Váradi András: VAKCINÁLKOZZUNK!
Mielőtt végigmennénk azon, hogy ma milyen előírások vonatkoznak a vakcinák fejlesztésére és emberen való kipróbálására, nézzünk meg egy másik, mind időben mind térben hozzánk közelebb álló esetet. Olyat, amelyben nagy szerepet játszik a világpolitika. Ugyanis egy oltóanyag miatt az ötvenes években rövid időre kinyílt a vasfüggöny. Ezekben az években a polio vírus okozta járványos gyermekbénulás (gyermekparalízis vagy Heine-Medin kór) tartotta rettegésben a világ jó részét.
Az amerikai Jonas E. Salk 1955-re állt elő az első vakcinával, amiről saját magán és családján kipróbálva bizonyította be hogy biztonságos. Ezek után óriási méretű és költségű vakcina-tesztelést indított el az USA kormánya, amely teljes sikert hozott. Magyarországot ekkor nemcsak a polio-járvány, hanem az 56-os forradalom leverését kisérő óriási pusztítás is sújtotta, Budapest romokban, nem beszélve a világ nyugati felétől való teljes elszigeteltségről. Ebben a történelmi helyzetben kell értékelnünk azt a landolást, amit egy kis motoros repülőgép hajtott végre a ferihegyi betonon 1957 július 13-án este. A svájci felségjelű gép átrepült a vasfüggöny fölött 25 liter Salk vakcinával a gyomrában. A pilóta önként vállalkozott e nemes és bátor küldetésre, neve nem maradt fenn, csak annyi, hogy magas, fekete hajú nyugatnémet állampolgár volt. Nyugat-német, ami abban az időben a sátán szinonimájaként forgott a magyar sajtóban. Ennek ellenére magas beosztású pártvezetők rázták meg a pilóta kezét, és köszönték meg a magyar anyák nevében a szállítmányt. Megkezdődhetett Magyarországon a Salk-védőoltással való vakcinálás, novemberre több mint egymillió gyereket oltattak be.
Bauer Tamás: Orbán kitárulkozik
Orbán számára a történelem és a mai politika alanyai a nemzetek, és nem a polgárok. Amikor a történelemről beszél, mindig nemzetek, államok kapcsolatairól, egymással vívott küzdelmeiről beszél, de az, hogy mi folyik az egyes országokon, társadalmakon belül, hogyan fejlődnek az egyes társadalmak belső viszonyai, egyszerűen nem érdekli. Orbán számára a szabadság szó nem jelent mást, mint nemzeti függetlenséget, a szabadság kiharcolása a nyolcvanas és kilencvenes évek fordulóján, amiben való részvétele őt mindmáig büszkeséggel tölti el, nem jelent mást, mint a Szovjetunótól való függetlenséget és a kommunistáknak, úgymond a Szovjetunió hazai csatlósainak a hatalomtól való megfosztását. Amint ez bekövetkezett, megteremtődött a várva várt szabadság, ami kizárólag a nemzet szintjén értelmezendő kategória, amihez képest az, hogy egy független államon belül is kérdés, hogy vajon szabadok-e az állam polgárai, fel sem merül számára.
Berend T. Iván: Közös európai hadsereg?
Az 1970-es évek elejétől a Nixon–Kissinger külpolitika már nemcsak szövetségest, hanem egyre inkább veszélyes vetélytársat látott az unióban, s a további integráció ellen fordult, akadályozni törekedve a szoros szövetséget. Ezt belső körökben egyértelműen kifejezésre is juttatták. A nyilvánosságra került Nixon hangszalagokból megtudtuk, hogy a diplomáciai nyelvet mellőzve mire is törekedtek. Kissinger egy alkalommal kijelentette: „Megpróbáljuk szétrepeszteni őket. Ütünk az angolokra, negligáljuk a franciákat és megegyezünk a németekkel.” Egy másik alkalommal azt mondta, hogy „feladjuk barátainkat ellenségeink javára.” Nixon pedig – megelőzve Trumpot – Európára vonatkozóan leszögezte, „ideje, hogy saját érdekeink után nézzünk… Megbontjuk őket, és nem engedjük összefogásukat.”
Az egyre jobban militarizálódó Oroszország és az emelkedő Kína, és e két ország katonai szövetsége és együttes hadgyakorlatai, valamint EU -ellenessége óvatosságra intenek. Előrelátó európai politikának a katonai integrációt is magában kell foglalnia.
Szénási Sándor interjúja
A „13 portré – Egy gyűjtögető arcképcsarnokából” szerzője szisztematikusan halmozta, szedte össze, rendezte el az emlékeket azokról az emberekről, akik ilyen-olyan okból fontosak voltak a számára, majd egy részüket könyvbe írta. Nem egy nemzedék arcképét kísérelte meg megrajzolni, a portrék inkább korrajzot adnak ki, a kádárizmus hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes éveiből, némely szereplő persze ma is aktiv. Vannak köztük azonban olyanok is, akiket a szerző, Farkas Zoltán kifejezetten a társadalmi feledés elől próbál megmenteni.
Az akkori Magyar Rádióból két műsorkészítőről írsz, mindkettő valóban megkerülhetetlen, és mind a kettőre igaz, hogy az öröknek hitt rádiós karriert másra cserélték, bár az egyik hősöd, Mester Ákos később ugyanazzal a címmel csinált lapot, mint előtte műsort. Sokan bújtak ki az ő köpenyéből. Annak a nyilvánoságnak volt mércét állitó képviselője, amit Lengyel László a régi jó, értsd minőségi újságírásnak nevezett. Mester mára visszavonult, de több generáció emlékszik rá, tehát a feledés nem a személyét, hanem azt a bizonyos régi jó szakmai hagyományt érintheti. Mennyiben?
Az ő szakmai hagyatéka arról szól, hogy az újságírásban vannak tiszta műfajok, amelyek között nem lehet összevissza kalandozni, valamint nem kérdezünk „alá” a riportalanynak, nem szolgáljuk ki az érdekeit. hiszen az interjú két egyenrangú fél diskurzusa. Ezekkel egyenértékű elvárás, hogy mindig el kell mennünk a kérdezésben addig a végletig, amelyet a helyzetfelismerés és az igazság megkövetel. Addig nem adjuk fel. Hogy mindebből mára mi maradt? Azoknak a műfajoknak a jó része, amelyeket mi a Magyar Rádióban gyakoroltunk, meghalt, hovatovább az a klasszikus interjú is eltűnik, amiben Mester, Vitray Tamás vagy Szilágyi János még lenyűgöző alapossággal vesézett ki egy személyt, vagy egy helyzetet. A riportot és a tudósitást felváltotta a monoton soundbyte- ozás. Ha egy változás ennyire elsöprő, abban nyilván a kor kényszere nyilvánul meg, nem szimpla rossz ízlés, vagy tehetségtelenség.
Váncsa István: József
A leghomályosabb pont a hátizsák. A benne rejlő ecstasy (MDMA) nem kérdés, azt nyilvánvalóan egy Soros-ügynök, sőt esetleg személyesen maga Soros György helyezte el ott, bár az is igaz, hogy nehéz elképzelnünk az idős üzletembert, amint az álcázás kedvéért csupán pár tablettányi ecstasyba öltözötten egy brüsszeli melegbárban sompolyog. Nem az ő stílusa, ha szabad így mondanunk. Nyakkendő nélkül nyilvános helyen? Soha!
Mi az, amit József, az Európai Néppárt jogalkotásért felelős alelnöke, Magyarország 32. legbefolyásosabb személye annyira fontosnak tart, hogy magával viszi egy exkluzív, homoerotikus kanbuliba, ahová nem mellékesen hívatlanul érkezik? Úgy is kérdezhetnénk, hogy mire van szüksége Józsefnek egy olyan úri társaságban, melynek tagjai egyáltalán semmiféle ruhaneműt, sőt a járványos idők ellenére még maszkot se viselnek, ám ezt mégse kérdezzük, hiszen nyilvánvaló, hogy a Ne bántsd a magyart! – Gondolatok a bevándorlásról, a Fideszről, Magyarországról, Alaptörvényünkről és Európáról című bestseller szerzője számára igazi jelentőséggel csakis keresztény-nemzeti értékeink bírhatnak.
Elférnek-e keresztény-nemzeti értékeink egy hátizsákban, ez a kérdés foglalkoztat most minket leginkább.
Szponzorált tartalom
A cikk az Élet és Irodalom támogatásával készült.
