Közélet rendszerváltás30

„Jó kezekben van a dolog” – Harminc éve írták alá az MDF–SZDSZ-paktumot

Három évtizeddel ezelőtt született meg a vádak és legendák övezte MDF–SZDSZ-paktum, amely a köztársasági elnöki székbe juttatta Göncz Árpádot, és lehetővé tette, hogy az alakulófélben lévő Antall-kormány kiszabaduljon a kétharmados törvények béklyójából. A korszakról szóló visszaemlékezések elég pontosan dokumentálják, mi történt 1990 áprilisában, és milyen megfontolások vezették a szereplőket a megállapodás aláírására.

Nem csőszkunyhóban találkoztunk!

– így vágott vissza saját pártja morgolódó alapítóinak Antall József az MDF–SZDSZ-megállapodás, közismert nevén a paktum megkötése után.

Fotó: Fortepan /Szalay Zoltán

Az 1990 tavaszán – az első szabad választás után, de még a kormányalakítást megelőzően – létrejött megegyezés a mai napig a hazai közjogi gyakorlatba emelte a konstruktív bizalmatlansági indítvány intézményét, húsz évre – az új alaptörvényig – rögzítette a kétharmados törvények szerkezetét, utat nyitott Göncz Árpád tíz évig tartó köztársasági elnökségének, és egyetlen pillanatra sem tudta megoldani a közszolgálati média körüli vitákat, aggodalmakat, paranoiákat.

A paktum körüli összeesküvés-elméteket két tényező táplálja. Ezek közül az egyik a megállapodás konspiratív előkészítése, az ebből fakadó titokzatosság.

Antallnak oka volt arra, hogy legelsősorban az MDF egyes vezetőit, szellemi atyáit kihagyja a megegyezés előkészítéséből. A miniszterelnöki poszt várományosaként saját felelősségének tartotta, hogy a kormányalakítás és a kormányzás feltételeit megteremtse. Gyakorlatiasan közelítette meg a felmerülő problémákat, nem engedett teret azoknak, akik szerinte sem illetékesek, sem kellően felkészültek nem voltak az ilyen ügyek intézéshez.

Csurka István és az eredendő bűn

A paktumlegendák másik összetevője, hogy ez maga volt az eredendő bűn, mivel az MDF az ősellenség SZDSZ-szel írt alá megállapodást. Ez volt az egyik fő vádpont Csurka István hírhedt Néhány gondolat a rendszerváltozás két esztendeje és az MDF programja kapcsán című írásában, amely 1992-ben forgatta fel a magyar közéletet. Csurka fejében összekapcsolódott a nemzetközi pénzügyi szervezetek merev elvárásrendszere a kommunista nómenklatúra hatalomőrzésével, aminek szerinte csak afféle fedősztorija volt a „bolsevista gyökerű” SZDSZ radikális antikommunizmusa. Csurka Antall hibájának tartotta, hogy az SZDSZ a paktum révén egy meghatározó pozíciót szerzett, a köztársasági elnöki széket. Az 1992-es Csurka elsősorban a taxisblokád és a közmédia ügyeiben tanúsított magatartását rótta fel Göncznek, amit azzal magyarázott, hogy az elnök

háta mögött állók, a kommunista, a reformkommunista, a liberális és a radikális nómenklatúrások, a párizsi, a New York-i és a tel-avivi összekötők ezt parancsolják neki.

Az MDF irodalmár alapítóinak politikai felfogásával kapcsolatban érdemes Csoóri Sándort is idézni, aki röviddel a paktum után, 1990 nyarán írta Nappali hold című esszéjét. Ebben, egyebek mellett arra jutott, hogy

fordított asszimilációs törekvések zajlanak az országban: a szabadelvű magyar zsidóság kívánja stílusban és gondolatilag ‘asszimilálni’ a magyarságot. Ehhez olyan parlamenti dobbantót ácsolhatott magának, amilyet eddig még nem ácsolhatott soha.

Ez a dobbantó lett volna ugyebár az SZDSZ. A költő – Antall régi ismerőse és mentora az MDF-ben – nyilván e gondolatoktól is ösztönözve próbálta meg útját állni a paktumnak, s tulajdonképpen ebbéli kudarca nyomán vonult vissza inkább esztergomi kertjébe esszét írni.

Bár Antall igazán nem állhatta az SZDSZ-t – habár néhány politikusával jó viszonyban volt –, ez az ő részéről politikai természetű idegenkedés volt. A kormányzást megalapozó közjogi megállapodást azonban stratégiai jelentőségűnek tekintette, aminek a tető alá hozása átgondolt taktikázást igényelt. Ennek érdekében bocsátkozott tárgyalásba az SZDSZ-szel a nyilvánosság, és saját pártja értelmiségi nagyságainak kizárásával. Más kérdés, hogy a Csurkával folytatott éveken át tartó küzdelme megmutatta, Antall korántsem tudta mindig olyan mértékben kontrollálni az eseményeket, mint a paktum idején.

Koalícióvariációk

A választási periódus azonban igazán Antall ideje volt. Az 1990. március 25-én tartott első fordulóban csak két párt szerzett egymilliónál több voksot. Az MDF végzett az első helyen, 163 ezer szavazattal megelőzve az SZDSZ-t, ami az előzetes várakozásokhoz képest a szabad demokratákra nézve volt kedvező eredmény. A 176 egyéni választókerület körül 76-ban az MDF, 64-ben az SZDSZ jelöltje állt az első helyen. A kétfordulós rendszer sajátosságainak megfelelően a nagy pártok azonnal megkezdték a helyi és országos visszalépési, támogatási megegyezések előkészítését.

Három nappal a választás után sajtótájékoztatót tartott az SZDSZ, ahol Kis János pártelnök azt mondta, „a második forduló dönti el, hogy melyik lesz a vezető párt”, hozzáfűzve, az SZDSZ-t „a Fidesz mellett a kisgazdákhoz fűzi szorosabb viszony”. Tölgyessy Péter úgy fogalmazott, hogy velük, „a természetes szövetségesekkel szoros kapcsolatban állnak”. A mából scifinek látszó szövetségi elgondolás alapja az volt, hogy az 1989. novemberi „négyigenes” népszavazás kampányában az SZDSZ, a Fidesz, a Kisgazdapárt és a szociáldemokraták – akik nem jutottak be a parlamentbe – szorosan együttműködtek. Az SZDSZ tehát a népszavazási kiskoalíció folytatásában reménykedett. A Fidesszel hamarosan meg is kötötték a második fordulós megegyezést.

Hétezernél is kevesebb vokson bukott el Pozsgay álma
Lórúgásként élte meg Pozsgay Imre, hogy nem lehetett belőle köztársasági elnök. Mégpedig a harminc évvel ezelőtt megtartott négyigenes népszavazás miatt. A referendum volt a rendszerváltó elit első olyan erőpróbája, amit a választók döntöttek el.

Március 30-án azonban az MDF, a Kisgazdapárt és a KDNP bejelentette, hogy választási szövetségre léptek. Az SZDSZ ettől fogva csakis egy szoros második fordulós eredményben bízhatott, s hogy ennek következtében az MDF nem jut többséghez az új parlamentben választási szövetségeseivel. Ez esetben nagykoalícióra kényszerül az SZDSZ-szel, mert egyszerűen nem marad más lehetőség a kormányalakításra. Demszky Gábor ezt ekképpen formulázta:

ha az állampolgárok április 8-án az SZDSZ-re szavaznak, akkor tulajdonképpen a nagykoalíció lehetőségére szavaznak.

Amikor Antall József és Kis János a Kossuth rádió 168 Óra című műsorában vitatkoztak a két választási forduló között, a nagykoalíció esélyeit firtató kérdésre Kis úgy felelt, hogy pártja csak az állampárt utódpártjaival zárta ki az együttműködést. „Az országnak nyilvánvalóan stabil kormányra és működő parlamentre van szüksége”, ha pedig ehhez nem vezet más út, mint az MDF-fel kötött koalíció, akkor a szabad demokraták hajlandóak rá.

Antall egyetértett az SZDSZ-szel abban, hogy pártjaik közös kormányalakítása „kényszerházasság lenne”.

Az esetleg mégis elkerülhetetlenné váló nagykoalíciót válságkezelésre szorítkozó szakértői kormányként írta körül. Hangsúlyozta azonban, hogy ez a választás utáni időre tartozó kérdés. „Patthelyzetben mindazonáltal nem zárjuk ki a nagykoalíció lehetőségét sem” – nyilatkozta pár nappal később az MDF elnöke.

Lenin-fiúk kontra mucsaiak – már 30 éve megjelentek a gyűlöletpolitika csírái
„Egyik pártnak sincsenek mucsai ambíciói” – jegyezte meg ironikusan, „az élc kedvéért” Antall József, az MDF elnöke abban a televíziós vitában, amit Kis Jánossal, az SZDSZ elnökével folytatott 1990 áprilisában, a két választási forduló között. A Rendszerváltás30 sorozatunkból Lakner Zoltán írása.

A két választási forduló között, sőt még utána is, a Fidesz volt a nagykoalíció leghangosabb híve. Bár választási együttműködésre léptek az SZDSZ-szel, ami általában egy kormánykoalíció első lépése, Orbán Viktor még a második forduló előtt azt mondta:

Mindent megteszünk a nagykoalíció létrejöttéért. Az MDF-nek és az SZDSZ-nek együtt kell működnie.

Fotó: Fortepan /szitakri

A Fidesz indoklása szerint ez „adhatna leginkább esélyt a válságmegoldásra”. Antall évekkel később másképp magyarázta a Fidesz álláspontját:

Természetes belpolitikai törekvése volt a Fidesznek, hogy belehajtson bennünket egy nagykoalícióba az SZDSZ-szel, hiszen akkor az SZDSZ is megkopik a kormányzásban, s nekik lett volna idejük a felnövésre. Míg az SZDSZ szívesen vette volna, ha a Fidesz jön be a kormányba, és ő kompromittálódik.

Antall már csak azért sem akart nagykoalíciót, mert attól tartott, hogy ha a felmerülő nehézségek közepette mindkét nagy rendszerváltó párt felmorzsolódik, akkor az MSZP előtt nyílik meg az út a hatalomba való visszatérésre. Mint tudjuk, 1994-ben nagykoalíció nélkül is pontosan ez történt, mégis, Antall politikai érzékéről sokat elárul, hogy már a kezdetekkor számolt ezzel a – számára nyilvánvalóan negatív – eshetőséggel.

„Magyarország elnöke ne legyen zsidó”

1990. április 8-án az MDF fölényesen megnyerte a második választási fordulót, 114 egyéni kerületben győzött, összesen 165 mandátumra tett szert. A kirajzolódó MDF-FKGP-KDNP koalíció 230 mandátumot birtokolt, ami bőven elég volt a kormányalakításhoz (194 szavazat kellett a miniszterelnök megválasztáshoz), azonban elmaradt a kétharmados többségtől, amihez 258 képviselő voksára volt szükség.

Márpedig, hónapokkal korábban, a Nemzeti Kerekasztalnál olyan konstrukció jött létre, amely szinte fő szabállyá tette a kétharmados parlamenti döntést, ehhez kötve például a költségvetés elfogadását is. Az ellenzéki szervezetek ugyanis 1989-ben még attól tartottak, az MSZMP vagy utódpártja hatalmas pénzügyi előnye és népszerű politikusai előtérbe tolása révén megnyerheti a választást. A kétharmados szabály széles körű alkalmazása szolgált volna biztosítékul arra, hogy a volt állampárt ez esetben is a hatalom megosztására kényszerüljön.

Az MDF elnöke ezt a leosztást akarta átírni, miután a választáson az MSZMP-utód szocialisták a hatalom közelébe sem kerültek, viszont az MDF vezette koalíció csak az MSZP külső támogatásával tehetett volna szert kétharmadra. Ennek alternatívája a nagykoalíció volt – vagy pedig a kétharmados patthelyzet feloldása egy egyszeri, de hosszú távra szóló megállapodással. Az MDF-nek és az SZDSZ-nek centire megvolt a kétharmados többsége, ketten együtt 259 képviselővel rendelkeztek.

A választást követően az MDF országos gyűlésén Antall kizárta a kormányalakítást az MSZP-vel és az SZDSZ-szel, s arra kért felhatalmazást, hogy a választási szövetségesekkel koalíciós tárgyalásokat kezdhessen. A koalíció előkészítésébe Antall beleértette azt is, hogy el kell hárítani a kormányzás alkotmányos akadályait. Debreczeni József idézte Antallról szóló könyvében Szabad Györgyöt, aki szerint Antall munkamódszerét nem „definitív, precízen kodifikált határozatok” jellemezték: „volt valami laza megfogalmazás, hogy mindent meg kell tennünk annak érdekében”, hogy a kormányzás akadályát jelentő kétharmados törvények ügye megoldódjon, és hogy ehhez „tárgyalásokra van szükség”. Ezzel az MDF elnöksége egyetértett, Antall pedig a maga elgondolása szerint töltötte ki az így szerzett mozgásteret.

A kerekasztal-tárgyalások idejéből származó korrekt viszony, és a közösen beszélt közjogi nyelv okán Antall Tölgyessy Péterrel vette fel a kapcsolatot, aki április 24-én tárgyalt először az SZDSZ nevében, az MDF székházában. Ennek szólt a kitétel, hogy

a titkos tárgyalások egy nem éppen titkos helyen, nem a Rajk-perben emlegetett paksi csőszkunyhóban zajlottak, hanem a budai Bem téren.

A dátum pedig azért fontos, mert a szabadon választott parlament első ülése május 2-ára volt kitűzve. Antall még ezt megelőzően akarta rendezni az alkotmányos kérdéseket, tartva a végtelenségig elhúzódó, a kormányalakítást és a kormányzást is blokkoló vitáktól.

Kónya Imre visszaemlékezése szerint Antall egy olyan megállapodásra készült, amelyben rögzítik a kétharmados törvények számának radikális csökkentését, annak érdekében, hogy egy „sima” többséggel rendelkező koalíció is ténylegesen kormányozni tudjon. Ezért cserébe Antall a köztársasági elnöki posztot ajánlotta fel az SZDSZ-nek, éspedig személy szerint Göncz Árpádnak, akivel régről jó kapcsolatban volt, és fontos volt számára Göncz fiatalkori kisgazdapárti tagsága is. Ez nyilván könnyebben elfogadhatóvá tette őt Antall koalíciós partnerei körében.

Göncz Árpád, köztársasági elnök megválasztása után 1990. augusztus 3-án. Fotó: Fortepan /Szigetváry Zsolt

Kónya úgy emlékszik, megkérdezte Antallt, nem Szabad Györgynek (egy erdélyi zsidó család leszármazottjának) járna-e ez a poszt, amire Antall úgy felelt:

Amikor felvetettem neki, hogyha úgy alakul, vállalná-e a köztársasági elnöki tisztséget, kategorikusan elutasított. Azt mondta, a szabad Magyarország elnöke ne legyen zsidó.

Antallt a tárgyalások során az MDF vezető jogászai, Balsai István és Salamon László segítették – az SZDSZ részéről Kis János és Pető Iván vett részt a tárgyalásokon –, ebbe a munkába kapcsolódott be Kónya Imre és felesége, a szintén jogász és képviselő Kutrucz Katalin. Ők szállították Antallnak a konstruktív bizalmatlansági indítvány ötletét, mert úgy találták, az ellenzéki politikus által betöltött államfői tisztség miatt a kormány stabilitásához plusz biztosítékra van szükség. A konstruktív bizalmatlanság azt jelenti, hogy a hivatalban lévő kormányfőt csak abban az esetben lehet parlamenti szavazással leváltani, ha egyúttal az új miniszterelnököt is megválasztják. Így tehát nem elég a kormány kiszavazására többséget szerezni, rögtön működőképes kormánytöbbséget is kell gründolni, ami nagyon megnehezíti egy ilyen váltás lejátszását.

Kónya azt is felidézi, hogy az MDF-es tárgyalódelegáció székházbeli szobájába benézett Csurka István. Kónyáék elmagyarázták neki a konstruktív bizalmatlansági indítvány lényegét, amire Csurka valami olyasmit válaszolt, hogy úgy látja, „jó kezekben van a dolog”.

Nem véletlen, hogy az SZDSZ a konstruktív bizalmatlansági indítványra bólintott rá legutoljára.

Ugyanakkor viszont, Debreczeni József a miniszterelnökről szóló könyvében azt írja, ez a módszer nem csak az ellenzékkel szemben biztosítja be a kormány helyzetét, hanem „véd a hátulról jövő támadások ellen is”. Érdemes megjegyezni, hogy az MDF-frakció létszáma a ciklus végére harminc fővel csökkent, az elővigyázatosság tehát indokoltnak bizonyult.

Antall nem akart magyarázkodni politikai dilettánsok előtt

Kis János a megállapodást értékelő cikkében szintén utalt arra, hogy Antallnak a sajátjai miatt is szüksége volt rá, hogy rendezze a viszonyát az ellenzékkel, hiszen a koalíciós frakciókban „ásatag nézeteket” vallók és „zavaros beszédű demagógok” is szép számmal előfordultak. Az SZDSZ elnöke, akinek nyilván a saját pártja előtt kellett megmagyarázni a paktumot, úgy vélekedett,

megállapodás nélkül a kormány gyorsan megbukna, ami kiszámíthatatlan folyamatokat indíthatna el, „megnyílna az út a tekintélyelvű diktatúra hívei előtt”.

Ennek megakadályozásában az SZDSZ elnöke szerint érdemes volt részt venni, különösen Göncz Árpád államfővé emelése miatt, és azért is, mert a médiavezetők kijelölésére az SZDSZ által is elfogadható módszert találtak: a miniszterelnök javaslatára a köztársasági elnök nevezi ki őket. Ez a kompromisszumosnak szánt konstrukció aztán évekig tartó huzavona forrása lett a miniszterelnök és a köztársasági elnök között.

Kis János a saját szavazói figyelmébe ajánlotta azt is, értékelniük kell, hogy az MDF az SZDSZ-szel akart megállapodni. Számszakilag ugyanis a koalíciós partnerek és az MSZP egy részének megnyerése esetén Antall úgy is kétharmados többséget állíthatott volna az alkotmánymódosítás mögé, ha „folytatja a Fidesszel már megkezdett dialógust”.

A „természetes szövetségesek” tüskés viszonyára jellemző, hogy Orbán Viktor 1994-ben úgy nyilatkozott a paktumról, látszik rajta, hogy nem gyakorló jogászok hozták tető alá, és „sebtében ütötték össze”. Orbán évek múltán azt is kifogásolta, hogy a paktumról, annak elkészülte után, Antall értesítette, és nem az SZDSZ: „bennünket az SZDSZ vert át, a természetes szövetségesünk”. A sértődés ilyen mértéke azonban utólag feltupírozottnak látszik, ha azt vesszük figyelembe, amit Orbán a paktum másnapján mondott a Beszélőnek:

Ez a tervezet nagyon-nagyon jó megoldásokat ajánl.

Az április 29-én aláírt megállapodásban rögzített, négy gépelt oldalon felsorolt alkotmánymódosításokat május 9-én a parlament a minimálisan szükségesnél messze több, 300 feletti szavazatszámokkal fogadta el. Bár történtek kiszavazások a képviselőcsoportokból, döntően a készülő kormánykoalíció és az SZDSZ voksaival mentek át a javaslatok, az MSZP képviselői ellenük szavaztak vagy tartózkodtak, a Fidesz-frakció zömmel tartózkodott.

Több Antallal kapcsolatos visszaemlékezés említ egy további anekdotikus részletet, amire a paktum aláírása és a benne foglaltak parlamenti becikkelyezése közötti napokban került sor. Csoóri Sándor a Selyemgombolyító néven ismert óbudai művelődési házba invitálta Antall Józsefet, ahol – az eseményt legszemléletesebben összefoglaló Kónya Imre emlékei alapján – körülbelül hatvanan vártak a kijelölt miniszterelnökre. A meghívottak között volt mások mellett Kósa Ferenc filmrendező, Csoóri elvbarátja, aki ekkor történetesen egy másik párt, az MSZP képviselője volt. Csoóri egy rövid bevezető előadásban arról beszélt, milyen váratlanul ért sokakat a paktum, s az összejövetelt azért szervezte, hogy „tisztázzuk az esetleges félreértéseket”.

Antall válaszul a kormányzás stabilitásának fontosságáról szólt, de a közjogi formák iránt elkötelezett politikusként nem mulasztotta el megemlíteni:

ő a parlamenti frakció felé tartozik elszámolással, nem egy baráti társaságnak.

Amikor pedig Csoóri közeli munkatársa – a később a Művelődési és Közoktatási Minisztérium funkcionáriusaként a gömbvillám elnevezést kiérdemlő – Timkó Iván belefogott a paktum részletes elemzésébe, Antall mérgesen felállt, és közölte: nincs ideje arra, hogy politikai dilettánsok előtt magyarázkodjon, ráadásul egy másik párt képviselőjének jelenlétében.

Talán erre az élményre is utalt Csoóri a Nappali holdban, amikor arról írt,

attól a pillanattól kezdve, hogy a baráti társaságok szervezetté alakultak át, a politizálás egyre inkább elvesztette hitelességét.

Egészen bizonyos, hogy a költő nagyon mást értett politizálás alatt, mint Antall, aki közjogi keretekben és taktikai húzásokban gondolkodott, és klasszikus parlamentáris kormányzásra készült – egy csakhamar valóban rendkívül zűrösnek bizonyuló koalíció élén.

Kőszeg Ferenc: Az emberek többsége nem akar mártír lenni, én sem
A rendszerváltozás csalódásairól, a pártállami időszak aranykoráról is beszél az SZDSZ egyik alapítója. Interjú.

Habár az MDF és az SZDSZ egyezségére árnyékot vetett, hogy a nyilvánosság kizárásával alkották meg, a megállapodást már az aláírás másnapján, teljes terjedelmében közzétették, azoknak a nevével együtt, akik létrehozták. Az ellenfelek megegyezéséből keletkezett paktum zárta le a demokratikus átmenet folyamatát. Az ily módon formát öltő alkotmányt 2010 után egy olyan alaptörvény váltotta fel, amiről azt sem tudjuk – legfeljebb találgathatjuk –, kik írták a szövegét.

Kiemelt kép: Antall József (Magyar Demokrata Fórum) és Tölgyessy Péter (Szabad Demokraták Szövetsége) az Országgyűlés alakuló ülésének előkészítéséről folyó megbeszélésen 1990. április 28-án. Fotó: Varga László /MTI

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.