Már megint egy yacht az Adrián. Porlad a stadion. Mi marad a színművészetiből?

Tamás Ervin: Siettek még látni a tengert

Nem értjük, mi ezt. Folyton csak hüledezünk: na, már megint. Pedig egyre inkább evidencia, hogy minél közelebb vagy a centrumhoz, annál nagyobb természetességgel veszed el a jussod, maga a művelet vált egyszerre uniformizálttá és rád szabottá. Rég nincs gátlás, arányérzék, morális fék, a térfoglalás mindig és mindenütt eminens feladat. A NER egyik legfőbb szabálya, hogy kapsz és adsz. Egyek vagytok.

Gördülékeny a tulajdonvándorlás, átírások, pénzmozgások, sejtelmesen születő s még sejtelmesebben kistafírozott hazai és offshore cégek, nagyvonalú támogatások, alapítványok kuszasága teszi csaknem kibogozhatatlanná a transzferek rajzolatát, csak később – egy-egy állami megbízást követően – lehet tippelni, hogy mi, miért és kiért történhetett. A köz- és a magánpénz soha nem tapasztalt szimbiózisában a juttatások és a vaskos viszontszívességek kontraktusa fügét mutat minden olyan normának, amelynek elmulasztása korábban, ha nem is szigorú büntetéssel, de legalább némi politikai kárral, szégyennel, zavarodott hátrálással járt. Tíz év óta az államilag felszentelt erőd kedvezményezettjei komolyan elhitték, hogy a nemzeti tőke kizárólag velük épülhet, s hovatovább azzal is tisztában vannak – a látszat mellékes, csak az erődön belüli kódex betartása kötelező.

Váradi András: Búcsú az OTKA-tól

A címe alapján ez az írás lehetne érzelmes személyes „vallomás”, a szerző – talán könnyek között – elköszön valamitől, ami neki fontos volt, közel állt a szívéhez. Ezért azonban nem lenne érdemes az ÉS hasábjait igénybe venni. Amiért viszont érdemes, az fontos közügy: nem a szerző, hanem a magyar tudomány búcsúzik az OTKA pályázati rendszertől. Nem, nem szűnt meg hivatalosan, de megszűnt annak lenni, ami a létét indokolja. Annak, hogy ebben a rendszerben az (alap)kutatásra szánt támogatásokat fair versenyben ítélik oda, semmi más, csak szakmai szempontok számítanak. Ezt a normalitást sikerült több mint 35 éven át fenntartani, és ez az, amit a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal (NKFIH), amely az Innovációs és Technológiai Minisztérium (ITM) égisze alatt működik, 2020 augusztusában felrúgott. Olyan tudományetikai határt lépett át, ami nagyon komoly következményekkel jár.

Németh Gábor: Arról, ami sürgős volt – a Színművészetiről

Ez a hatalom nagyon nehezen ad valamit írásba, mert az írott szót nehezebb letagadni, illetve visszavonásához bizonyos kényelmetlen retorikai műveletek szükségesek. Ezért, a nyilvánosság számára egyeztetetésnek hazudott tájékoztatásain mindig csak szóban tette világossá, hogy holnapután ugyanaz vár minden magyar egyetemre, ami holnap, szeptember elsején ránk.

Mi volt tehát sürgős? Az autonóm egyetem modellváltásnak álcázott elrablása. Tulajdonképpen.

Mi az, amit megmaradt?

Társaim az universitasban, megmaradt a tehetségetek, a szívetek tisztasága és az eszetek világossága, megmaradt a képességetek, hogy megkülönböztessétek az igazságot a hazugságtól, és végül megmaradt a bátorságotok, hogy ha már egyszer megkülönböztettétek, ki is álljatok érte. És végül, ahogyan azt a mai nap is bizonyítja,

megmaradt az emberi méltóságotok, mert az mindenestül a tiétek, nem veheti el tőletek semmilyen hatalom.

Váncsa István: Egybefésülik

Nem hullanak alá a Puskás Aréna tetejéről se hatalmas kőtömbök, se apró kavicsok, aki mást mond, hazudik. A Puskás Aréna hozzáértő, aranykezű, hazafias érzelmű mesteremberek munkája és mint ilyen, a trianoni száz év magyar magány korszakának lezárását hirdeti. Most azért kell a tíz hónapja átadott építmény betonelemeit darabonként átvizsgálni, hogy az esetleges hibák szakszerűen, maximális körültekintéssel kijavítódjanak, más kérdés, hogy hibák nincsenek, sőt el se gondolhatók. Hogy mást ne mondjunk, ennek az objektumnak csak a tervei több mint két és fél milliárdnyi jó magyar forintba kerültek, most gondoljuk el, milyen körültekintés, micsoda precizitás, mennyi gond, figyelem és ügyszeretet fekszik azokban, hogy a beléjük invesztált szellemi energiáról már ne is beszéljünk. És akkor a kivitelezésről még szó se esett. Annak megtisztelő feladatát a Magyar Építő és a ZÁÉV vállalta magára, az első vállalat ismeretes mód Szíjj Lászlóé, akit főképp azért zártunk a szívünkbe, mert nemzetünk nagyjait ő csónakáztatja az Adrián, a másik pedig Mészáros Lőrincé, akit az egyszerű nép már csak kormányzó urunk földi visszfényeként csodál.

Lezuhanó kőtömbök? Abból az épületből, amely ilyen kiválóságok keze nyomát viseli? Kezdjük ott, hogy nem kőtömb, hanem betonlap, súlya pedig maximum kétszáz kiló.

Papp Lídia: Színház – (Galambos Attila–Szente Vajk–Juhász Levente: Puskás, a musical, Erkel Színház, augusztus 20.)

Sosem hittem volna, hogy lehetséges olyan látványvilágot összehozni, amit a műfaj nem bír el. Lehetséges. Rákay Tamás díszlete kimerül két oldalfalban, a sokszor korabeli felvételeket használó vetített háttér előtt pedig olykor betolják a lelátókat vagy a párt irodáját. Mindehhez viszont zavarba ejtően sok tömegjelenetet kapunk. Az előadás óriási apparátust mozgat, egyes jeleneteket a cirkuszi mutatványokkal, Túri Lajos Péter akrobatikus elemekre épülő koreográfiájával vagy épp a dübörgő technozenével sikerült annyira túlzsúfolni, hogy az egész inkább összművészeti káosznak tűnik, mint végiggondolt koncepciónak. Legalább már tudjuk, milyen a NER-féle fizikai színház.