív a negatívval egyenlő szintén pozitív. Hogy is kell ezt érteni? A kegyelemre mondj igent: pozitív. A kísértésre mondj nemet: pozitív. De ha a kegyelemre nemet mondok: negatív. Ha a kísértésre igent mondok: az bizony negatív. Az igazi szabadságnak megvannak az isteni korlátai. Ám, ha az ember csak önmagát emeli középpontba, mindig sérül a teremtett világ.
A liberális keresztény Istent emeli középpontba.
A liberális keresztény olyan, mint a sima liberális: mindent megenged magának, csak közben azt mormolja maga elé, hogy „sebaj, majd meggyónom, és azzal letudva a bűn, hahahaha”. Wash and go! Kevélység! Butaság! Ráadásul abba nem gondol bele, mi van, ha nem jut el a gyóntatószékig, a „mosógépig”?! Ez a liberális keresztény! Tehát nem lényegileg keresztény.
A fideszesek azért utálják ennyire a liberálisokat, mert maguk is onnan indultak?
Érdekes felvetés. Szerintem nem utálják őket, de nem könnyű lépten-nyomon elszenvedni, hogy az életellenes oldal kioktatja az élet normalitását védőket.
Életellenességen az abortusz elfogadását érti?
Azt is. Meg az eutanáziát. Meg az LMBTQ-t, i tak dalse.
Az abortuszt elfogadók nem azt akarják, hogy ne szülessenek gyerekek, hanem azt, hogy ne az állam, hanem a nő dönthesse el, akar-e szülni.
Természetesen a nő dönt, de nem mindegy, hogy az áldás vagy a terhesség mellett teszik le a voksukat a meghívottak. És az sem árt, ha a férfi apajelölt a nő párjaként is véleményt formálhat. Egyeske és ketteske csak a matematikában hoz létre hármaskát. Szabad felhívnom a figyelmet, tudományos tény, hogy a világ leggazdagabb nyelve a magyar, és számos kifejezésünk van az anyaság állapotára: állapotos, várandós, áldott, terhes, kismama és semmiképp nem vemhes.
Vemhes?
Ha ez így megy tovább, ide juthatunk. Megjegyzem, az állat nem abortálhat. Vagyunk páran, orvosok is, akik azon ügyködünk, hogy drága anyanyelvünkön ne „terhes gondozó” legyen kiírva, hanem „várandós gondozó”, aztán majd eldöntik az arra hivatottak, hogy nekik áldás-é ez az állapot vagy teher. Hogy még érthetőbb legyen, hadd hozok egy elgondolkodtató példát. Egy olasz asszonynál az ötödik vagy hatodik gyermek várandóságában orvosi vizsgálaton megállapították, hogy elrákosodott a méh. A doktor azonnali abortuszt javasolt. A nő megkérdezte a férjét: „Ha kihordom és megszülöm a gyermekünket, aki egészséges, de aztán belehalok a betegségbe, te felneveled mindannyiukat?” A férj határozott igennel felelt. A hölgy kihordta és megszülte ép gyermekét, az orvosok kivették a rákos méhet, csakhogy a daganat közben tovább terjedt, és rövidesen meghalt az asszony. De nem volt hiábavaló az áldozat, ugyanis a Vatikán az anyaság védőszentjeként szentté nyilvánította őt.
Ami aligha kárpótolja az édesanya nélkül fölnövő gyerekeket és a gyerekek apját.
Kárpótolni földi módon természetesen nem tudja, de a bátor feleség és a bátor férj példája helyes szülőképet ad a gyerekeknek és mindnyájunknak. Ez bizony igazi áldás, igaz emberektől, az Isten nevében. Csak azért mondtam el a történetet, hogy érzékeltessem, egyesek ilyen éles helyzetben is képesek nemet mondani az abortuszra. Az életet Isten adja, ember nem veheti el, vagyis abortuszt semmi nem indokolhat. Persze egészen kivételes, különleges esetben kánonjogi lehetőséget kínál rá az egyház.
A szigorú alapállás a Fidesz-szimpatizánsok körében sem élvez többséget.
Ha így van, elég baj az. De nekünk az a dolgunk, hogy védjük a liberalizmus által megtépázott egyetemes rendet. Ennyire csinos sose volt a Fickó, mint most. Az izmusok legcsinosabbikával, a liberalizmussal csábít, ami csinosabb a kommunizmusnál, és egy tőről fakad a nihilizmussal, a racionalizmussal és a központi szárral, a relativizmussal.
Szellemi, lelki értelemben a világtörténelem valaha volt legnehezebb etapját éljük, talán durvábbat, mint az első keresztényüldözések, a népvándorlások kora, a török- és a tatárdúlás, a fasizmus és a kommunizmus.
Ma az emberellenes eszmék miatt a nőgyógyászati székek, az egyetemi katedrák, a színpadi deszkák, a filmvásznak és a családi környezetek sajnos gyakran haláltáborok.
Megosztja a harmadik lelki fordulatát is?
A Művész Színházban történt. Anatolij Vasziljev rendezte Dosztojevszkij A nagybácsi álma című darabját. Vasziljev ekkor már megtért, kimászott mély alkoholizmusából, és ünnepelt, világhírű művész volt. A szereposztás előtt mindannyiunkkal hosszan elbeszélgetett, és miután kiderült számára, hogy gyakorló keresztény vagyok, rám osztotta a legnehezebb szerepek egyikét, az ördögi Mozglijakovot. Kilencedik hete olvastuk, csak olvastuk a szöveget, Vasziljev pedig, aki nem beszélt magyarul, nézte a saját orosz nyelvű könyvét, figyelte a hangsúlyainkat, s néha megállított, hogy „nyet, nyet, nye harasó”. Nagyon mentünk volna már színpadra, Törőcsik Marika rá is kérdezett: „Anatolij, két hét múlva prömier, mikor lépünk tovább?” Mire Vasziljev: „Mári. Mári! Pázsálujszta!” És magából kikelve olvasta a fejünkre, hogy „maguk egy ezeréves keresztény állam?! hát maguknak fogalmuk sincs a kereszténységről!”. Ennek ellenére Marikát meg engem másnap fölküldött a színpadra, mi pedig lubickoltunk. Anatolijnak tetszett a játékunk, dicsért és korholt egyszerre, hogy „maguk az egyik napon zseniálisak, a másik nap pedig rosszabbak, mint az amatőrök, nem értem, hogy van ez”. Föltettem a kezem, hogy van válaszom.
„Minótucsku, Károly. Minótucsku!” Keményen kiosztott mindenkit, majd megadta a szót. A következőt mondtam: „Anatolij, lehet, azért vagyunk hol jók, hol rosszak, mert a magánéletünkben sem tudunk különbséget tenni jó és rossz között. Így a szerepeinket is hol így, hol úgy játsszuk.” Ültem volna le, a társulat nekiállt sustorogni, hogy na, megint ez a keresztény duma, de nem foglalkoztam velük, ugyanis megszólalt az ismerős Hang: „Életedben először megvallottál. Ne ülj le!” Lángolt a testem! Megint le akartam ülni. Megint a Hang: „Azt kértem, ne ülj le!” De én még mindig le akartam ülni. „Ne ülj le!!!” Háromszor szólt hozzám! Mint Péternek a kakas. A társulat megérezte, hogy valami fontos zajlik, óriási csönd kerekedett. És megszólalt Anatolij: „Értik, miről beszél Károly? Velem ugyanez történt pár éve. Szemléljék, amit ő most megtapasztalt. Szünet!” A színház kiürült, én maradtam, nevettem, bőgtem, Anatolij egy páholyból figyelt, gondolom azért, hogy kárt ne tegyek magamban. Amint lehiggadtam, mondtam az Úrnak, hogy oly boldog vagyok, mint még sosem, „add, hogy ez ne múljon el”. És az Úr meghallgatott. Azóta nem telt el nap, hogy kihagytam volna a szentmisét. Kizárólag rajtam kívülálló ok miatt hiányoztam.
Például?
A Vasas öregfiúkkal játszottunk egy százezres bajor városban, és a helyszínen szembesültem azzal, hogy az egész településen nincs esti szentmise. De a Jóistennel megbeszéltem, hogy nem tehettem róla, én kész voltam rá, és magamban lelki szentáldozást tartottam. Azóta, ha kimozdulok Magyarországról, előre ellenőrzöm, hol lelni szentmisére. Volt olyan külföldi, törökországi forgatás, ahová papot vittem magammal, családommal együtt, különben nem tudtam volna mindennap szentmisére menni. És volt olyan főszerepem, amit azért nem játszottam el, mert furcsállották, hogy pap jönne velem.
A mostani járvány alatt is mindennap eljárt templomba?
Igen, a héten például Budaörsön voltam szentmisén, mert az már a fehérvári egyházmegyéhez tartozik, ott még lehet szentmisét tartani. Mivel a vírushelyzet is vis major, a pandémia első fázisában felhívtam az illetékes elöljárómat, legyen szíves, engedje meg, hogy tarthassunk otthon szentostyát a napi áldozáshoz. Azt felelte: „Károly, ha talál papot, aki kiviszi, áldásom rá.” Szerencsére a pálos barátaim kihozták. Ők az egyetlen magyar alapítású rend, sok éve pátyolgatnak engem és szangvinikus, boanerges, ám megszelídülni vágyó lényemet.
Boanerges?
A Biblia szerint ők a nagypofájú apostolok: János és Jakab, a két testvér. Szerencsére János az utolsó vacsorán már Jézus mellére hajolva szelídült. Én is erőst bízom a napi szentmisék szelídítő hatásában. Amúgy a pálosokat még liberális keresztény koromban ismertem meg, Bori lányunkat náluk keresztelte pap nagybátyám, és már a vasziljevi időkben kaptam egy újabb Hangot arra, hogy hozzak létre szentségimádást a magyar művészet megújhodásáért, a hivatások gyarapodásáért és az abortuszok megszűnéséért. Ezt három hónapig hordoztam magamban, nem mertem elhinni, mígnem elmondtam egy művész barátomnak a Katonából. Azt felelte: „Te, marha, azért neked szólt, mert tudja, micsoda úthenger vagy, és általad létrehozhatja az imaórát.” Létre is jött: immár huszonhetedik éve minden csütörtök este egy teljes órán át engesztelhetünk a pálosok Sziklatemplomában. Jártak színészek, balerinák, írók, költők, zenészek, bábosok, Bubik Pista, Kibédi Ervin bátyám, Bőzsöny Feri bácsi, Isten nyugosztalja őket, és sokan mások, de a pandémia alatt mindenki ott imádkozik az adott időpontban, ahol épp tartózkodik.
Ön kétszer is megfertőződött koronavírussal.
A második volt a durvább, de Istennek és az orvosoknak köszönhetően, remélem, meggyógyultam. Mint Milák Kristóf, és mint Liu Sanyi, akinek és fivérének ezúton is gratulálok a világbajnoki aranyhoz.
Beoltatta magát?
Még nem, de szeretném, csak a fertőzés után várni kell.
Melyik vakcinát választja?
Schneider kazah püspök felhívja a figyelmünket, hogy keresztényi feladatunk olyan vakcinával oltatni be magunkat, mely sem nem állatból, sem nem halott vagy élő embrióból nyer úgynevezett alapanyagot, hanem közvetlenül a vírusból.
Vagyis?
Tudtommal ilyen az orosz és az egyik kínai oltóanyag.
Folytassuk politikával.
Miért, amit eddig csináltunk, az nem politizálás? Minden politika. A politika szó a görög polisz kifejezésből ered, azt jelenti, hogy foglalkozunk a társadalommal. Jól politizálni: erénygyakorlás. Rosszul politizálni: esendőség, szamárság. Tudatosan rosszul politizálni: bűn. Nem választani, nem politizálni, azaz mulasztani: halálos bűn.
Úgy három éve kérek öntől interjút, mostanáig rendre azzal utasított el, hogy nem akar a sajátjai, a fideszesek körében feszültséget gerjeszteni, aztán félórákat társalogtunk telefonon, magnón kívül, kritikusan. Miért mérlegel? Miért fél kimondani, amit igaznak vél?
Nem félek kimondani, de a Biblia arra int: legyetek ravaszak, mint a kígyó, és szelídek, mint a galamb. Ez szimbólum. A kígyó az Ördög szimbóluma, a galamb az Istené. Mai nyelvre fordítva: csinosodjatok ki az Ördög praktikájából, de maradjatok az Isten szeretetében. Az igaz, hogy tartok attól, hogy számos hívő, pap és úgy általában a környezetem számára gyermetegnek tűnhetek, keresztényi magatartásom egyesek szemében furcsa, bolondos, akár színészesen flörtös. Istenről szólni sem veszélytelen, hiszen még a katolikusok között is számos mozgalom létezik, ha pedig színészeti, netán politikai kérdésben nyilatkozom, az több millió féleképpen félreérthető. Egyébként azért nem utasítottam el egyből a felkérést, mert noha érzékeltem, hogy valószínűleg nem egy helyre húzzuk az ikszet, a közéleti megnyilatkozásaiban láttam, hogy más irányból, de nem fröcsögve érvel, amiből azt a következtetést vontam le, hogy van értelme a párbeszédnek. Pláne, ha valaki ennyire kitartó.
Az igazság és a kiállás a fontos, nem? Még ha nem is csupán egy igazság van.
Bocsánat, egy igazság van: Krisztus feltámadt. Minden egyéb igazság ebből fakad. Ami nem ebből fakad, az nem igazság, legföljebb annak mutatja magát. „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet.” Az az igazság, hogy az egyetlen helyes úton kell menni, hogy eljussunk az örökéletre.
Ön a fideszes világ tán legismertebb színésze, SZFE-ügyben mégsem szólal meg érdemben. Miért?
Mert nem szeretném, hogy félreértsenek.
Az is beszédes, hogy nem védi meg az új, a Vidnyánszky Attila-féle rendet.
Mit kéne védenem rajta?
A régi SZFE beszántatott. Az egyetem autonómiáját a kormány által létrehozott és a kormány kinevezte tagokkal feltöltött kuratórium felszámolta, a demokratikusan választott szenátus jogköreit elvonta. Az utolsó félévet, dacára annak, hogy a régiek minden tanórát, vizsgát dokumentáltan megtartottak, semmissé nyilvánították. Plusz bezárt az Ódry Színpad, elköltözött az intézmény.
Itt volt az ideje a rendcsinálásnak. Amit a szakma jelentős része is így gondol, de hogy mit, miért és hogyan, abban ízlésbeli különbségek vannak. Egyébként a filmtanszak valóban elköltözött, minőségibb helyre, minőségibb lehetőségek közé, az Ódry, tudtommal, visszakerült jogos, eredeti tulajdonosához, a református egyházhoz.
Ön 2014-ben felmondott a Nemzeti Színházban, a vezérigazgató-helyettesi tisztséget hagyta ott arra hivatkozva, hogy „kevés a szakralitás”. A Nemzetit már akkor az a Vidnyánszky igazgatta, aki most kuratóriumi elnökként az SZFE átalakítását vezényli.
Kettőnk konfliktusa jobbára a Nemzetibe beadott pályázatunk és az első évadunk közötti diszharmóniából fakad, és onnantól datálódik. A célokban még ma is jobbára egyetértenénk, a megvalósítás menetében nem mindig.
Ez az SZFE-re is igaz?
Arra is.
Kicserélődik a tanári kar. A távozók helyére érkezett a világsztár Koltai Lajos operatőr, érkezett fideszes tévés, érkezett kívánságkosaras műsorvezető, és érkezett az Orbán Viktor facebookos videói készítésében jeleskedő szakember. Megfelelő mix?
Koltai Sutyinak végtelenül örülök. Korábban miért nem hívták? Miért nem kapott feladatot? Ha rám bízták volna az átalakítást, elsőként őt kértem volna föl segíteni. Mint ahogy meg is tettem.
Mikor?
Az első nagy összecsapás napján felhívtam, hogy „Sutyi, gyere, álljunk ki közösen, talán mindkettőnknek van annyi hitele, hogy harmóniát teremthetünk ebből a káoszból”.
Mire ő?
Pontos, tisztességes választ adott, ám ezt most nem tárnám a nyilvánosság elé. De az ő nevével a zászlón bizonyára finomabban mehetett volna minden.
A többi érkezőhöz mit szól?
Van, akivel egyetértek, s van, akivel nem.
A kormánysajtó olyan, ön által is tisztelt SZFE-s tanárokat gyomrozott, mint Székely Gábor és Zsámbéki Gábor.
Akik gyomroztak, azok nekem is behúztak. Lehajtottam a fejem… Jóllehet, alapító tagként 1987-ben eljöttem a Katonából, mindkét Gábort szeretem, és mindig szeretettel gondolok rájuk, noha a Művész Színház szétverésénél ők is és az egész szakma a tiszteletét tette. Szóval nekem is fájt, de némi felelősségük tán nekik is van abban, hogy ide jutott az SZFE ügye. Remélem, eljön az idő, hogy kibeszéljük.
Az ön egyik barátja, Bayer Zsolt is részt vett a vendettában.
Zsoltot is szeretem, az analíziseit jónak tartom, mint annak idején Csurka Pista bátyánknak, de a konklúziói gyakran fájnak. Ezt többször is szóvá tettem neki. „Jó az analízis, de ne gyomrozz!” Sajnos olykor nekem sem sikerül uralkodni az indulataimon, mondta is édesapám gyakran, hogy „fiam, mindig tudd a mértéket”.
Mit válaszolt Bayer Zsolt?
Ha jól emlékszem, azt, hogy: „Szami, mit csináljak? Nem bírom ki, annyit kapok!”
Kitől kap? Székelytől, Zsámbékitól? Vagy Ferenc pápától, akit lemarházott?
Zsolt ilyen impulzív. Ezzel együtt méltányolom a mostani cikksorozatát a Magyar Nemzetben, és örömmel nézem a Boros-Bogár-Bayer triót. Egyébiránt fáj a pápistázás a más felekezetűektől, így Zsolttól is. Ilyenkor érte, de más közéleti megnyilvánulások aktoraiért is muszáj imádkoznom, ha kellően friss vagyok.
Bagossy László vezetésével a minap létrejött a FreeSZFE alkotóműhely, ami lényegében egy alternatív színiegyetem. Ha hívná Bagossy, menne óraadónak?
Bár háttal nem kezdünk mondatot, de: hát, ezen még nem gondolkoztam. Amúgy Bagossy pályázatát jobbnak tartom, mint amit a korábbi vezetőség elfogadott.
Hallani, ön összművészeti egyetemet tartana üdvösnek.
Nem tudom, kitől hallotta. Szerintem, ha üdvösebb nem is, de a helyes közös nevező megtalálása érdekében jobb megoldásnak tartanám. A helyes alapok elsajátíttatásával kezdődne a közös képzés: filozófia, vallástörténet, drámatörténet, művelődéstörténet, magyar művelődéstörténet. Egyetemesen.
Az érzékenyítő tanszéket megszüntetné?
Arra mi szükség? Nem ütközik az Alaptörvénybe? Egyetemes identitásra épülő tanítás szükségeltetik.
Kollégája, Mucsi Zoltán szerint „szimpla kultúrharc zajlik”. Azt mondja, ő nem tud se jobboldaliként, se baloldaliként játszani: „A kapott szerepnek minden oldalról keresem az igazságát, és ha megtalálom, akkor jól játszom, s ha a társaim is megtalálják, akkor ők is jól játszanak, és jó színházat csinálunk, ha pedig nem találjuk meg, akkor rosszat. Nemzeti színjátszás?! Hazafias színház?! Ezeknek a kifejezéseknek nincs értelmük. Jó, igaz színház van, és rossz, hamis színház.”
Kapával sok mindenben egyetértek. De: létezik nemzeti és hazafias színjátszás, ezek is az egyetemes színjátszás részei. És egy nemzetnek ezt nem szégyellni, hanem ápolni kell. Tehát az igazán jó színház lehet nemzeti és hazafias, attól, hogy nemzeti és hazafias, nem feltétlenül rossz. Én se szeretnék politikai színezettel játszani, rendezni. De az aberrációt igyekszem kerülni, mert az aberralizmus nagyon divatos izmus, lásd Hollywood mainstream céljait például az úgynevezett esélyegyenlőség terén és a női-férfi szerepek kifordításában. Egyébiránt nem kultúrharc zajlik, hanem a kultúra és a civilizáció harca. Oly erővel, hogy úgy tűnik, tényleg ez a harc lesz a végső.
Vezetné az SZFE-t?
Ha lenne rá módom, megpróbálnám az egyetemes értékek alapján felépíteni és vezetni. De nem szeretnék mindenáron a színművészeti élére kerülni. Nekem ma nagyszerű lehetőség Kaposváron fiatalokat nem középiskolás fokon, hanem egyetemesen taní-tani.
Az ön első kaposvári színészosztályának kétharmada egyetért az SZFE-mozgalommal, önről pedig azt állítják, hogy ideológiát tanított nekik.
Itt hívom fel az így nyilatkozó volt hallgatóink figyelmét, hogy ideológia mindig valamely izmusra épül, én viszont az egyetemes értékeket igyekeztem és igyekszem átadni.
Megbántották?
Fáj, nagyon fáj. Mindenesetre elgondolkodtató. De annak örülök, hogy az osztály többi része nem ideológiaként kezelte, amit kapott, és nem ért egyet a káoszteremtőkkel. A teljes osztálynak kívánom, hogy idővel ne csak szín-észek legyenek, pláne ne színmű-vészek, így, kötőjellel, hanem egyre kiérleltebb művészek. Ha figyelembe veszem, hogy a Gecsemáné-kertben a Tanár Úrnál szétszaladt mind a tizenkét tanítvány, nekem egy szavam se lehet.
Egyetemek sorát foglalja el a Fidesz a kuratóriumos technikával a közgáztól az agráron át Szegedig. A rendszerváltás óta az aktuális kormány felügyelte a felsőoktatást, eztán viszont az lesz, amit a bebetonozott fideszes kuratóriumok akarnak, még akkor is, ha a párt ellenzékbe szorul. Tisztességes ez így?
És az eddigi irány tisztességes volt? Az egyetemeket egyre jobban megfertőzte a kórszellem. Az elvtárs után itt a kórtárs. Nem nagyképű a „mindentudás egyeteme” szlogen? Cselekedni kellett. És a kormány cselekvési iránya helyes.
Mit szólna, ha egy túloldali kormány tenne ilyet?
Bár Szent II. János Pál pápa figyelmeztetett mindnyájunkat, hogy az élet kultúráját és ne a halál civilizációját kövessük, úgy látom, hogy most az a szitu, hogy – mint az elvtársi mondat fogalmaz A tanúban – „a nemzetközi helyzet egyre fokozódik”. A mainstream felsőoktatás, tudomány, művészet sajnos, tisztelet a kivételnek, a liberalizmus, a nihilizmus, a racionalizmus és a relativizmus bűvkörében vergődik, s robog a vesztébe. Csakhogy a demokrácia idézőjelbe tett szentsége és idézőjelbe nem tett álszentsége nem jogosít fel senkit arra, hogy tévtanokkal tömje ifjúságunk fejét.
Keresztény egyetemekre volna szüksége a világnak? Keresztény matek szakra, tesire és földrajzra, keresztény színészképzésre?
Értem a provokációt, de nem elvéve a kérdés élét: azért törekedni kell rá, hogy egyre egyetemesebben működjön minden. Sajnos úgy látom, nincs elég keresztény tanár, ezért, ha tényleg keresztény a szülő, kénytelen felvértezni a gyerekeit. A mieink keresztény iskolákba, egyetemekre jártak, járnak, s időben figyelmeztettem őket: „Ha bárki, bárhol azt tanítja neked, hogy a majomtól származunk, akkor te, kicsi fiam, kicsi lányom, szót kérsz”! Mire közbevágtak a gyerekek: „Jaj, apa, hát nem eleget szívunk miattad?!” „Nyugi, én is benn leszek a példázatban. Szóval fölteszed a kezed, kicsim, hogy okító néni, okító bácsi, lehet, hogy mi a majomtól vagyunk, mert fater játssza az agyát, de látva kegyed egyedfejlődését, az kizárt, hogy ön a majomtól van.”
Tagadja az evolúciót? Ferenc pápa szerint az ősrobbanás elmélete és az evolúcióelmélet nem összeegyeztethetetlen a teremtésről szóló katolikus tanításokkal, vagyis az evolúció lehet a teremtés része.
Evolúciós rend van, de az a teremtő műve. Egyébként, aki Darwin utolsó hónapjait ismeri, pontosan tudja, hogy ő ugyanígy vélekedett. Amúgy Bori lányunkkal 2016 szilveszterén ott voltunk Rómában a Te Deumon, ahol Ferenc pápa a következőt mondta: olyan világ jön, hogy semmit ne fogadjanak el rólam, akár a Vatikánból, akár a világsajtóból hallják, csak azt fogadják el, amit a saját szemükkel látnak, a saját fülükkel hallanak, és igazolhatóan én mondtam, én írtam, én csináltam. Az alapkérdésre visszatérve azt tudom mondani: ha mindenki olyan szinten fogná föl a teremtést, mint a jeles keresztény gondolkodó és sejtkutató, doktor Kellermayer Miklós bátyám, akkor nem itt tartana sem a felsőoktatás, sem a középiskola, sem a szakmunkásképzés, sem az általános iskola, sem az óvoda, sem a bölcsőde, és a családok sem.
Látható, hogy Orbán Viktor szerint nem csupán a felsőoktatásban, hanem az egész országban van „itt az ideje a rendcsinálásnak”.
Egyetértek vele.
Hisz Orbán Viktorban és az Orbán-rendszerben?
Viktor embert próbáló küzdelmet folytat, amit csak Istenbe vetett mély hittel vívhat meg. Míg így küzd, kötelességem teljes erőmmel támogatni. Meg Kövér Lacit is, Áder Janit is, és minden tisztességes küzdőt, aki zarándokol és nem ténfereg. Mindennap imádkozom, hogy legyen erejük a történelmi tetthez. Ehhez fogható hatalmas külső és belső ellenséggel korábban talán csak a nagy magyarjaink küzdöttek: Széchenyi, Rákóczi, Szent László, Szent István.
Bírja Orbán Viktor ezt a történelmi terhet?
Nem tudhatom, remélem. Szent István is bírta, pedig a saját rokonsága támadt ellene. Szerencsére nem akármilyen segítője volt neki, és van Viktornak is: a különleges spirituális erővel bíró Szent Koronánk. Nem véletlenül került ide ezer éve, az se véletlen, hogy hazajutott, s remélem, visszakerül eredeti, szakrális helyére, a Várba. Egyébként édesanyám szerint, aki a véletlenre hivatkozik, az az Ördög unokaöccse.
A cél Orbán esetében is épp úgy szentesít bármely eszközt, mint a rokont felnégyelő Szent Istvánnál?
A cél soha nem szentesíti az eszközt. A párhuzam csupán annyiban helyes, hogy Viktor politikája, úgy érzékelem, szintén a Szent István-i értékek felé halad. Megjegyzem, Szent István az akkori jogrend szerint eljárva büntette halállal a lázadást, a felségárulást. Ráadásul irgalmas volt: jóllehet Koppányt jog szerint felnégyeltette, de Vazult csupán bölcs irgalommal megvakíttatta. Azzal, hogy elvette a lázadó szeme világát, uralkodásra alkalmatlanná tette, de ettől még Vazul nemzhetett gyermeket, s így fennmaradhatott az Árpád-házi vérvonal. Gondoljuk meg, Vazul unokája, Szent László is e több mint gesztusnak köszönheti a létét, nem mellesleg ő indította el István szentté nyilváníttatását. Nem hangsúlyozható eléggé, hogy Szent Istváné a magyar történelem leghazafiasabb tette: ő ajánlotta fel az országot Szűz Márián keresztül az Istennek. Sajnos még az úgynevezett jobboldalon is akadnak, akik nincsenek tisztában ennek megrendítő, megigazító erejével.
„A Fidesz nagy szellemi akol. Vannak benne kereszténydemokraták, nemzeti liberálisok, vannak, akik a liberalizmust már eldobták, és egyre nemzetibbek, de vannak, akik sajnos még liberálisok. Őket parentálni, szakmai tudásukat jó célra használni nem könnyű feladat.”
Bravó. Elég jó. Pontos!
Önt idéztem a 2016. májusi pártkongresszusról.
Azóta is napi feladatom imádkozni a Fideszben maradt, oda csapódott liberálisokért. Is!
Szájer Józsefért is?
Érte is, most pláne. Földim, egy gimnáziumba jártunk, a soproni Széchenyibe.
Mondjuk neki semmi köze a liberalizmushoz, a farizeussághoz inkább.
A liberalizmus ott kezdődik, hogy például ellopom a barátom radírját, ceruzáját.
A ceruzalopással a bűnözés kezdődik. Kereszténynek mondott alaptörvényt szövegezni, keresztény államról és keresztény erkölcsről papolni, majd kijárási tilalom idején tömegszexet oszlató rendőri intézkedés elől ereszen menekülni – nem ez a liberalizmus.
Nem szeretnék tovább szájerezni. De annyit megjegyeznék: Saul is felállt a damaszkuszi úton. Adja Isten, hogy Józsi is megtalálja a paulusi irányt.
Mondják, Szamóca evangelizálja a Fideszt. A Szájer-ügy kibeszélése is lehetne az evangelizáció része.
Jól hangzik. A Fidesz evangelizációját nem tolnám el magamtól, de az elsősorban a Jóistennek, a jó feleségeknek és a jó családoknak köszönhető. Úton vagyunk. Van még mit tenni. És hogy árnyaljam a választ: az úgynevezett jobboldal – jobboldali az, aki a jobbik részt választotta, hogy elkerüljön minket a balsors – egyik része, volt idő, amikor raszputyinozott, a másik szentemberezett. Ennek élét se tolnám el magamtól, és jelentem, gyarló emberként a szent felé igyekszem. Már csak amiatt is, mert az első Orbán-kormány idején Viktor betett a pápai delegációba, ám a Vatikán nehezményezte, hogy a nevem mellé annyi volt írva, hogy színművész; „az milyen politikai rang?”. Ha jól tudom, Viktor, Semjén Zsolt és Martonyi János külügyminiszter összedugta a fejét, és kellő finesszel odaírták a javított listára, hogy „Eperjes Károly, szent ember”. Na, ezt küldje vissza a Vatikán! Rómában, a reptérről befelé vezető úton a sofőrön kívül két bíboros ült mellettem az autóban. Tehát állami és vatikáni papírom van arról, hogy diplomáciailag szent embernek minősíttettem. Megjegyzem, akit már életében szentnek mondanak, az nagyon veszélyes, és sok ima kéretik érte, ha szabad, kérem is.
A Szent István-i rend felé törekvő orbáni politika, Szent Istvánnal ellentétben, gazdagon él olyan eszközökkel, melyek áthágják a hatályos törvényeket, különösen a gazdaságiakat. Cserébe viszont megszületett az új nemzeti burzsoázia. Ez belefér a keresztény szellemiségbe?
A gazdasághoz és törvényekhez, hogy finoman fogalmazzak, kevéssé értek, de annyit érzékelek, ha nincs anyagi bázisod, akkor bejön a furcsa tőke, és onnantól vazallus vagy, úgy kell táncolj, ahogy mások fütyülnek. Hogy Viktorék felvehessék a harcot ezen háttérbirodalommal, föl kellett építeniük a közösség létezését biztosító, a nemzet iránt elkötelezett tőkeerős csapatot.
Ez a közpénzből, közmegbízásokból feltőkésített gárda szerveződhetett volna tehetség és szorgalom szerint, ezzel szemben Orbán kizárólag lojalitás alapján jelölte ki a szereplőit. Mára a tíz- és százmilliárdos magánvagyonokon túl nemzetstratégiai ágazatok jelentős szeletei kerültek a köztől független fideszes irányítás alá az említett oktatástól a földgázhálózaton, a kaszinókon és a vasútépítésen meg a profi labdarúgáson át a bankszektorig. Ráadásul némely újtőkés és fideszes politikus nem krisztusi puritánságban él, hanem asszonyt ver, luxusmagángépen repked, jachton nyaral családostul, prostituáltakkal csoportszexel, gyémántberakásos órát vesz a nejének, és esetenként oly bután lop, hogy a fideszes ügyészség sem tud nem beléje botolni.
Ugye nem várja, hogy ezen vádakra én válaszoljak?
Csupán az a kérdésem: az ön erkölcseivel hogyan fér össze mindez?
Mindenkinek a saját lelkiismeretével kell elszámolni. Fáj, amikor hazugságot, ferdeséget, mértéktelenséget tapasztalok, de tudni, hogy az ilyennek előbb-utóbb hatalmas pofon a jussa. Mindnyájan testvérek vagyunk, imádkoznunk kell egymásért, a hibázókért is, a jobboldalért épp úgy, mint a baloldalért. És örvendezem, amikor a normalitás talaján álló erők ugyan botlásokkal, a maguk gyarló módján, de az „Isten-család-haza egység – irány az üdvösség!” útján járnak.
Nem az a sorrend, hogy „Isten, haza, család”, mint a kisgazdáknál?
A haza sosem előzheti meg a családot, ugyanis szerintem csak rendes, Isten-hívő családtagokból lesz rendes hazafi. A normalitás is ezt a sorrendet követeli, hiszen előbb születünk családba, a nemzethez tartozás szellemi, lelki döntés. Ahogy Babits az Eucharistia című versének végén ad nekünk receptet: „hogy szellem és ne hús tegyen / magyarrá, s nőjünk ég felé, / testvér-népek közt, mint a fák, / kiket mennyből táplál a Nap.” A legszebb magyar vers, amit az eucharisztia évében minden magyarnak ajánlok. Felhívom a figyelmet a Nap metaforájára: a Nap nem pantheizmust jelent, hanem az Isten szimbóluma. Trianon óta mi vagyunk az egyetlen nép, amit saját maga vesz körül. Olyanok lettünk, mint egy szelet kenyér: a héját leválasztották a beléről. De nyugi, a héjában több a vitamin. 2004. december ötödike lelki Trianon, az ország kétharmada nem ment el vagy rosszul szavazott, de szent Pió atya második látomása nagy reménnyel tölt el bennünket: Magyarország körül rózsakoszorút látott, és az országból a csodálatos fényesség, mint madár szállt föl. Mondták, „szép, szép, de mi ez?” Így válaszolt: „Minden nemzet irigyelni fogja a magyart, mert innen fog fölszállni az, ami megváltoztatja az egész világot.” Jelentem: ez a Szeretetláng. A Mama szívében fogant Élet, tehát maga Jézus. És kik vagyunk mi, hogy az Isten földi helytartója, a pápa az eucharisztikus találkozót Trianon évében Magyarországra szánta! Sőt, 2019-ben a regnáló pápa a történelmi Magyarország területére először Csíksomlyón lépett, és egy csodálatos virágajándékot hozott a Szűz Anyánknak. Netán ez nem a csíksomlyói angyali üdvözlet? Én mindenesetre így hívom. Jóllehet, a kongresszus csúszott egy évet idén őszre, de nem késik. Ne csodálkozzunk, hogy hihetetlen erők ügyködnek a kongresszus ellen. Ezért is örvendetes, hogy Ferenc pápa mindenképp itt szeretne lenni az utolsó napi hálaadó szentmisén.
Jelentem, Magyarország jelmondata: „Ha Isten velünk, ki ellenünk?”. Amikor eleink csatába mentek, mindig ezzel indultak. Szent István választotta ezt, amikor megkapta a Szent Koronát az akkori pápától. Talán eljön az idő, amikor az Alkotmányunk is így kezdődik.
Nem tart attól, hogy a fideszes gyarlók zömében csupán lojalitás él Orbán iránt, s az ön által emlegetett Isten, család, haza csupán paraván?
Remélem, a döntő többség komolyan veszi identitását.
Pár éve, 2015-ben az identitás mellett a legendás lojalitás is megbicsaklott, amikor a párt akkor egyetlen oligarchája, Simicska Lajos szembefordult Orbán Viktorral. Azt a történetet ön érti?
Majd egyszer megértjük, mit, miért, hogyan.
Simicska környezetéből úgy tudni, azon kaptak hajba, szabad-e átkormányozni Magyarországot nyugatról az oroszok alá.
Nem rettegni kell az oroszoktól, hanem kölcsönösen előnyös megállapodásokat kell kötni velük. Putyin bölcs, sziklakemény. Kilépett a G8-ból, neki senki ne mondja meg, mit csináljon! És otthon is a rendet tett, helyre rakta a nyugati furcsákkal kokettálókat.
Börtönbe zárta, emigrációba szorította, megmérgezte őket.
Nem mennék bele mélyen a külpolitikába, azt mindenesetre örömmel nyugtázom, hogy Oroszországban 2018-ban napi átlagban nyolc templomot szenteltek föl vagy újítottak meg és szentelnek újra. Melyik európai ország tudja ezt elmondani magáról?
Nyugat-európai országokban nem romboltak templomokat.
Viszont ma diszkó és furcsa bár működik nem egy helyen, és Hollandiában olyan templomot is láttam, ami magától lerohad abban a gazdag, csinos nihilizmusban. De visszatérve Putyinra: talán van némi köze ahhoz, hogy Oroszországban, mint a szputnyik, úgy megy fel a kereszténység. Úgy látszik, Putyin komolyan veszi a kereszténységét.
A második házasságában is.
Tudtommal az első csak tanácsi házasságkötés volt egy sztyuvival. A mostani viszont már Isten előtti frigy.
Az ön kollégája, Cserhalmi György szerint: „A mostani hatalmat pusztán a cinizmus hajtja, direktben gonosz, nincs benne semmi emberi… bántani akarnak mindenkit, aki nem ők; leginkább annak a nevében, akit képviselnek.” Ön Orbánban politikai megváltót lát, Cserhalmi pedig politikai ördögöt.
Nagyon szeretem Tyutyut. Napra pontosan hat év van köztünk. Gyakran éreztem és érzem úgy, mintha a bátyám volna. De bizonyos dolgokat más alapról nézünk. Más még a keresztény vallásunk is.
Mindketten istenesek. Mindketten aggódnak. Az országért épp úgy, mint a színművészeti főiskoláért. Hogy van ez?
Aggódni nem kell. Szent Pió atya szerint az aggódás rosszabb, mint a betegség. Amit a tudomány úgy fogalmaz, hogy minden betegség alapja pszichoszomatikus. A főiskolához mindketten odamentünk a balhék idején: Gyuri őrt állt, én pedig többször is őrt zarándokoltam, vagyis rózsafüzérre kulcsolt kézzel körbesétáltam, -imádkoztam párszor a háztömböt, s a végén, mint főiskolás koromban, öt órakor betértem a Rókusba szentmisére. Fényképek is jelentek meg rólam, de a kezemet senki nem fotózta, pedig akkor a rózsafüzér is látható lett volna.
Ön mit kért a Rókusban?
Sok minden egyéb mellett azt, hogy a megosztottságban megújhodjon a normalitás.
Alighanem Cserhalmi is ilyesmit remél.
Az emberiség színes, s baj volna, ha színét vesztené. Miközben persze üdvösnek tartanám, hogy az emberek szíve jó irányba dobogjon. Szerencsére közel az idő, amikor, bárhonnan nézzük is, egész más tónusban tűnik fel a mi palettánk, mint ma. A korábbi pápánk, XVI. Benedek odanyilatkozott, hogy a huszonegyedik század vagy eucharisztikus lesz, vagy nem lesz. Tehát: Európa, s benne Magyarország vagy eucharisztikus lesz, vagy nem lesz! Nem tudhatjuk, ki éli meg innen vagy onnan, de meggyőződésem, az eucharisztikus kongresszusunk nagy hatással lesz későbbi történelmünkre.
A Parlamentben 1992 februárjában a Fidesz padsorából hangzott fel az azóta klasszikussá patinásodott „csuhások, térdre, imára!” felszólítás, melyet egyesek szerint maga Orbán Viktor kiáltott a kereszténydemokraták felé.
Ha így volt is, messzire jutottunk. Viktor és a Fidesz is. Hála Istennek.
Mióta hisz Orbán Viktor?
Talán az a felszólítás volt az első pillanat! Akkoriban templomból kifelé jövet megállított egy apáca, hogy: „Művész úr, maga jóban van ezekkel a furcsa, de eszes fideszes fiúkkal, mondja el nekik a következő történetet. Amikor a Bibó kollégiumot visszaigényelte az apácarend, a Fidesz úgy érvelt, hogy minek az maguknak, alig vannak. Erre a rendfőnöknőnk bement a Parlamentbe, és azt mondta, igazuk van, kedves barátaink, sajnos kevesen vagyunk, ezért használja csak a magyar ifjúság a kollégium épületét ingyen, amíg többen nem leszünk, de nem mondhatok le róla, mert nem az enyém, hanem az Istené. Majd hazament a rendházba, ahol néhány idős apáca várta, és kérdezték, visszakapták-e az épületet. Még nem, de kölcsönadtuk! Eztán elővett egy újságból kivágott Orbán Viktor-képet, föltűzte a falra, és így szólt, ez egy felettébb képességes fiú, innentől mindennap imádkozunk érte.” Alighanem itt kezdődött: a csuhások tényleg térdre estek. Maguktól az apácáktól tudom a történetet. És az is fontos stáció, amikor Antall József miniszterelnök úr a halálos ágyához kérette. A többit meg majd úgyis megírják a jó történelemkönyvek.
Mi a különbség az ön hite és Orbán Viktor hite között?
Ő nyakas, én pápista. Hahaha. De ha már ez a kérdés, hozzá képest puhány vagyok: én küzdök, ő inkább harcol.
Barátok?
Remélem. Szoktuk így hívni egymást.
Mély barátság?
Majd az idő eldönti. Nagyon, nagyon jó, hogy van nekünk. Mások is rádöbbennek majd.
Mit szól Orbán Viktor, amikor Zsoltok, Józsik, Lajosok, Palik, Tomik fickóskodásaival szembesíti őt? Egyáltalán: megteheti, hogy szembesíti őt ügyekkel?
Először is: nem az apjuk. Másodszor: ha szóvá teszek valamit, nem szokta félvállról kezelni. Úgy látom, derekasan megküzd a rendért. Számosan imáinkkal támogatjuk őt ebben a küzdelemben is.
Ha jól tudom, ön még Gyurcsány Ferencért is imádkozik.
Jól tudja. Az őszödi böszmézés óta napi egytized rózsafüzért imádkozom érte is. Nem ellene! Érte. Vesszen el? Ugyan, térjen meg! Úgyis fogyunk. Leszünk eggyel többen… Úgyis szokott bérmálkozni!
Bérmálkozni nem csak egyszer lehet?
Én is úgy tudom, de Ferenc testvér így nyilatkozott: „Szoktam bérmálkozni.” Ráadásul nem akármilyen védőszentje van. Mellesleg, ha nem úgy viselkedett volna, ahogy, nem biztos, hogy megszületik az első kétharmadunk. Most mondjam azt, hogy háromszor veri ezt kenden Lúdas Matyi vissza? Három a magyar igazság. És egy ráadás. Jövőre meglátjuk, milyen ráadás jön, nagy csata zajlik érte.
Gyurcsány és Orbán kellenek egymásnak, mint egy-egy falat kenyér.
Nekem úgy tűnik, ellennének egymás nélkül.
Nagyon mások. S nagyon egyformák.
A másságot nem, az egyformaságot vitatnám! Viktornak hivatástudata van, Ferenc testvérnek meg küldetéstudata, csak kérdés, honnan és kiktől ez a küldetés.
Abból mi igaz, hogy sok éve ön mentette meg a Békejobb 2000 mozgalomban az MDF megmaradásáért Orbán ellenében szerepet vállaló Semjén Zsoltot a politikai száműzetéstől?
Igyekeztem szerény eszközeimmel tenni érte.
Úgy hírlik, más, a lojalitásban hibázót is megmentett: Navracsics Tibort és Simicskó Istvánt.
Mindkettő mellett meggyőződéssel érveltem.
Hogyan?
Azt ugye tudjuk, hogy Simicskó Pista volt az egyetlen fideszes, aki ellene mert szavazni, hogy Magyarország belépjen az iraki háborúba. Mondtam is a többieknek: „Legyetek bármilyen vallásúak, egyszer ezt meg kell gyónnotok!” Mert lehetünk bármilyen szövetségben, az Istent és az Istenbe vetett hitünket, lelkiismeretünket semmi nem előzheti meg.
Elvileg most tavasszal indul a Krisztus inge című film forgatása, mely egy ÁVH-s főhadnagy és a vele küzdő ciszterci házfőnök történetét beszéli el. Igaz, hogy ön rendezi, plusz játszik benne?
Aki az alaptörténetet írta, egy pap barátom, Várnai Péter arra kért, rendezzem és játsszam is el benne egy fontos szerepet. Utóbbit felajánlottam kollégáknak, de vagy azt mondták, hogy ez most túl nehéz, vagy azt, hogy „Szami, ez neked való”. Most is várok egy válaszra, de ha nem sikerül másra bíznom, nincs más hátra, el kell játszanom. Egyébiránt a szerzetesrendek 1950-es szétveretéséről szól a film sűrített dokumentumok alapján. Már akár a rendezést is átadnám másnak, és akkor nyugodtan játszhatnék. Erre is tettem kísérletet. Nem hatalmi mámorból születik, ha rendezem és játszom is. De szoros az időbeosztás, a már emlegetett eucharisztikus kongresszusra el kell készülnünk. Nehéz, embert próbáló, szép feladat. Úgy látom, igyekvő, egyre erősülő a stáb. Remélem, jól karnagyolom őket.
Mi faragtunk rá a filmre: növeszti a szakállát, emiatt nem fotózhatjuk.
Ilyen fizimiskám még sose volt, nem szeretném elsütni, elégetni előre a karakteremet.
A Hídemberben is szép nagy szakállat hordott. Ott főszereplőként miért ment bele abba a történelemhamisításba, hogy míg a valóságban Széchenyi öngyilkos lett, a filmben gyilkosság áldozatává válik?
Mi nem hamisítottunk, a tényekből kikövetkeztethető: Széchenyit meggyilkolták.
Mást tanultunk az iskolában.
Tudom. De én a szerepre való készülés során beültem múzeumokba, levéltárakba, sőt, a Magyar Tudományos Akadémia levéltárába is, ahol sok egyéb között hét-nyolc kéziratot olvastam arról, hogy Széchenyit igenis megölték, köztük Kacziányi Géza Gróf Széchenyi István meggyilkoltatása című művét. Csupa elfelejtett szöveg, melyet történész, nem is tudom, mikor vett kézbe. A levéltár vezetői kitüntetett becsben tartottak, mondták, sok rendező megfordult náluk, de színész egy se, olyan meg egyáltalán nem, aki az enyémhez hasonló alapossággal járt volna el.
Kinek lett volna útban egy elmegyógyintézetbe zárt őrült magyar nemes?
Maradjunk annyiban, hogy sejthető és kikövetkeztethető a megoldás a bécsi titkosszolgálati iratok másolataiból. Azért nem az eredetikből, mert azok megsemmisültek egy második világháborús bombatámadásban. Csak annyit mondok: a nagy meccs, ami ma zajlik, zajlott már akkor is. Pont az a feladatunk Viktor vezetésével, mint Széchenyinek és Szent Istvánnak: jót s jól tenni és kitartani.
Ön szerint e nagy meccsbe, vagy inkább háborúba illik, hogy a kontinens konzervatívjait tömörítő Európai Néppárt EP-frakciója kizárta a fideszeseket?
Mi léptünk ki!
Két másodperccel a kizárás előtt.
Tökéletes döntés volt távozni a frakcióból. Ugyanis az a fals értékrend, amit a Néppárt egyre inkább képvisel, vállalhatatlan volt.
Csak a frakcióból léptek ki, magából a pártból nem.
Várjuk ki a végét. Mondtam: úton vagyunk.
Nem félti a miniszterelnököt?
Persze hogy féltem. De remélem, még sokáig gyakorolhatja hivatását.
Mi lesz, ha Orbán kiöregszik?
Remek fiatal karakterek épülnek körülötte.
Kik az ön kedvencei?
Például Varga Judit csodálatos, és nem csak mint nő. Az a megtiszteltetés ért, hogy meghívottként részt vehettem a nyitóelőadásán, és potenciális utódot érzékeltem. És bízom benne, mások, korábbi motorosok is visszatalálnak.
Lázár, Navracsics?
Ők is. Ki-ki fantáziájára bízom. Hiszem, hogy mindenki rátalál a helyes útra. A katolikus egyház sem szentekből áll, hanem gyarló emberekből, akik szentté akarnak válni. Amíg világos előttünk a cél, és amíg összetartunk, nagy baj nem történhet. Aki látott minket a focipályán, tudja, nem ismerünk elveszett labdát. Megint csak azt tudom mondani: a nemzetközi helyzet fokozódik! Sebaj! Még inkább odatesszük magunkat. Nem csak talpra, térdre, magyar, hí a haza, itt az idő, most vagy soha!
Ősigazság: olyan vagy, ahogy focizol.
Igen, így tartják a bölcs sporik.
A foci sodorta önt a Fideszhez harminc éve: a színészválogatott kapitányaként játszott Orbánék ellen az ELTE bajnokságában.
Azonnal láttam, hogy hazafiak, összebarátkoztunk, hívtak a párt alakuló ülésére, de oda még nem mentem.
Illett volna abba a loboncos, borostás, liberális csapatba.
Az akkori értelmiségi fiatalok döntő többsége illett volna abba a loboncos, borostás csapatba. Mindenkinek volt liberális időszaka, akinek nem, adjon hálát az Istennek. Akinek meg volt, de kigyógyult belőle, az meg pláne adjon hálát. A legfőbb ereje már akkor a hazafias összetartozás volt a Fidesznek. Pedig Szent II. János Pál pápa akkor még, tudtommal, nem írta meg a Fides et ratio, vagyis Hit és értelem című enciklikáját.
Pár napig még országgyűlési képviselő is volt: 1994-ben a Fidesz pártlistájáról jutott a parlamentbe. Miért indult, s miért mondott le azonnal?
Találkozóra hívtak, hogy felajánlják a párton kívüli listás indulást, több művészt is megkerestek. Megtiszteltetésként éltem meg, hogy engem is. Amikor bementem a tárgyalásra, számukra meghökkentő mondattal nyitottam, amire később Áder Jani emlékeztetett: „Fiúk, ekkora a baj?” Majd két feltétellel vállaltam az indulást. Az egyik, hogy a politikai paletta egyik szélével sem közösködnek. A másik pedig az, hogy akkor állok fel, amikor akarok. Kezet adtunk. János megkérdezte: „Megtudhatjuk, mikor akarsz felállni?” Mondtam: „Igen. Amint letettem az esküt.” Akkor így tudtam segíteni őket a legjobban, és az eskü után eljöttem. A helyemen került be Varga Misi, a mostani pénzügyminiszter. Református presbiter srác a katolikus kölök helyére. Ökumenikus csere.
Az 1993-as pártszakadás, Fodor Gáborék kiválása nem fájt önnek?
A mandátum visszaadását követően, de még 1994-ben Viktor elhívott egy frakcióülésre. Azzal kezdte, hogy: „Figyeljetek Szamira! Ő az egyetlen, aki már a választás előtt megmondta, ki köztünk a Geréb.”
Megfagyott a levegő. Én megtörve a csendet így szóltam: „Most is tudom!” Még nagyobb döbbenet. Több torokból: „És ki az?!” Mire én Deutsch felé fordulva: „Tomi, te vagy az!” Angyal szállt át a légen, mint Csehovnál. Folytattam: „Nyugi! Becsületedre legyen mondva, noha téged szemelt ki magának az SZDSZ és a mögötte lévő hatalmi struktúra, és a sugalmazásukra te dobtad fel a Tocsik-ügyet, köszönhetően annak, a stramm viselkedésednek köszönhetően visszájára sült el a fegyver.” Megjegyzem, a korábbi kiszemelt, Fodor Gábor akkor már az SZDSZ-ben ült. Még ott a frakcióülésen kérdezték, hogy „honnan veszed, honnan tudtad?”. Ezt válaszoltam: „Egyszerű! Csak azt nézzétek, kit futtat a média!” Viktor szerencsére ízig-vérig politikus, jól és gyorsan átlátja a pályát, a politikait épp úgy, mint a focipályát, késlekedés nélkül, határozottan cselekszik. Mint például Beckenbauer és Albert Flóri bátyám, akiknek mindig jó pár ütemmel előbbre járt az agyuk. Viktor is ilyen, élmény vele közös csapatban játszani.
Önnek van egy új csapata: a minap leigazolta a Fradi veterán.
Bezony, az a megtiszteltetés ért, hogy beteljesült a gyerekkori álmom: hatvanhat évesen igazolt fradista lettem. Ugyan veterán, de fradista! Fájdalom, hogy a Covid óta föl-le nem tudok olyan minőségben hozzátenni a játékhoz, mint korábban. De úgy érzem: szeretnek!
Fiatalon kis híján az akkor első osztályú Vasasban kötött ki.
Az is hajszálon múlott, mint a papi hivatás. Pechemre lesérültem a próbajátékon, három hónapot kihagytam. Az utcán szomorúan sétálva láttam, hogy amatőr színjátszó tanfolyam indul, bementem, és eldőlt a sorsom. Az edző, Vadász Karcsi bácsi utóbb többször is érdeklődött utánam.
Boldogabb lett volna focistaként?
Akkor igen, de ma már nem. Müller Sanyi mondogatta, amikor még a Vasas öregfiúkban játszottunk, ha nem úgy vettem át egy labdát, hogy „nagy mákunk van, művészkém, hogy nem focista lettél”. Isten nyugosztalja, Majer Lajcsi ragasztotta rám még Vidi tarcsiban azt, hogy „Színészkém”. Édesapám meg is kérdezte Németh Lajos bácsit, az edzőnket, hogy „mester, ne vigyem el a gyereket, más dunántúli csapatba talán befér”. Lajos bácsi azt mondta: „Jaj, tanár úr, ne vigye el!” „Annyira jó?” „Nem. De szeretik a Színészt.” A futball csúcsa, ha a nemzeti válogatott meccse előtt a gyepről, címeres mezben hallgathatod a Himnuszt. Ezt a színészválogatott tagjaként, hála Istennek, megélhettem. Nem semmi. Még akkor is, ha nekem nem a mostani az igazi himnusz, hanem a régi, a Boldogasszony anyánk. Szokott zsörtölődni érte a feleségem, amikor lát rendezvényen, hogy „a nemzeti imádság alatt már megint nem úgy viselkedtél, mint a többiek”. Én pedig mindannyiszor elismétlem neki, hogy a Himnusz bennem nem parancsoló módban szól, hanem óhajtóban, ezért nem vigyázzban állok, hanem imára kulcsolt kézzel. Ami, remélem, majd az egész életemre elmondható lesz.
